Vita az uniós csúcsjelöltség intézményéről és realitásáról

Vita az egészségügyi rendszer elveiről és közpolitikai megvalósításáról

« Ez a bejegyzés a Világ Aktuál korábbi oldalán volt olvasható. Az akkori gyorselemzés az idő múlásával sok ponton veszített érvényességéből, ezért leginkább látleletként olvasandó... »

Napokkal az Oxfordi Egyetem/AstraZeneca oltóanyag és az orosz Szputnyik V vakcina kombinált tesztelésének kezdetét követően jelentette be a brit gyógyszerhatóság és a kormány a fejlett és fejlődő világban egyaránt messiásként várt oltóanyag első engedélyezését. Az előzetes várakozásokkal és tesztekkel ellentétben akár 12 hétre is előírható második dózis azonban nemcsak a brit kormány számára teszi lehetővé a világon elsőként a de facto egydózisú, “részleges” immunizálás tömegessé válását, hanem elméletileg egy érdekes kiskaput is kinyithat a második adag beadásával kapcsol. Bár egyelőre nem valószínű, hogy az Egyesült Királyságban forgalmazási engedélyt kapna az orosz oltóanyag, és a korábbi tervekkel ellentétben Magyarországra sem jön a tesztelésen túl szállítmány, a sikeres együttműködéssel nemcsak az AstraZeneca hatásfoka, hanem a Szputnyik V eladhatósága is potenciálisan emelkedhetne a fejlődő világban. A rendhagyó engedélyezési rugalmasság precedenssé válása a hatóságok, a kormányok és a társadalom egyébként is sok dilemmával övezett kapcsolatrendszerét is átformálhatja.

Frissítés [2020.12.31.13:55]: A cikk megjelenését néhány órával követő magyar kormánybejelentés alapján hivatalosan gyártókapacitás-hiány miatt nem várható tömeges oltóanyag-beszerzés Oroszországból. A bejegyzést a fejleményeknek megfelelően módosítottuk.

Frissítés [2020.12.31. 19:16]: Időközben a Pfizer gyógyszergyár is közleményt adott ki a brit stratégiaváltásra reagálva, amelyben hangsúlyozza, nincs adat arra, hogy egyetlen dózis megfelelő védelmet adna 21 nap után is. A lépés azért fontos, mert mint kiderült, a brit szabályozás potenciálisan nemcsak az AstraZeneca, hanem a Pfizer vakcinája esetén is lehetőséget adna a kormánynak arra, hogy ne az előírt és tesztelt módon, hanem akár 3 hónapos időtávval adják be a második adagot.

Ugyancsak kimaradt az eredeti cikkből, hogy az orosz vakcina gyártási nehészégei miatt felmerült az egydózisos “light Sputnik” alkalmazása, 85%-os várt hatásfokkal, ez azonban eddig nem hivatalos program. Kanada egyes államaiban pedig az elmúlt napokban felhagytak a féladag felhalmozásával szintén az oltás gyorsítása érdekében, noha ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a második adagot nem az előírt időpontban fogják megkapni az elsővel beoltottak, amennyiben a szállítások volumene és megbízhatósága növekszik.

Frissítés [2020.12.31. 21:02]: A BBC beszámolója szerint az AstraZeneca esetében “meggyőző” adatokkal alátámasztott a halasztás, a Pfizer esetében viszont nem voltak ilyen vizsgálatok, miközben a már előírt második dózisok esetében elkezdték visszavonni az időpont-előjegyzéseket. Míg az AstraZeneca-oltásnál a 21. nap és 3 hónap között 70%-os várható védelmet várható a nem publikált adatokból, addig a 12. hét után akár 80%-os védelem is elérhető a mádosik dózissal. Szakértői vélemény szerint kérdéses a korosztályok szerinti hatás, valamint a két dózissal elérhető 62%-os szint alapján az egydózisosnak emlegetett 70% hatásosság valószínűleg csak rövidtávú, így felmerülhet, hogy a másodig adagig nem csökkenhet-e a védettség szintje. A Brit Orvosszövetség elnöke tiltakozását fejezte ki a lépéssel kapcsolatban, elsősorban szervezési és orvosetikai kifogásokra hivatkozva.

Frissítés [2021.01.02., 20:32]: Bár az új oltási rend elvi szinten megengedi, a brit hatóságok nem javasolják a kombinált oltást, csak legvégső esetben, ha nincs más oltóanyag elérhető állapotban a második dózishoz. Az Egyesült Államok hatóságai nevében közben Anthony Faucci elutasította a britekéhez hasonló oltási rend alkalmazását, arra hivatkozva, hogy az előírt adagolás az optimális és tudományosan alátámasztott.

December 30-án, három héttel a Pfizer-vakcinát követően az Oxfordi Egyetem és az AstraZeneca vállalat közös fejlesztésű koronavírus elleni oltását is engedélyezte a brit gyógyszerfelügyelet, így akár már január első hetétől indulhat a régóta várt tömeges oltás, ami a nehezen kezelhető és csak kis mennyiségben „csordogáló” német-amerikai szer mellett az angol sajtóban „game changer”-ként emlegetett csodafegyverként lebeg már jó ideje. Azonban a szuperlatívuszok ezúttal nemcsak abból fakadnak, hogy a brit kormány majdnem 88 millió font értékű állami támogatást injektált a fejlesztésbe tavasz óta, vagy mert ez a brit fejlesztésű vakcina, amit a BBC és a kereskedelmi médiumok, politikusok és szakértők is egyaránt örömmel hangsúlyoznak ki a vírusvariáns miatti karácsonyi sokk és a katartikusnak aligha nevezhető Brexit-deal árnyékában. A jelek szerint most jóval többről van szó, mint a december eleji világelső Pfizer-engedélyeztetés, ami nem csak a hetekkel lemaradó unióban, hanem az USA-ban is morgolódást váltott ki.

Ha hinni lehet a híreknek, az Egyesült Királyság a drámaian romló vírushelyzetben a világon elsőként tette le a voksát a gyorsaság priorizálása mellett a hatásfokkal szemben, ezzel pedig nemcsak hónapokkal előzheti meg a többi nyugati országot átoltottságban, de a közegészségügyi rendszer összeomlása is elkerülhetővé válik. Mint kiderült, az új rendszer nemcsak az AstraZeneca, hanem a korábban engedélyezett Pfizer esetén is érvényes, sőt már el is kezdték a második adag elhalasztást, ami miatt a gyártó cég közleményben állt ki az eredeti dózis mellett, hangsúlyozva, hogy más időzítésről nincs semmilyen bizonyíték, adat. Az ár viszont potenciálisan átlagosan alacsonyabb kezdeti védettség, a szabályozókkal és gyártókkal szembeni bizalmatlanság emelése, a brit gyógyszerfelügyelet ugyanis elismerte, hogy a 12 hetes időintervallumot érintő döntést nem támasztották alá vizsgálati eredményekkel. A cikk megjelenése óta a BBC közölt olyan hivatalosan nem publikált eredményt, amely szerint a nagyobb időintervallum az AstraZeneca hatásosságára is pozitívan hat. Mindennek akár határon túlnyúló következményei is lehetnek a növekvő nyomáson keresztül a kormányokon és a hatóságokon világszerte. És a világ egyik legígéretesebb, ám az elmúlt hónapokban több botrány és kétség által sújtott oltóanyagának hatásosságával kapcsolatos kérdőjelek fennmaradása.

Mindehhez pedig társul az orosz Szputnyik V vakcina a napokban az oxfordival kombinált tesztje is, amely siker esetén felteheti a térképre az orosz oltóanyagot is, ami különösen azok után jöhetne jól, hogy a gyártási problémák mellett egyelőre presztízsszempontból fontos Magyarország is visszalépett a további vásárlástól, de nagyobb vásárló Argentínában is politikai üggyé vált a gyors engedélyeztetés.

Ígéretből kálvária, kisiklásból game changer?

Már a kezdetektől, egészen a márciusi bejelentéstől kiemelt figyelem követte az Oxfordi Egyetem és a később gyártóként, forgalmazóként társult, egyébként oltóanyagoknál viszonylag tapasztalatlan AstraZeneca gyógyszergyár csimpánz adenovírus-vektorra építő projektjét, amelyben a jobbára ismeretlen kis biotechnológiai cégekkel szemben az oxfordi név is szerepet játszhatott, de ami még vonzóbbá tette: a vezető kutatói már szeptemberre ígérték az előzetes eredményeket, potenciális októberi engedélyeztetéssel. A kiemelt médiafigyelem mellett hamarosan az is előtérbe került, hogy ez lehet a „szegény országok” vakcinája is:

1. Mivel a hagyományos, elölt vírusra építő kínai és indiai projektek többségével ellentétben, a nyugati vakcinákhoz hasonlóan új generációs technológiára épít, kevesebb hatóanyaggal, gyorsabb gyártási folyamattal hatékonyabban felskálázható a tömegtermelés.

2. Az oltóanyaggyártásban nem globális szereplő AstraZeneca világszerte több mint húsz partnerrel szerződött le licensz vagy részleges gyártás formájában, melyek közül a gyártásban világelső Serum Institute of India (SII) közel 1 milliárdos licensze a legkiemelkedőbb, de brit, olasz, amerikai, brazil vagy japán vállalatok is felsorakoztak a hálózatban. A kiszervezés nem példa nélküli (a Novavax szintén a SII-vel állapodott meg, ahogy a később még taglalt orosz Szputnyik gyártásával kapcsolatban is voltak tárgyalások többek között Magyarországgal is, illetve születtek megállapodások több országban is), de ekkora mennyiséggel (közel 3 milliárd dózissal) és ilyen földrajzi lefedettséggel eddig még más gyártó nem állt elő. És persze, ha a globális értékláncok alacsonyabb hozzáadottérték-régiójában is, de valamekkora hazai gazdasági teljesítményt de főleg az ezzel járó gazdasági nacionalista szólamokat kiszolgáló muníciót is adnak a résztvevő országok kezébe a keresztmetszet-bővítésen túl.

3. A licenszen keresztül elért közepes jövedelmű országok mellett az AstraZeneca egyike azoknak az vállalatoknak, amelyek jelentős mennyiségben és várhatóan azonnali szállítással tudnak bekapcsolódni a WHO, az Európai Bizottság, valamint a több kormány, támogató alapítvány és fejlesztő vállalat által életre hívott COVAX kezdeményezésben is az egyik legjelentősebb felajánló. A gazdag és/vagy a fejlesztések állami támogatásával előzetesen, akár hónapokkal az engedélyeztetés előtt kapacitást lekötő államok becslések szerint 9 milliárd adagot már lefoglaltak az őszig bezárólag, és bár Kína elméletileg „globális közjószágnak” (más interpretációjában diplomáciai fegyvernek) tekintheti a saját, szintén várhatóan több milliárdos éves kapacitást elérő vakcinaportfólióját, ezekből elsőként szintén a fázis-3 kísérletekben részt vevő, magas közepes jövedelmű államok kapnak majd előbb. Afrika nagy része, a nemzetközi pénzügyi tranzakciókból az amerikai szankciók miatt kizárt Irán, vagy éppen a bilaterális alapon megállapodni nem tudó Ukrajna egyelőre a COVAX keretében felajánlott oltóanyagra tud támaszkodni, várhatóan nyártól kezdődően. A 2 milliárd darab eltörpül a fejlett országok vakcinabevásárlásaitól (bár Kína mellett már több ország is bejelentett, vagy várhatóan bejelent továbbadást, vagy segélyszállítmányt a feleslegesen bebiztosított adagokból, ami pl. Kanada esetén a lakosság egészének többszöröse). A Sanofi-GSK késése miatt azonban egyelőre az AstraZeneca lehet az egyetlen, amely ehhez nagyobb mennyiségben hozzá tud járulni.

4. Tárolása, szállítása, elosztása pedig az egyik legkedvezőbb tulajdonságú szérummá teszi, a két engedélyezett mRNS-alapú vakcinához képest nem igényel mélyhűtést, így nemcsak elvben, hanem a gyakorlatban is eljuthat oda, ahol a hűtési lánc több eleme is megoldhatatlannak tűnik a fejlődő országok körében.

5. Az oltóanyag pedig nemcsak a legolcsóbb eddig a piacon, de kifejezetten non-profit árazással érkezik majd a legtöbb országba.

Lemaradó úttörő

A viharfelhők októberben jelentek meg. A szeptemberi nagy bejelentés annak ellenére toldódott, hogy minden más versenytársnál több, mintegy 60 ezer emberen kezdték meg a kezdeti klinikai fázisokban alapvetően sikeres oltóanyag tömeges tesztelését — Nagy-Britanniában, Indiában és Brazíliában korábban, az USA-ban pedig szeptembertől kezdődően. A tesztelést több másik vakcinához hasonlóan egy hétre le kellett állítani globálisan egy felmerülő potenciális mellékhatás miatt, de az USA-t leszámítva folytatódhattak a kísérletek mindenhol. Ott azonban — bennfentes információk szerint — az amerikai gyógyszerfelügyelet, az FDA részéről felmerülő bizalmatlanság miatt közel másfél hónapot csúszott a folytatás (de Japánban is közel egy hónapot álltak): állítólag késve értesítette a gyártó cég az esetről a felügyeletet, és a tesztelési protokoll kísérlet közbeni változtatásairól is elsősorban a brit gyógyszerügynökséggel egyeztetett a vállalat, emiatt csak saját független vizsgálata lefolytatása után, novemberben mehetett tovább az amerikai vizsgálat.

November végén, nem sokkal a Pfizer és a Moderna minden várakozást felülmúló 95%-os hatásossága nyilvánosságra kerülése után aztán jött az egyszerre megnyugtató és csalódást keltő eredmény: míg a vakcina biztonságosnak és hatékonynak bizonyult a súlyos esetek megelőzésében, addig összességében két dózis után csak 70%-os eredményt mutatott a hatásossága. A fejlesztők „mentegetőző” közleménye pedig egyszerre szolgált reménnyel és öntött újabb olajat a tűzre: kiderült az is, hogy valójában ennél is alacsonyabb, 62%-os a hatásfok, ami átmegy az 50%-os limiten, de még az orosz vakcina eddigi számaihoz képest is alacsonyabb; viszont egy gyártási hiba folytán egy párezres alcsoport fél dózist kapott elsőnek, és ez a populáció már 90%-ot mutatott, amire nem volt azonnali magyarázat. Arra már többen rávilágítottak, hogy a vakcina nagy-britanniai vizsgálataiban a tesztelés során — ellentétben a Pfizerrel és a Modernával — végeztek rendszeres tesztelést, vagyis a tünetmentesek is bekerültek az esetdefinícióba, nemcsak azok, akik a tünetek észlelése után jelentkeztek tesztelésre, emiatt a hatékonysági mutatók nem feltétlenül összevethetők, de valószínűleg valamivel magasabb lehet ekvivalens módon mérve. Ugyanakkor azt a készítők is elismerték, hogy javítható/javítandó a hatékonyság.

Míg az AstraZeneca a kivizsgálás és további tesztek ígérete mellett az utóbbit lobogtatta legfontosabb eredményként, a tudományos közösség össztüzet zúdított a fejlesztőkre, többek között a dózishiba körüli homályra és arra rámutatva, hogy ezzel mindkét populáció mérete olyan alacsony lett, hogy kérdéses, szignifikánsnak tekinthetők-e a kapott adatok. Mindezt tetézte, hogy arra is fény derült, hogy az említett amerikai leállás miatt többen nem a meghatározott ütemben, hanem jóval később kapták meg a vakcinát, ezzel pedig az előbbi elemszámot növelni hivatott amerikai minta érvényességét is veszélybe sodorva. A tudományos részről érkező kérdőjelek nagy részét végül a neves Lancet folyóiratban publikált cikkel sikerült megválaszolni, ugyanakkor a hatásfok kérdéseivel kapcsolatban további kutatások lefolytatásáig megmaradtak a bizonytalanságok.

Bár két hónappal korábban indult az engedélyeztetés a Pfizeréhez képest, végül a britek csak most, az indiaiak napokon belül, az előbbieknél szigorúbb és rugalmatlanabb amerikai és európai hatóságok pedig várhatóan csak február-márciusban engedélyezhetik a vakcinát. Sokatmondó, hogy a Trump-kormányzat gyorsan be is rendelt újabb 100–100 millió adagot a két engedélyezett mRNS-s oltásból nyárig. Európai részről ugyanakkor a mostani bejelentéssel egyidőben a német egészségügyi miniszter azt nyilatkozta, gyors jóváhagyást várnak az EU-ban is, az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) szerint pedig egyelőre nem is érkezett végső engedélykérés és ehhez szükséges adat Amszterdamba, azonban amint ez megtörténik, meglehet a döntés, igaz, nem tudni, ebben az esetben is ekkora lesz-e a rugalmasság a jóváhagyó részéről.

100 napos sprint

Bár a brit egészségügy maratonra készült, maratoni sprint lehet belőle. Miközben a Pfizer és a Moderna fokozatosan egyre több országba jut el (már amelyiknek sikerült előszerződni), a nagy kérdés az AstraZeneca sorsa volt hetek óta — pontosabban az, hogy ebben a helyzetben milyen feltételekkel ad engedélyt a brit hatóság. Az 50% feletti hatékonyság és a súlyos esetek elkerülése is lehet egy hatékony járványkezelési stratégia — valószínűleg a csak AstraZeneca-oltásokra vagy a most még bizonytalan hatásfokú kínai oltóanyagokra berendezkedett közepes jövedelmű országok számára nincs sok választási lehetőség. (A kínaiakról ad hoc módon érkeznek adatok a tesztelőországokból, legtöbbször a saját oltási programjaikat bejelentendő, de összesített formában eddig csak a 79%-os Sinopharmé ismert; a Pfizerből csak márciusban részesülő Törökország egészségügyi minisztere pedig azután jelentette be az oltások nyitányaként a párezer főt érintő, ezért statisztikailag eleve nem szignifikáns 91% feletti eredményt, hogy korábban arról beszélt: mivel nyugati oltóanyagra jó ideig nincs realitás, be kell érni a „mondjuk 50–60%-os” kínaival.) Viszont az EU-hoz és USA-hoz hasonlóan diverzifikált és mennyiségileg túlbiztosított, nagy és korán leadott rendelésállománnyal soron kívül részesülő Egyesült Királyság számára opció lehetne, hogy az AstraZeneca „tökéletesítését” (dózisok körüli bizonytalanságokat) kivárva csak az újabb eredmények és a legjobb hatásfok mellett/tudatában oltson, addig pedig a többi vakcinával folytassa a kampányt.

Ez azonban azt jelentené, hogy márciusig jó eséllyel csak a Pfizer kis adagokban érkező és még brit fejlettség mellett is vontatottan haladó kampánya folyhat, esetleg a hónap végén kiegészülve más vakcinákkal. Bár az előzetes engedélyeztetéssel sokakat beelőzött London, a Modernával kiegészülő amerikai és várhatóan EU-s szállítmányokkal szemben heteken belül lemaradásba kerülhetne, nem beszélve arról, hogy bár nem ugyanabból az üzemből érkeznek, India és Brazília engedélyezése esetén ugyanaz a nyomás érné a szigetországot, mint amivel december elején maga előreugrott a sorban. (Bár a sors fintora, hogy az első szállítmányok a hazai gyártókapacitások és szállítási láncok problémái miatt eleinte szintén az EU-ból érkeznek majd.)

Ennél azonban lényegesen nagyobb gond, hogy karácsonykor az új vírusvariáns is bekerült a képletbe. Ez a mutáció a nemzetközi riadalom mellett már bizonyíthatóan gyorsabban terjed, és ugyan a járványügy helyzet nem közelíti még meg a halálozási és kórházi mutatók alapján a magyarországit, az 50 ezret elérő esetszámok és az előbbiek dinamikus növekedése kapcsán már a szakértők-kormánytagok is arról beszélnek: akár a mostani szigorú lezárás is kevésnek bizonyulhat a terjedés lassításához. Innentől pedig szó szerint versenyfutás jöhet az idővel — míg más országoknak prioritás, addig London számára szükségszerűséggé vált a lehető leghamarabb elérhető átoltottság.

Átoltottság vs. védelmi szint

Bár a szintén adenovírus alapú Jansen-vakcina esetében van remény az egyadagos megoldásra, a fentebb részletezett hibák, szerencsétlenségek és hatásossági kérdőjelek tulajdonképpen egy kiskaput nyitottak a brit kormány előtt, amivel a jelek szerint él is. Ha a vakcina egy adag után is a másodikat megközelítő arányú védettséget ad, akkor a második dózis határhozadéka lényegesen alacsonyabb. Ha pedig van remény a „tökéletesítésére”, akkor ezzel egyszersmind időt is lehet nyerni a fejlesztőknek, hogy a következő hónapokban adatokkal támaszthassák alá az AstraZeneca-vezér által beharangozott „nyerő formulát”. Ezzel elvben nyitva marad az ajtó a Pfizerhez mérhető védettséghez is, ugyanakkor a 12 hetes intervallum azt is jelenti, hogy potenciálisan márciusig a dózisok legnagyobb részét a korábban tervezettnél szélesebb körben lehet beadni, nem kell ugyanis három hetes csúszással ugyanakkora adagot megerősítésként beadni, és még az a probléma sem áll elő, mint a Pfizernél, hogy a szállítási bizonytalanságok miatt eleve minden második dózist a hűtőszekrényben kell tárolni három hétig, amivel önmagában is közel egy hónapot csúszik az immunizálás üteme. Ha pedig hihetünk a híreknek, a súlyos ellátást igénylő esetek akár már a következő hetek távlatában jelentősen eshetnek, ami nemcsak az összeomlástól mentheti meg az NHS-t, de akár az Egyesült Királyság is gyártókkal minden országnál korábban leszerződött Izrael nyomába eredve az élvonalban maradhatna, sőt az élre kerülhet.

Fontos leszögezni, hogy egyelőre nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a fenti stratégia alapján döntött a kormányzat/hatóság, ugyanis egyelőre még nem nyilvános a részletes oltási terv, a várható mennyiségekkel kapcsolatos kérdésre nem érkezett egyértelmű válasz, miközben az előző napokban a 20, 25 és potenciálisan 40 millió átoltása is lehetséges a megjelent számokból/spekulációkból kiindulva, nem beszélve a lényeges időtávról és a gyártás előrehaladtáról. Így azt sem tudhatjuk még pontosan, hogy mi lesz a stratégia, milyen időközökkel oltanak; a hivatalos közlemény szerint az engedélyeztetés a 4–12 hetes adagolási intervallumot ír elő, a kormány pedig garantálja a második adagot mindenkinek „12 héten belül”, amely a „hosszú távú” védelemhez szükséges. Az viszont mindenképp jelzésértékű, hogy egyrészt minden vakcina esetén körülbelül 3–4 hetes követés a standard adagolás, ahogy ennél is ez volt, másrészt ha lenne preferált időpont, akkor aligha intervallumról lett volna szó.

Az tehát valószínűsíthető, hogy a kormány számára fentebb vázolt stratégiaváltást segítheti a döntés, ami ismét felveti az elmúlt időszakban legtöbbször felmerülő kérdést: Milyen mértékben és formában működhetnek együtt vakcinafejlesztők, kormányok és elvileg mindkettőjüktől független engedélyező hivatalok? Meddig mehetnek el rugalmasságban a hatóságok a kritériumokat és adatokat illetően, és mi az a pont, ahol a tudományos standardokat nem veszélyeztetve kell rugalmasnak lenni az engedélyezésnek a vészhelyzetre tekintettel, az életmentést célozva? A brit gyógyszerfelügyelet eddig is gyorsabban lépett a híresen szigorú uniós és amerikai felügyelettel szemben, ami Anthony Faucci rosszallását is kiváltotta az európai politikai visszhangok miatt, igaz, a brit lakosság kivételesen magas bizalma aligha rendül meg az oltások iránt ettől a lépéstől. A jelenlegi helyzet — még ha a teljes kontextust nem is ismerjük — azt vetíti előre, hogy a hatóságok a teljes körű vizsgálatokat nem megvárva adhattak nagyobb mozgásteret a kormánynak és zöld utat a vakcinának — lehetővé téve, hogy biztonságos és alapvetően hatásosnak bizonyult oltás jusson minél hamarabb a felhasználókhoz, ugyanakkor megkerülve a vélhetően normál esetben szükséges több hónapos klinikai vizsgálatokat. Nem a brit az egyetlen természetesen ebben, különösen, ha egyes öböl menti arab vagy kínai és orosz gyakorlatot vesszük, ahol a vizsgálatok előtt megkapta már a vészhelyzeti engedélyt a vakcina, ám mindenképp egy fontos precedens a rugalmasság-rigorózusság trade-offok sorában.

Ráadásul az a kérdés is felmerül, hogy mennyire lehetséges nyíltan bírálni a folyamatot, ha a máskor bennfentes és a közvélemény számára érdektelen viták ezúttal szinte azonnal a címlapokra, politikai diskurzusba kerülnek, és nem megfelelő értelmezéssel az egyébként senki által nem vitatott biztonságosságot is többen kérdőjelezik meg alaptalanul? Faucci visszakozása is ennek szól,ahogy ezúttal a jogosnak tekinthető, ám részkérdésekre vonatkozó kritika is könnyen általános oltásellenes közhangulathoz vezethet.

Ugyanakkor a jóváhagyások párhuzamosan a többi hatóságra is nyomást helyeznek a várakozó kormányok részéről, ami egyszerre erősítheti az általános legitimációt (hiszen több hatóság is ráteszi a pecsétet), és jár azzal a kockázattal, hogy növeli a bizalmatlanságot (mert a speciális eljárások általánossá válnak). Ahogy december elején is felmerült, hogy ha a brit és amerikai zöld jelzés megvan, miért kell még heteket várni az európaira, úgy a mostani lépés is láthatóan megnyitja az utat az eddig kiváró hatóságok előtt. Európában kifejezetten a németek nyomásáról és burkolt üzengetéséről lehetett hallani korábban is, amikor a Pfizer és a Moderna engedélyeztetését szorgalmazva sikerült egy héttel előbbre hozni a tervezett ülést, és ezúttal is ment a német sürgető üzenet az EMA felé.

Putyin a láthatáron?

Míg egyelőre a brit közvéleményt és politikát minden bizonnyal a vakcina beadásának üteme és időpontja köti le, a 12 hetes határidő-kitolás egy további izgalmas felvetést is tartogat. Az AstraZeneca-igazgató ugyan elhintett egy „nyerő formuláról” szóló félmondatot, amikor a hatásfok javításáról beszélt, egyelőre — elvben — nem egyértelmű, hogy a pontosan mi is lesz az a második dózis.

1. Ha szó szerint vesszük a mai nyilatkozatot — vagy pedig, nem jártasként a brit jogi kultúrában-, az engedély mindenképpen azonos vakcinát ír elő, akkor elvileg elképzelhető, hogy egyszerűen csak időnyerésről van szó, és csak az időintervallum lett nagyobb, a második oltóanyag ugyanaz lesz, mint az eredeti kísérletekben.

2. Ugyancsak elképzelhető az is, hogy azért lesz ugyanaz a dózis, mert a 12 hetes időintervallumra találtak nagyobb hatékonyságot, csak ezt kísérletben kell bizonyítani. Ez azért valószínűtlen, mert maga a brit felügyelet ismerte el, hogy a maximális időintervallum meghatározását nem támasztják alá tesztek. Közben azonban, a cikk megírását követően, az Imperial College kutatója meggyőzőnek nevezte az adatokat a halasztás mellett, amelyek szerint az AstraZeneca hatásossága javulhat a későbbi beadással. (Ahogy a frissítésben írtuk a cikk elején, a szintén elhalasztott második Pfizer-dózis esetén viszont nem voltak olyan előzetes vizsgálatok, amik ezt a lépést alátámasztanák, maga a gyártó cég is közleményt adott ki erről.)

3. Lehet, hogy az addig szerzett adatok alapján a második adag lehet kisebb dózisú, de ugyanabból az oxfordi szérumból származó.

4. És elméletileg elképzelhető az is, hogy egy másik vakcinával kombinált hatásosságra várnak, amit elvileg szintén előzetesen adatokkal és tesztekkel kellene alátámasztani. Korábban már szóba került a britek részéről, hogy amint mindkettőt engedélyezték, a Pfizerrel együttesen vizsgálnák a kombinált hatásosságot.

Utóbbit illetően viszont éppen a napokban indult el egy elsőre meglepő és mindeddig egyetlen ilyen kombinált teszt: Oroszországban a szintén adenovírusra építő Szputnyik V gyártójával írtak alá megállapodást az oxfordi fejlesztők, a vizsgálatok pedig az év utolsó napjaiban meg is kezdődtek, Putyin pedig személyesen méltatta az együttműködést. Jóllehet nem tudunk még sok mindent a tesztről, ahogy az eredmény is meghatározó lehet, második ránézésre egy win-win (sőt világszinten all win?) szituáció is kirajzolódhat belőle, ha a politikai kontextust és az orosz vakcinafejlesztéssel és –engedélyeztetéssel kapcsolatos kérdőjelek kikerülnek a képből.

Míg ugyanis az AstraZeneca vakcináját leginkább a hatásosság oldaláról érték — jogos vagy nem megalapozott — kritikák (a teszteknél voltak a transzparenciát is megkérdőjelező vélemények, ezeket azonban nagyjából eloszlatta a publikált tanulmány), addig az orosz projektnél a hivatalos számok alapján egy könnyen kezelhető és 90% feletti hatékonyságú anyag rajzolódott ki. A probléma pedig — legalábbis elsősorban az eleve kérdőjeles nyugati, európai forgalmazás potenciálját illetően — a politika beavatkozása, az átláthatatlanság és az egyes potenciális felvevőpiacokon — így hazánkban — is az orosz termékekkel, orosz üzletekkel eleve óvatos, illetve kritikus közvélemény akadálya, amely közvetve, politikai kérdéssé válva akár a vakcinabizalom egészére kivetítődhet.

Míg az orosz és kínai projektekkel kapcsolatban megfigyelhető távolságtartás közvéleményben és médiában egyaránt, amelyek nem feltétlenül esnek egybe az objektív jellemzőkkel, a politikai kérdéssé válás pedig Brazíliában, de Európában is konfliktusokat eredményez, addig az orosz vakcinafejlesztésben aligha vádolható a politika távolságtartással. Miközben a kínai állam kifelé mérsékelten és feltételes módban kommunikál a potenciális vakcinákról (vélhetően pontosan a bizalom helyreállítása érdekében, amiben a vakcinál nagy szerepet játszhatnának), addig az orosz vezetés, illetve a terjesztéssel megbízott ügynökség már augusztusban, a széles körű tesztelések előtt nyertesnek hirdette magát, a Szputnyik elnevezéssel is a hidegháborús űrversenyt megidézve. Azóta pedig minden egyes nyugati fejleményre érkezik a „tömeges oltás” újabb és újabb bejelentése, szinte minden új hatásfok-adatra jön a moszkvai kontra. (Jól példázza az oroszok bejelentéscunamijainak tartalmát, hogy az AstraZeneca-engedélyezéssel egy napon sokadszorra bejelentett tömeges oltás ellenére Magyarország lakosságarányosan már az első Pfizer-szállítmánnyal, 80 ezer vakcinával utolérheti az augusztus óta “épített” orosz átoltottságot, amikor beadásra kerülnek.)

A moszkvai vezetés ráadásul a legfelsőbb szinten elismerte, hogy problémák vannak a gyártás felskálázásával is a bizalmatlanságon túl. Míg ez majdnem minden gyártót sújt, a Szputnyik közlések alapján — egyes vélemények szerint éppen a hasonló elven működő oxfordi, illetve az ugyancsak vírusvektoros kínai CanSino vélelmezett hibáit kiküszöbölendő — két teljesen különböző adaggal kísérletezik, különböző adenovírusokat felhasználva. Ez pedig azt is jelenti, hogy a tömeggyártást párhuzamosan két készítmény alapján kell felskálázni, stabilizálni. Moszkva tehát a késésben lévő tesztelésen túl gyártási keresztmetszeti problémákkal is szembesül, amire licenszszerződések, részleges kiszervezések jelenthetnek megoldást — feltéve, ha talál ezekre partnert. A probléma olyan mértékű, hogy Putyin a mostani brit megoldáshoz hasonlóan — de akár azt véglegesítve — felvetette az egydózisú oltás lehetőségét (“light Sputnik”) is, az eddigi orosz vakcinaexportok pedig csak az első adagot tartalmazták, a második, nehezebben előállítható szérum nem érkezett meg sem Argentínába, sem Bolíviába és Algériába.

A közös vakcinatesztelés viszont — papíron a hatásfok növelése mellett — lehetőséget biztosíthat Putyinnak, hogy az orosz oltóanyag az oxfordi együttműködéssel legitimitást nyerjen, ha pedig kiderül, hogy a kombinált hatás megelőzi az AstraZeneca sajátját, az akár olyan országok vásárlási kedvét is megnövelhetik, amelyek eddig óvakodtak az orosz oltóanyagtól. Márpedig, mint fentebb is írtuk, az AstraZeneca előzetes “lefedettsége” az USA-tól az EU-n és Japánon át a fejlődő országokig terjed. A kombinált hatással pedig a gyártás is egyszerűsödhet, a felszabaduló mennyiségek pedig az új rendeléseket is kielégíthetnék egy bizonyos fokig.

Amennyiben (és ez egy fontos ha) a tesztek beváltják az ígéretet, egy új kimenet kerülhet be az oxfordi vakcinából bevásárló államok döntéshozatali fájába: a némileg alacsonyabb hatásfokú AstraZeneca-oltás felhasználása állhat szembe egy hatásosabb kombinált orosz-brit vakcina felhasználásával. Persze a közös kísérletezés mellett számos egyéb faktor is van, így az engedélyeztetések hossza, az esetleges más (nyugati) kombinációk sikere (pl. USA-ban nemcsak presztízs és közvélemény szempontjából, hanem a költséghatékonyság miatt is észszerűbb lehet a már meglévő portfólióból válogatni a Szputnyik-rendelés helyett), és így az Egyesült Királyság esetén is egyelőre valószínűtlennek tűnik, már csak az orosz vakcina engedélyeztetésének kérdőjelei miatt — nem beszélve az esetleges társadalmi bizalmatlanságról is. Ám olyan országokban, ahol már most mindkét oltóanyag rendelés alatt áll és nagy a társadalmi ellenállás (vagy éppen hogy nem nagy), akár az orosz vakcina legitimálását segítheti elő.

Egészen a cikk első verziójának megírásáig úgy tűnt, hogy Magyarország éppen ilyen példa lehet, hiszen több mint 6,5 milliós oxfordi előrendelés mellett élénken érdeklődött az orosz fejlesztés iránt is. A mai kormánybejelentés alapján viszont egyelőre nem várható nagyobb tételben történő vásárlás, hivatalosan a gyártókapacitások hiányára hivatkozva. Ha lehet is ilyen együttműködés, az valószínűleg a fejlődő országokban hozhat eredményt.

Cikkünk megjelenése óta a sajtóban megjelentek olyan információk, hogy az AstraZeneca esetében a hatásfok nem publikált vizsgálatok szerint növekedhet a nagyobb intervallum mellett, így bár erről nincs még egyértelmű bizonyíték, valószínűsíthető, hogy az Egyesült Királyság esetében egyelőre nem lesz kombinált oltási rend. Ezt január 2-án megerősítette a brit egészségügyi hatóság is, miután az új oltási rend elvi szinten lehetőséget biztosít a különböző oltások kombinációjára is. Mint írták állásfoglalásukban, nem ajánlják ezt, csak abban a kivételes esetben, ha nem elérhető a megfelelő készítmény.

« Ez a poszt a Világ Aktuál korábbi oldalán volt olvasható. »

A klímaváltozás okozta kivételes szárazság és aszály érdemben hozzájárult a szíriai polgárháború kitöréséhez — ezzel a következtetéssel jelent meg a Columbia Egyetem klímakutatóinak tanulmánya 2015-ben, amely az évtized egyik legtöbbet idézett kutatásává vált. Ismertsége futótűzként terjedt vezető politikusoktól szakpolitikai think tankeken át internetes hírportálok és a bulvármédia cikkeiig. Jóval kevesebb visszhangra lelt azonban egy ellentanulmány, ami nem kevesebbet állít: nem volt jelentős aszály; nem volt akkora belső migráció, és az is gazdaságpolitikai okokból történt; a városokba frissen érkezett betelepülőknek pedig nem volt bizonyítható szerepük tüntetéshullámban. Cikkünk bemutatja a két tanulmány főbb állításait, logikáját és bizonyítékait, hogy megérthessük: miben van igazuk, és egyáltalán lehet-e ilyen kérdésekre tudományos módszerekkel megnyugtató választ adni? Összességében nemcsak Szíriával kapcsolatban tudhatunk meg többet az esetből, hanem a klímaváltozással és konfliktusokkal kapcsolatos kutatások lehetőségei és korlátai is feltárulnak.

2015-ben járunk, az akkor már négy éve zajló szíriai polgárháború legintenzívebb fegyveres harcai közepette, amikor az ISIS terrorszervezet megjelenése, az európai nagyvárosokat érintő terrortámadások, Irak mint állam (újbóli) összeomlása, az Európát érintő menekültválság, migrációs krízis legkomolyabb hulláma uralta a médiát és a külpolitikai diskurzusokat.

Valószínűleg Kelley és szerzőtársai sem számítottak arra, hogy amikor tanulmányuk megjelenik a neves, peer-reviewed (tudományos felülvizsgálatot követelő) PNAS folyóiratában, rövidesen a világ egyik legtöbb helyen közvetlenül és közvetetten idézett cikkévé válik. Szinte az összes jelentősebb online és nyomtatott sajtóorgánum, mértékadó közéleti hírportál és bulvárlap átvette az eredmények rövid összefoglalását, közvetetten pedig hivatkozási alappá vált Barack Obama akkori amerikai elnöktől és Bernie Sanders elnökjelölttől a Világbankon és számos NGO-ig — itthon és nemzetközi szinten egyaránt. Ugyan természetesen magát a tanulmányt — ahogy ez a kávé hatásáról vagy épp a Covid-19 mutációiról szóló kutatásoknál is lenni szokott — szinte senki nem eredetiben olvasta, az üzenet pedig ennek megfelelően lényegesen egyszerűsödött: a klímaváltozás okozta a szíriai polgárháborút.

Nem légüres térbe érkezett meg az ember által befolyásolt éghajlatváltozás konfliktusokat gerjesztő hatása. Még a Fridays for Future klímatüntetéseit, de akár a párizsi klímacsúcsot megelőzően is népszerű kutatási témává vált, a tudósok mellett pedig politikusok, elemzők is előszeretettel utaltak-utalnak a vélelmezett kapcsolatra. A darfúri vérengzés mögötti aszály (klímaváltozás) tézise annyira népszerűvé vált, hogy az akkori ENSZ-főtitkár, Ban Ki Mun is felszólalt, de Obama mellett Jean-Claude Juncker akkori Európai Bizottság-elnök is az extrém szárazságra vezette vissza a migrációs hullámokat. Bár az általánosabb vitákra és eredményekre később tervezünk még visszatérni, Darfúr esetében is komoly tudományos kritikák érték a feltételezést. A két esettől függetlenül pedig a konfliktusok és a migrációs klimatikus okairól szinte egyensúlyban vannak az okságot kimutató és az azt cáfoló tanulmányok — nincs még konszenzus (erről még tervezünk írni későbbiekben). Most viszont nézzük a szíriai polgárháború esetét, ahol konkrét esetként jól vizsgálható az elmélet és kritikája.

Pro: Klímaváltozás, aszály, elvándorlás, külvárosi szegénység

De mit is állítanak az eredeti, híressé tanulmány szerzői? Kelley és szerzőtársai az alábbi érveléssel támasztják alá eredményeiket:

(1) A klímaváltozás példátlan szárazságot okozott az arab tavaszt megelőző fél évtizedben. Klimatikus modellek és adatok alapján a szociológussal kiegészült meteorológus szerzők arra jutottak, hogy 2007–2010 között soha nem látott szárazság sújtotta a Termékeny félhold történeti térségét, amelybe Szíria is beletartozik, ezek közül pedig kiemelkedik az ország egyik legfontosabb agrártermő-vidékének számító Északkelet-Szíria (Hasakah tartomány), ahol a legnagyobb csapadékhiány volt megfigyelhető. Modellszámításokkal igazolni látják, hogy a csapadék szokatlanul alacsony szintje az antropogén eredetű globális klímaváltozás következtében az elmúlt évtizedekben állandósult. Az említett kiemelten érintett térség megfelelő feltételek mellett élelmezési szempontból kulcsfontosságú termények kétharmadát állítja elő, tulajdonképpen önellátást biztosítva a szír gazdaság számára, az érintett időszakban viszont Szíria a 90-es évek közepe óta példátlan módon behozatalra szorult bizonyos agrártermékekből, így például gabonából is.

(2) A szárazság, a megelőző évtizedek elhibázott agrárpolitikája, a népességnövekedés és a korábbi időszakos aszályok miatt a kis agrárvállalkozások jelentős része tönkrement, a növény- és állatállomány egy része elpusztult. A környezeti (klimatikus) csapás nem önmagában, hanem az elmúlt évtizedek politikai gazdaságtani hátterével együtt értelmezendők. Hafez el-Asszad (a jelenlegi elnök apja) korábbi elnök az 1970-es évektől kezdve olyan agrárpolitikát kezdeményezett, amely föld(újra)osztáson, dízelolaj-szubvención és az öntözési infrastruktúra bővítésén keresztül a mezőgazdasági termelés volumenének növelését és ezzel egy időben a kisbirtokos gazdálkodást helyezte előtérbe. Miközben bizonyos területeken lehetővé vált nagyobb terményátlagok elérése, addig a túlöntözés — a korábbi aszályos periódusokkal együtt — jelentősen csökkentette sok térségben a talajvíz-készleteket, ez a túlhasználat pedig hosszú távon éppen az öntözés lehetőségének beszűküléséhez vezetett. Bár a kormány többször is próbált gátat szabni a kútfúrásoknak, ez végül nem következett be. Összességében tőkeszegény, de megnövelt volumenű kisbirtokok és -gazdálkodók jelentős része került az időjárásnak egyre inkább kiszolgáltatott helyzetbe. A strukturális, halmozódó problémák a többéves szárazság miatt a növény- és állatállomány jelentős pusztulásával, a kisgazdálkodók anyagi helyzetének drasztikus romlásával, ellehetetlenülésével jártak.

(3) A korábban az ágazatban foglalkoztatott nincstelenné váltak állami segítség hiányában a városokba áramlottak, az urbanizációs migráció soha nem látott mértékben felgyorsult. A fenti folyamat eredményeképp a mezőgazdaságban dolgozók komoly hányada ment csődbe, illetve vált munkanélkülivé, mindezzel párhuzamosan pedig az élelmiszerárak is drasztikusan nőttek (a liszt, rizs és takarmány ára közel megduplázódott egy év alatt). A leginkább érintett térségekben az anyagi kilátástalanság a közegészségügyi mutatókban (alultápláltság, ezzel kapcsolatos betegségek, különösen a gyermekek körében) és az iskoláztatásban is megmutatkozott. A mezőgazdasági termeléstől függő északkeleti területek problémáit növelte, hogy Basár el-Asszad elnök kormányzata a 2000-es évektől elindított piaci reformjai miatt az élelmiszerre és üzemanyagra adott állami ártámogatások rendszere fokozatosan leépült. Mindezek következtében a szerzők becslése szerint közel másfél millióan költöztek el a szárazság miatt külvárosi területekre, az urbanizáció üteme soha nem látott mértéket öltött az időszakban (másfélszeresére nőtt a városokban lakók száma egy évtized alatt).

(4) A népességnövekedés és menekültválság miatt is dinamikusan növekvő városi lakosság nem tudott megfelelő életkörülményeket biztosítani a beáramló népességnek. Mindezt a továbbra is magas, évi 2,5%-os népességnövekedés és a szomszédos Irakban zajló konfliktus miatt az országba érkezett további mintegy 1,2–1,5 millió iraki menekült jelentette demográfiai teher is súlyosbította. Az illegális településekkel, szegénynegyedekkel bővülő külvárosok erőforrás- és infrastruktúra terén nem tudtak lépést tartani a népesség számának növekedésével, a túlzsúfoltság, anyagi kilátástalanság, munkanélküliség, növekvő egyenlőtlenségek, a bűnözés és a korrupció együttesen az Asszad-rendszer elleni sokdimenziós elégedetlenség táptalaját képezték, a tüntetések és tiltakozások pedig elsősorban ezekből a külvárosi negyedekből indultak el.

Kontra: hibás adatok, téves értelmezés, szelektív és torzított érvelés

A fenti gondolatmenet elsőre logikusnak, következetesnek és a felszínen a Szíriával kapcsolatos általános ismeretekkel konzisztensnek tűnik, nem csoda, hogy lényegi kritika nélkül ennyire népszerűvé vált a klímaváltozás tézise a tudományon kívül is. Tudományos körökben azonban nem maradt visszhangtalan, és már 2017-ben megjelent a New Political Geography folyóiratban egy interdiszciplináris kutatócsoport ellentanulmánya (továbbiakban Selby és szerzőtársai), amelynek elkészítésében nemzetközi kapcsolatok szakértő, Közel-Kelet-kutató, meteorológus és földrajztudós is részt vett. És bár a Guardian-en megjelent egy rövidebb, nagyközönségnek szánt válaszcikkük, állításaik visszhangtalanok maradtak klímaváltozásos tanulmányhoz képest. Ennek oka leginkább az, hogy nemcsak a klímaváltozás népszerű és politikailag is „divatos” narratívájával mennek szemben, hanem az is, hogy végső soron nem ajánlanak egy jól megfogható, egy mondatban körülírható érvelést adnak, hanem egy alapos, komplex és sok információval terhelt cáfolatot. Végkövetkeztetésükben pedig Kelley-ékkel szemben nem egy kiemelhető okot, hanem sokkal inkább a lehetséges okok összhatását emelik ki, ami önmagában is jóval nehezebben kommunikálható.

Selby és szerzőtársai tanulmány az alábbi gondolatmenet mentén cáfolja, illetve kritizálja Kelley-ék eredményeit:

(1) Nem bizonyítható, hogy a szóban forgó szárazság valóban precedens nélküli lett volna, a ténylegesen rekordszáraz év sokkal inkább évtizedes szinten ingadozó trendekbe illeszthető. Egyértelmű „lokális” klímaváltozás nélkül antropogén tényezőket is nehéz kimutatni okként.

Az eredeti tanulmány egyik hibája, hogy a Termékeny Félholdnak nevezett térség adatait vetíti rá lokális trendekre, miközben jelentős eltérések vannak még Szírián belül is. Selbyék az adatok újraelemzésével arra jutottak, hogy Északkelet-Szíria valóban kivételesen kevés csapadékot kapott 2006–2007 telén, azonban ezt követően az átlagnál már nem volt jelentősen kisebb a csapadékmennyiség, 2010-ben pedig ismét átlagos vagy afölötti eső esett. Mindeközben a térség más helyein ennek a tükörképe volt megfigyelhető, miközben Törökország és Irak is tapasztalt lokális aszályokat.

Ami a csapadékosság hosszútávon csökkenő trendjét illeti, vagyis hogy egyre gyakoribb és súlyosabb a csapadékmentes időszakok jelensége, csak a teljes térség egyötödére igaz, máshol sokkal inkább évtizedenként változó fluktuációról, ingadozásról van szó, így a 2007–2008-as rekord alacsony értéket ismét magasabb értékek követték. Egyértelműen kimutatható szárazságtrend hiányában pedig értelemszerűen nehéz hitelesen alátámasztani, hogy a klímaváltozás a térségben jelentősen befolyásolta volna az elmúlt évtizedek csapadékmennyiségét.

(2) A kérdéses időszakban sokkal kisebb mértékű volt a tényleges belső migráció, ennek összetétele pedig más tényezőkből fakadt, volumene pedig a tanulmány sugalmazásával szemben a megelőző évtizedben, az aszály előtt is jelentős volt. Míg a szerzők nem tagadják, hogy a szárazság és a migráció között lehet és volt is kapcsolat, az említett 1,5–2 milliós szám mindössze egy szíriai hivatalnokot megszólaltató humanitárus jelentésben jelenik meg, a hivatalos becslések között egyáltalán nem szerepel, és a jelentésben is valószínűleg tévedésből az érintett (affected) és áttelepült (displaced) keveredhetett össze. Ezzel együtt tagadhatatlanul volt elvándorlás a szokatlan időjárási viszonyok miatt, viszont a legradikálisabb ENSZ-becslés is maximum 600 ezer főre, de inkább kevesebbre teszi azokat, akik ebben az időszakban a térségből városokba költöztek a szárazsággal is összefüggésben. Ezzel szemben a természetes népességnövekedés (3 millió fő), az iraki menekültek érkezése (1,5 millió fő), az általános városokba irányuló beköltözés (1 millió fő) nagyobb létszámú tömegeket érintett a 2000-es évek folyamán. (Mindezeken túl, nem feltétlenül pozitív nettó egyenleggel, a Libanonnal fenntartott cirkuláris migrációs rendszer 2005-ös megszűnése, valamint a 900 ezerre tehető kifelé irányuló migráció is számításba veendő a népességmozgások értékelésénél). Vagyis az állítottnak töredéke abszolút és relatív értékben is a szárazsághoz köthető elvándorlás. A migráció volumene pedig lényegében már a 2000-es évek elejétől állandósult, vagyis a folyamat már jóval a feltételezett aszályos időszak előtt is dokumentált, félrevezető tehát az az állítás is, hogy az aszály felelt a migrációs többletért.

(3) Amit az eredeti tanulmány a szárazságnak tud be, az sokkal inkább az agrárnépességet és a gazdálkodókat negatívan érintő piaci reformok és gazdaságpolitikai lépések hatása, amelyek a szárazsággal szemben kronológiailag és szakirodalmilag is összhangba hozhatók a migráció felerősödésével.

A kritika szerint azonban nemcsak a migrációs adatokkal van probléma, hanem a feltételezett okokkal is. A szárazság mint kiváltó ok jelentősége ugyanis eltúlzottan jelenik meg, míg más, érdemi tényezőket Kelley-ék nem is vettek figyelembe. Így teljesen kimaradt az elemzésükből az a tény, hogy a 2000-es évektől Basár el-Asszad elnök rendszere radikális piaci reformokat vezetett be, amelynek részeként többek között kivezették az élelmiszerekre, üzemanyagra és műtrágyára vonatkozó állami ártámogatást (szubvenciót), miközben lebontotta a külkereskedelmi korlátokat, illetve birtokprivatizációba kezdett. Míg Kelley-ék a piac reformokat a szárazságra adott reakcióként állítják be, ez sem kronológiailag, sem tartalmilag nem tartható, ehelyett a fent vázol liberalizáció keltette hiperinfláció és az árnövekedések miatti váráslóerő-csökkenés vezetett a birtokok ellehetetlenüléséhez. Míg a gazdaságpolitikai lépések nagyobb része hosszú távú strukturális folyamatokat indított el, a szubvenciók eltörlése 3–4-szeres rövidtávú ársokkokat idézett elő. Más korábbi tanulmányok is rámutattak arra, hogy a térségben gazdálkodók számára kulcsfontosságú az ártámogatás a fennmaradáshoz; az állattenyésztésnél ugyancsak nem az eső számít, hanem a takarmány, amelynek a szubvenciójak kivezetése szintén drasztikus sokkot okozva tűnt el.

2007/2008-ban ráadásul új bérleti szabályozás és birtokeladási tilalom is életbe lépett, amit utóbb a térségből kiáramló kurd migrációval kötnek össze értékelések. Ezen felül pedig több jelentés is elsősorban a szárazságot megelőző kivételesen fagyos telet állította be fő okként a rossz termésre. Ugyancsak szkepszisre ad okot, hogy a Hasakah tartományban termesztett gabonafélék 60%-a ráadásul eleve öntözött területen termett, amit az eső hiánya önmagában kevéssé vagy közvetetten érinthetett.

A fenti gazdaságpolitikai lépések tehát már a 2000-es évek elejétől jelentős népmozgást idéztek elő, évente átlagosan 135 ezer embert érintett a migráció — ami alig alacsonyabb éves átlag a fentebbi, száraz időszakhoz kapcsolódó ENSZ-becslésekhez képest. Ráadásul szezonális-cirkuláris migráció ezt megelőzően is zajlott az agráriumban, és a Hasakah tartományból kiáramló migráció is jóval korábban számottevő mértéket öltött. Az idézett és bizonyítékként tálalt romló jövedelmi és közegészségügyi mutatók is a száraz évet megelőző periódusra utalnak, amikor a piaci reformok éreztették hatásukat, ezen az aszály súlyosbíthatott, de már előtte is dokumentálták őket.

(4) Bármi okozta és bármekkora volt is a belső migráció, valójában nincs bizonyíték arra, hogy a frissen betelepült népesség aktívan vagy akár passzívan kollektív érdemi szerepet játszott volna a tüntetésekben, miközben a kiváltó okok között politikai és a rendszer brutalitásából származó faktorok egyértelműen kimutathatók. A népességben zajló változások és a társadalmi feszültségek kapcsolata tudományosan ugyancsak nem magától értetődő. Ami pedig a szíriai esetet illeti, a legtöbb munka a déli, jordán határhoz közeli Dara’a városát tartja a tiltakozások kezdetének, ami annyiban megfelel a valóságnak, hogy a kiterjedt rendszerellenes tüntetések itt öltöttek tömeges méretet 2011 márciusában, azonban már egy hónappal korábban voltak kisebb megmozdulások más helyszíneken, így Damaszkusz egyes negyedeiben is. Dara’a központi szerepében viszont sokkal inkább a politikai elégedetlenség és a rendszer reakciója játszott szerepet: különböző tanulmányok eleve ellentmondásosan írják le a város társadalmi-gazdasági helyzetét (vagyis nem igaz tehát, hogy egyértelműen az aszály hatása által leginkább érintett területéről van szó). Ellenben az a szíriai események kronológiájából látszik, hogy Dara’a éppen azért került az események középpontjába, mert a szír kormány kezdetben egyáltalán nem számított problémákra a városban; a rendvédelmi erők többségét éppen a kurdok lakta északkeleti tartományokba helyezte át, így amikor Dara’aban is tüntetések indultak, a felkészületlenül ért rendszer példátlan erőszakkal reagált. Ez a brutalitás pedig más tényezők mellett elvezetett a még kiterjedtebb tiltakozáshoz, a határ közelsége miatti csempészútvonalak pedig idővel kedveztek a felfegyverkezésnek, az utánpótlás-vonalak kiépülésének is.

További probléma, hogy sem a Dara’a-i, sem a más városokban történtek kapcsán nincs jele annak sem a szakirodalomban, sem a híradásokban, sem feltáró célú interjúkban, hogy a frissen vidékről betelepültek bármilyen szerepet játszottak volna a tüntetéseken. Bár utóbbiak nem reprezentatívak és ezért nem is általánosíthatók, a beszámolók túlnyomó többsége éppen azt mutatja, hogy mivel sokan éppen a városoktól távoli illegális telepeken éltek és politikailag kevésbé szervezettek és involváltak voltak a tüntetések idején más társadalmi csoportokhoz képest, egy részük inkább elhagyta a várost (visszaköltözött vidékre), vagy pedig menekültként hagyta el az országot. Ha ez önmagában nem is zárja ki a részvételüket (és nyilvánvalóan egyéni szinten egészen biztosan lehettek köztük ezekből a csoportokból is), sem Kelley-ék, sem mások nem vonultattak fel semmilyen érdemi bizonyítékot a részvételükre vagy bármilyen, akár passzív szerepükre; minden erre vonatkozó következtetésük anekdotikus és közvetett. A tüntetéseken elhangzó követeléseken, de rendszer reakciójában is láthatatlan maradt a migránsok kérdése, miközben a rendvédelmi brutalitás, a nikábot tiltó törvény, a földeladások, a piaci reformok, a politikai foglyok fogva tartása, vagy éppen az elnök unokatestvéreként meggazdagodó, éppen a mostani hónapokban a rendszer kegyvesztettjévé vált üzletember Makhlouf elleni követelések széles köre jelent meg a diskurzusokban.

A vitának vége? Sokkal inkább kezdete

Természetesen Selby és szerzőtársai fenti cikk sem maradt visszhangtalan, sőt nemhogy lezárta a vitát, hanem újabb lendületet adott a tudományos polémiának. Kelley-ék válaszcikkükben (hasonlóan a másik két, kritizált tanulmányhoz) vitába szálltak az eredményeiket kritizáló tanulmánnyal, és továbbá szakirodalmi bizonyítékokat felvonultatva a szárazság trendje, valamint annak antropogén eredete mellett. A trendszerű aszályt pedig nemcsak ők, hanem például Mathbout és munkatársai is kimutatták egy modellezésben.

Kelley-ék ezen felül megerősítik azt az állításukat, hogy a szárazság problémája igenis jelentős volt, az emiatt elköltözöttek száma különböző nemzetközi szervezetek becslései szerint magasabbak, a válság pedig nemzetközi szintre is elért, ennek jelentőségét pedig a kritika éppen alulhangsúlyozza. Ezzel együtt a 1,5-2 milliós számot nem tudják bizonyítani, így végső soron Selbyék alacsonyabb, “csak” 4–500 ezres adata marad, ami azért ezzel együtt is jelentősnek mondható.

Más kutatók is beszálltak a vitába. Egy tanulmány a munkanélküliség és mezőgazdasági foglalkoztatottság viszonyait idézve beszél a szárazság fenyegetésmultiplikátor (threat multiplicator) hatásáról. Ugyancsak ez a munka felidézi emellett, hogy a korrupt és elégtelen városi vízgazdálkodás elleni tiltakozások előzték meg Dara’a-ban a kormányellenes tüntetéseket — ami egyszerre lehet bizonyíték az éghajlatváltozás közvetlen (kevés víz) és közvetett (megnövekedett népesség) hatására. Igaz, a népességnövekedés — ahogy láthattuk — csak kis részben tudható be ennek, ahogy az infrastruktúra állapota és menedzsmentje sem a klímaváltozásból következik, de ugyanabba az irányba, felerősítően hathat.

Egy másik kutatás viszont a tüntetések szociális mozgalmi hátterét vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy nem meggyőző a városokba frissen betelepülők részvételét feltételezni a tüntetésekben. Jól mutatja a nyitott kérdések sorát, hogy pár hónapja egy önálló kötet is megjelent a témából a humán- és vízbiztonság fókuszával (ennek eredményeit nem építettük be a cikkünkbe, de amennyiben releváns, visszatérünk még később a kérdéshez).

Mit tudunk tehát összefoglalásul mondani?

A 2000-es évtized, de annak kiemelten második fele rendkívül és anomálisan száraz volt, amely negatívan érintette a szíriai mezőgazdaság eleve nehézségekkel küszködő szegmenseit. A sokkhatás összességében nem vitatott, annak abszolút és relatív nagysága azonban már igen: a vita a kifejezetten aszály által kitelepültek arányáról és számáról szól elsősorban. Miközben utóbbiak is százezres nagyságrendben hagyták el az érintett térségeket, a korábban bevezetett gazdasági liberalizáció és piaci reformok intézkedései (ártámogatások kivezetése, földtulajdonnal kapcsolatos rendelkezések, általános infláció, világpiaci volatilitásnak való kitettség) ennél nagyobb, de mindenképp önértéken is jelentős szerepet játszottak. A népességnövekedés (akár természetes, akár népmozgáson alapuló) koncentráltan képes társadalmi feszültségek növelésére, akár az erőforrások szűkösségén (víz, infrastruktúra, munkalehetőségek), akár politikai hatásokon(egyenlőtlenségek, strukturális marginalizálódás) keresztül, ami más tényezőkkel együtt hozzájárulhatott a szíriai tüntetések kirobbanásához.

A fő kérdés, a szerep nagysága és jelentősége azonban továbbra is vita tárgyát képezi. Azt azonban lényegében mindenki elismeri (még Kelley-ék is a válaszcikkükben): a klímaváltozásnak (de még inkább az aszályos időjárásnak) lehetett szerepe a konfliktusban, önmagában azonban ennél lényegesebb politikai, gazdasági, társadalmi feszültségek vezettek a háborúhoz, vagyis a klímaváltozás legfeljebb addicionális vagy multiplikátor hatású lehetett csak. A vitában pedig még az olyan egyéb, szintén közvetettebb multiplikátorok elő sem kerültek, mint az évtizedes állam- és nemzetépítés, az etnikai és vallási csoportok kapcsolata, politikai gazdaságtana; a nemzetközi dimenzió, a korábbi térségbeli konfliktusok, az arab tavasz mozgalmi diffúziója és a külső támogatás és intervenció kérdéskörei, amelyek a klímatézis és az érintett politikai gazdaságtani hipotézisek mellett legalább akkora relevanciával és magyarázóerővel bírhatnak.

Átpolitizált tudomány? Szíria és a klímaügy jelentősége

Sok és érdekes tanulságot hordoz a kérdés és a két bemutatott tanulmány által felvázolt nézőpontok és módszertanok vitája. A teljesség igénye nélkül, Tobias Ide tanulmányára is alapozva:

(1) A szíriai háború kivételes tudományos és politikai érdeklődést szerzett, polarizált, közvetett hatásán is keresztül pedig találkozott a klímaváltozás egyre erősebben megjelenő agendájával. A konfliktus brutalitását, ember- és anyagi áldozatokban mérhető következményeit, a szűkebb térség politikai viszonyaira gyakorolt hatása mellett a nemzetközi terrorizmus és a menekültválság csatornáin keresztül Európában és más kontinenseken is felfokozott (és érzelmektől nem mentes) érdeklődés övezi. A menekültválság jelentette sokkhatás, valamint a felfutó klímaváltozásról szóló politikai agenda keresztmetszetében Szíria tökéletes és paradigmatikus esettanulmánynak bizonyult: az egyik első, részben klimatikus eredetű konfliktusként jelent meg a tudományos, majd pedig a politikai-közéleti diskurzusban.

(2) A tudomány vitatkozik, korlátokat tart számon, megkérdőjelez, a közéleti-politikai (laikus) diskurzus leegyszerűsítő válaszokat keres. Míg a tudományos közegben szakterületek, elméletek, módszertanok, és legfőképpen versengő érvelések polémiája zajlik, a politikai térben értelemszerűen ebből csak az hallatszik, amire épp van fogékonyság: az egyszerű, egymondatos, okság(nak vélt) kijelentések, míg annak korlátai és az ellenvélemények természetszerűleg nem jelennek meg azonos súllyal. Kelley és szerzőtársai munkája — a fentiek alapján — sok szempontból kifogásolható és megkérdőjelezhető szakmailag, ám ahogy az ellentanulmány sem mentes hibáktól, úgy ez is bizonyos keretek között beleférhet a tudományos vitákba, ahol az egyes tanulmányok részigazságaiból rajzolódnak ki óvatos tendenciák, közös pontok és vitagócok.

(3) A szíriai eset jól megvilágítja, miért egyszerre szükségszerű és egyben konfliktusos különböző szakterületek és módszertanok közös munkája az okok megértéséhez. Mindkét tanulmány jól példázza, hogy a kérdésben számos tudományág együttműködősére és szaktudására van szükség: (i) meteorológia, klímakutatás, földrajz a klímaváltozás hatásának megértéséhez; (ii) fejlődésgazdaságtan, közgazdaságtan, politikatudomány, migrációkutatás, szociológia, antropológia a migrációs és urbanizációs folyamatok leírásához, illetve a konfliktus kialakulásához.

Szükség van a kvantitatív és kvalitatív módszertanok közös alkalmazásában, ugyanakkor kölcsönös a bizalmatlanság az egyes területek kutatói között: (i) A klímamodellek és statisztikai adatok objektív(nek tűnő), általánosítható, de túlságosan durva és a hiányosságok miatt bizonytalanságokat jelentő irányt mutat. (ii) Ezzel szemben az érintett interjúk, a kvalitatív szakértői megítélés reprezentativitása és függetlensége megkérdőjelezhető, ám mégis ezek tudnak sokszor kellően tartalmi és mély információval szolgálni. Azonban az is látszik a fentiekből, hogy a kevert módszertanú, interdiszciplináris kutatások sem jutnak ugyanarra a következtetésre, még a meteorológiai modellek vagy a szociológiai elméletek terén is megmutatkozik a véleménykülönbség.

És végül az egész vita mögött meghúzódik a természettudományos alapú, általános szabályszerűségek és okságok magyarázására törekvés (explaining), illetve az adott, sajátos kontextus feltárásának igyekezete (understanding). Előbbinél a klímaváltozást keressük mint egy olyan tényezőt, ami megmagyarázza a háborút, hogy aztán máshol is ez alapján előrejelezhessünk; ha több okság van, nyilván a legfontosabbat, legerősebbet keressük, a klímaváltozás kapcsán (is) pedig ezért hajlamosak vagyunk a többi tényezőt háttérbe szorítani, leegyszerűsíteni, modelleket gyártani. Az understanding esetében viszont nem az általános szabályszerűségeket, hanem éppen a szíriai konfliktus egyedi “koktélját”, sehol máshol együtt nem jellemző részletkérdéseit kutatjuk, hogy ezt az egy problémát a lehető legteljesebben bemutassuk, cserébe elvesztve az általánosítás képességét.

(4) Alapjaiban lehet meghatározó a szelektív adatgyűjtés és azok interpretációja, az érvelés precizitása. Jól ismert, ám itt is előkerülő probléma, hogy még a (hitelesnek tartott) számadatok idézésénél is szelekciós és értelmezési torzítások adódhatnak. A rendelkezésre álló klimatikus vagy migrációs adatok sokaságából lehet elfogultan vagy az érveléshez válogatni, mazsolázni (cherry-picking), és még ugyanaz a migrációs adat is különbözőképp interpretálható. Több százezer elvándorló egyik érvelésben döntő és drámai jelentőségű esemény, a másikban viszont egy marginális kiegészítője fontosabb faktoroknak, ebben pedig nincs teljesen objektív igazság, hanem konzisztens, relatívokra építő érvelések ütköztetése.

(5) És végül: a klímaváltozás és a konfliktusok kutatása fiatal és dinamikusan fejlődő terület, amely a fent említett kiemelt médiafigyelem miatt természetesen jelentős közéleti-politikai érdeklődésre is tart számot. A látszólag ellentmondó és feloldhatatlan álláspontok ellenére azonban számos közös pont és konszenzus van. Ahol pedig nincs, ott hozzá kell szokni, hogy valószínűleg nem is lesz teljes egyetértés ksőbb sem. Miközben, ahogy arra Ide is figyelmeztet, a felfokozott politikai érdeklődés könnyen kiaknázhatja a terület vitáit (és a fenti példával ellentétben a klímaszkeptikusok számára is szolgáltathat ugyancsak egyoldalú és csúsztatásokkal teli érvelési lehetőséget egy kritikusabb eredmény), fontos látni, hogy az alapgondolatban nincs nagy eltérés: a klímaváltozásnak lehet hozzájárulása konfliktusokhoz, a szíriai eset pedig ennek egyik első kutatható példáját jelenti. A konfliktus mozgatórugóinak megértéséhez, az oksági faktorok felírásához és legfőképpen azok súlyozásához azonban körültekintő viták, módszertani finomítások, az eredmények szisztematikus összevetése és összegzése, vágyvezérelt és kattintás- (idézésvadász) kutatások helyett a komplexitásra törekvés szükséges. A közvélemény részéről pedig: nagyobb kritika, óvatosság a kattintásvadász tudományos kétsoros hírekkel szemben.

És újfent hangsúlyozandó: a fő okok azonosítása mellett mindig tisztában kell lenni, hogy egy-egy történés egymást nem kizáró, sőt kifejezetten erősítő hatás interakciójából keletkezik. Vagyis bármit is gondoljunk a szárazság vagy a gazdaságpolitika közötti prioritásokról, együttesen is felléphet a kettő.

[GlobPol]

« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi oldalán jelent meg. »

“Európai Uniónk eresztékei recsegnek, és most egy szaltó mortáléval reméli megmenteni önmagát” (Orbán Viktor beszéde).

„[…] De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán, s egy váratlan mozdulattal az asztalra ugorva, kézállásba helyezkedett, majd három salto mortale-t csinálva a megdöbbent közönség fölött, elkapta a feje fölött húzódó vasrudat, és azon szédítő halálforgásokat végezve, átugrott a kilencméternyire elhelyezett kályhára…” (Karinthy Frigyes — Lógok a szeren)

Sűrítmény: 13 év telt el az EU Szerződések utolsó érdemi módosítása óta. Azóta sok vita, változás, kérdés jött elő, ezek egy része válságreakcióként, ami igényelné az EU intézményi struktúrájának, de különösen a közös víziónak az újbóli kiszálazását. A német EU-elnökséggel vélhetően megkezdődött egy EU-reformfolyamat, egyelőre nem fix céllal. Mindenesetre érdemes készülni a következő évek vitáira, az EU jövőjét vélhetően most írják/írjuk. [A végén jutalom lovak.]

Az EU lóg a szeren.

A 2007 relatív nyugalmában aláírt Lisszaboni Szerződés óta az EU nem vágott bele átfogó intézményi reformba. Lisszabon 15 évvel követte a Maastrichti Egyezményt, és közben még befutott az intézményeket toldozó-foltozó Amszterdami és Nizzai Megállapodás is. Most lassan 13 évvel vagyunk Lisszabon után, anélkül, hogy az EU Szerződéseinek rendszerét érdemben bárki és bármi megváltoztatta volna.

Hogy 2007-ben az európai társasház valóban szerkezetéig megújult-e, vagy csak kicsinosították (hogy könnyebb legyen airbnb-ztetni, pedig panel), kérdés lehet. Az azonban elég egyértelmű, hogy az volt az utolsó pont, amikor az EU politikai közössége összegyűlt, és a megelőző évek-évtizedek intézményi átalakítási igényét összegezve közös és egységes akaratot nyilvánított a hogyan továbbról. [Ebben van költői túlzás, nyilván számos kényszerű kompromisszum, kivétel és félutas megoldás maradt a Szerződésekben ezután is, de a legitimációját nem kérdőjelezték meg igazán, és alkalmasnak bizonyult arra, hogy az EU további fejlődésének alapja legyen.]

[Az egyik legunalmasabb Eurovízió döntő valaha.]

Eközben pedig külső nyomás és belső feszültség bőven és folyamatosan gyűlt. Az erre adott ad-hoc reakciók, valamint természetes belső erjedési folyamatok (figyelem, erjedésből rohadt szilva és finom bor is lehet!) pedig lassan szétfeszítik az EU-s jogi és politikai kereteket, mivel egyre kevésbé tükröznek akaratközösséget.

Az EU lóg a szeren.

Az EU fejlődési (fermentációs) folyamatai számos forrásból táplálkoznak — ezek között vannak tervezett, szándékolt változtatási igények, és szinte tudattalan szükségszerűségek, esetlegességek.

Itt és most kifejezetten egy, az utóbbi években talán különösen fontossá vált driverre, a válságokra koncentrálnánk. A válságok az intézményi fejlődéshez/átalakuláshoz elsősorban az arra adott reakciókon keresztül járulnak hozzá — nyilván. Kevés dologra lehet intenzívebben reagálni, mint egy válságra. Nincs ebben sok újdonság, foglalkoztak ezzel sokan (Schimmelfennig, Jones et. al, Hoeghe & Marks).

A válságok során hozott megoldások azonban jellemzően a pillanat és az éles viták hevében születnek, ritka, hogy gyökerükig konszenzusosak legyenek, csak nagyon költséges lenne az érdemi vita. Az EU átfogó működésébe az idő és eszközhiány miatt csak fércelve lehet őket betoldani. Ezek azonban látens vagy éppen látványos konfliktusokat szülnek, amik az intézményben maradnak.

Ez egyfajta permanens intézményi másnaposság, ami a válságkezelés mámora után visszamarad, nem múlik, legfeljebb csendesedik, amíg a következő kilengés után immár a következő másnappal együtt, erősödve tér vissza. A kilengés mámorában és gyorsaságában összetákolt megoldások árnyéka másnap viszont úgy kísért, mint egy hajnali hévben felrótt tetoválás. Ez nem jelenti, hogy ezek rossz megoldások — lehet, hogy az adott helyzetben adekvátak. De attól, hogy valami adekvát, még nem konfliktusmentes.

Mintha a lakásban a konyha beázását úgy oldanánk meg, hogy a tűzhelyet átvinnénk a nappaliba. Egy ideig ez válságmegoldás, aztán ha látjuk, hogy működik, akkor kodifikáljuk, kimondjuk, hogy a lakás innentől amerikai konyhás, és ennek megfelelően szervezzük át az életet. De ameddig ez nem történik meg, csak a fejfájás van az átmenetinek szánt megoldás esetlegességei miatt (meg ugye a beázást még nem oldottuk meg).

[Ha már konyhák és tervezés: egy a témához nem kapcsolódó, de kifejezetten érdekes munka és megközelítés Christine Frederick könyve(i), aki úttörő jelleggel a háztartási munkában alkalmazta a szigorú tervezés maximális hatékonyság eszméjét hirdető taylorizmust. Manapság miért nincs lean-háztartás vagy scrum-alapú konyhai munka?]

Az EU lóg a szeren.

Az elmúlt években az EU-t érte jópár válság, ahol nyomát tudjuk keresni ilyen ad hoc megoldásoknak, és az azt követő ‘intézményi másnapnak’.

Az első, és talán legfontosabb a gazdasági-, majd pénzügyi-, majd hitelválság (2008–2012). Az EU a hosszú távú, fejlesztő gazdasági szolidaritásra (befektetésre) rendezkedett be a piaci és kohéziós eszközökön keresztül. A prompt segítségnyújtásra nem volt sem előkép, sem mechanizmus.

A fő vészmegoldás végül az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) lett, ami végeredményben az eurózóna tagállamok egy különálló nemzetközi szerződése, lazán befűzve az EU-s keretbe. Használja az európai architektúrát, de nem igazi része — ebben kicsit hasonlít az egész eurózónához. Az egész konstrukció nem sugall intézményi magabiztosságot, ami egy válságkezelő intézmény esetén nem szerencsés. És arról sincs szó, hogy az ESM potom közel fél billió eurós keretével kapcsolatos elképzelések a tagállamok között összhangban lennének (ahogyan ezt a járvány utáni gazdaságélénkítési diskurzus megmutatta).

Szintén a válság gyermeke az Európai Szemeszter rendszere. Ez röviden annyit takar, hogy az Európai Bizottság rendszeresen megfogalmaz ajánlásokat a tagállamoknak, mit kellene máshogy csinálniuk költségvetési, gazdaság- és társadalompolitikájukban. Régi mantra, hogy nincs fenntartható pénzügyi unió fiskális unió nélkül — ezt akarta volna orvosolni a rendszer. Erre ez a megoldás viszont nem alkalmas, ellenben egyre újabb és újabb területek merülnek fel, amiket a Bizottságnak vizsgálnia kéne, vagy épp nem kéne (jogállamisági vita). A Bizottság a szerződések őre, de 2010-től bizonyítványt is oszt, amihez viszont nem kapott kellő felhatalmazást.

Könnyen lehet amellett is érvelni, hogy a gazdasági válságkezelés miatt fellazult és elbizonytalanodott intézményi keretben jöhetett létre az EKB nemzetközi szinten is nagyívű quantitative easing programja 2015 után. Az a program, amely kapcsán a német Alkotmánybíróság idén tavasszal kimondta, hogy az EKB nem kellően körültekintően járt el annak létrehozásakor (az ítélet sok mindent mond, itt minket csak az a része érdekel, miszerint az EKB programja nem biztos, hogy teljesíti az arányosság feltételeit). Az EKB QE programja feltehetően túl fog élni, de a jövőbeli hasonló beavatkozások alapja meggyengült.

2015-től (a végpont fluid, ha egyáltalán van), a pénzügyi válság után újabb szolidaritási kihívás, a migrációs válság lengte be Európát. Az első reakció a kvótarendszer volt, amit nem sikerült elfogadtatni minden tagállammal, de újabb, nagyon erős, és a mai napig nem befedett törésvonalat nyitott a szolidaritás és az európai intézményi keretek értelmezésében. Egyelőre a megoldás, hogy nincs megoldás, a dublini rendszer reformja elakadt, ha lesz is esetleg megegyezés, nem várható, hogy az tartós lesz. Ankarát lefizetve ideig-óráig megállítható a beáramlás, a Földközi-tengeren kimentett menekültek/migránsok elhelyezését pedig hetekig, hónapokig tartó diplomáciai huzavonák után önkéntesen vállalja hébe-hóba néhány EU-tag. Az ad hoc megoldást itt nem sikerült ugyan intézményesíteni, de a felmerült javaslatot így is nyögi a struktúra és az európai politikai sárkány 27 feje.

Harmadszorra pedig a legfrissebb válság, a járvány. A járványhelyzet kapcsán igazán új intézmények és megoldások EU-s szinten nem jöttek létre (egyelőre), az irányítás a tagállamok kezében volt, nem is lehetett máshol, hiszen az EU-nak ilyen téren nagyon szűkek a kompetenciái. Mindenesetre az igény rögtön és sok oldalról megjelent az erősebb koordinációra (pl. a határlezárások vagy az egészségügyi erőforrások kapcsán), aminek még lehetnek érdekes következményei.

A gazdasági reakció már jelenvalóbb. Alig voltunk túl az első nemzeti pénzügyi csomagokon, máris megszületett német-francia (és picit holland) javaslat alapján a Bizottság terve egy a 2021–2027-es EU-s büdzsét kiegészítő (szinte megduplázó) 750 milliárd eurós csomagról. Ami igazán érdekes, az nem is a mennyiség, hanem a javaslatban szereplő intézményi újdonságok: erősebb bizottsági (és tanácsi) kontroll a források elköltése felett (makrogazdasági integráció), megerősödő EU-s hitelfelvételi lehetőség (az EU önállóan eddig csak tagállami továbbhitelezésre vehetett fel hitelt, most kvázi támogatások kifizetésére is), több saját EU-s forrás, a kohéziós politika átgondolása. A váltás nem paradigmatikus, de nagyon úgy fest, hogy a régóta húzódó, sokak szemében elkerülhetetlen mélyebb gazdasági integrációt most hirtelen, kvázi ostyába csomagolva nyelnék le a tagállamok. A válság erre jó apropó, a vita lehetősége korlátozott, nagyobb a nyomás a gyors megoldásra, ugyanakkor nem biztos, hogy szerencsés az észak-dél vagy kelet-nyugat konfliktusokat ilyen időtávban és módon megpróbálni felülírni.

[Finom véleménykülönbségek. Forrás]

Az EU lóg a szeren.

Hogy a fenti, az EU-t ért válságokra adott ad hoc válaszok jók-rosszak, a mostani gondolatmenet szempontjából irreleváns. A lényeg, hogy konfliktusos policy döntések születnek, amik kissé lógnak a levegőben — hatásköri viták, kiterjedési kérdések, legitimációs fejvakarások maradnak utánuk. Ezeket pedig a legkönnyebben úgy lehet feloldani, hogy az EU működési alapját adó Szerződéseket módosítjuk, azokba az új intézményeket normálisan beépítjük, közös nevezőre jutunk.

[Előbb-utóbb nem marad jogalap.]

Ez pedig csak egy kis szelete az elmúlt 13 évben felgyűlt kérdéseknek, amik igényelnék, hogy az EU kapcsán újra viszonylag erős konszenzus formálódjon:

• az EP folyamatos igénye a hatáskörök bővítésére és a diskurzus szinten mindig ide kapcsolt demokráciadeficit kezelése (ha van, de pl. a Spitzenkandidat-rendszer tavalyi felülírása sem maradhat nyom nélkül);

• a Brexit ugyan meglepően kis kárt okozott (egyelőre?) az EU működésében, imázsában és önképében, de a Brexithez részben vezető EU-kritikákra nem adott még senki választ (ha a brit belpolitikai részt lehántjuk, akkor végső soron a kilépés egyik alapoka éppen az volt, hogy London ki akart volna kényszeríteni egy neki kedvező új EU-víziót, amihez nem volt sem idő, sem politikai akarat a kontinens részéről);

• a nemzetközi környezet finoman szólva sem támogató — a transzatlanti kapcsolatok mélyponton, egyre erősebb a Kínával való versengés és akár konfliktusvállalás alulról jövő igénye, Oroszország sem lett kevésbé problémás;

• szintén egyre erősebb a diskurzus arról, hogy az EU-nak demokráciát, jogállamiságot, szociális értékeket kellene védenie belül is.

A fentiek alapján nem csak politikai termék az Európai Szerződések újratárgyalását hirdetni (ld. Cameron 2015-ben vagy Macron 2019 óta), de egyre inkább szükségszerűség. És egyre inkább politikai realitás is. Merkel és a német politika úgy tűnik az élére áll ennek, és a francia-német tengely vírus utáni újjászületésének fő célja éppen egy EU-s átfogó reformfolyamat végigvitele lesz a célja. Ez el is hangzott nemrégiben a német EU-elnökség nyitányát adó német-francia merseburgi találkozón (magyar fejjel a helyszínből kiindulva egészen szép ívű szimbolikus asszociációs láncot lehet építeni). A cél, hogy a mostani német elnökség alatt kezdődjön el, a francia elnökség végéig, azaz 2022 közepére pedig záruljon le a Macron által kezdeményezett Konferencia az EU Jövőjéről programsorozat (ennek a célja az EU-s állampolgárok bevonásával felvázolni az EU jövőjéről szóló víziót).

Illúziónk ne legyen, maga a konferencia mint olyan nem érdemi társadalmasítás, ezt ilyen méretű és fajsúlyú kérdéseknél nem is feltétlen lehet (így) megejteni. Sokkal inkább szolgálhatja a reformfolyamat alulról jövő legitimációját, illetve a különböző álláspontok melletti, az országhatárokat és pártpolitikai limeseket átlépő mozgósítást. Avagy inkább lesz politikai érdekek érvényesítésének eszköze vagy terepe, illetve látványos facade.

Ettől függetlenül nagyon is várható, hogy a mostani, EU-s intézményi szempontból nyugalmas időszakot (2024-ig EP választás és új Bizottság, 2027-ig új költségvetés nem lesz) az EU jövőjének, konkrétan a Szerződések átírásának témája fogja dominálni — ha épp nem jön újabb válság.

A folyamatban olyan kérdésekre kell választ találni, minthogy:

• lesz-e “ever-closer-union”, kodifikálódnak-e az elmúlt másfél évtized kvázi-föderalizációs megoldásai;

• az EU rálép-e egy kifejezett és határozott politikai unióhoz vezető útra (valóban közös kül- és védelempolitika, az állami működés erősebb ellenőrzése stb.)

• lesz-e kétsebességes EU (akár az eurózónából, akár attól függetlenül);

• lesz-e bővítés.

[Oké, gyenge, de találj te olyan képet, ami releváns ÉS vicces is…]

Összességében ilyesmi lehet a logikai fa: szeretne-e az adott tagállam szorosabb gazdasági és/vagy politikai együttműködést? Ha igen, miben? Ha nem, el tudunk-e képzelni olyan EU-t, amely egy reformfolyamat során visszaad szerzett jogköröket? Ha nem, akkor hogyan lehet egymás mellett tartani azokat, akik szorosabban integrálódnának, és azokat, akik ebből nem kérnek?

Ez persze nem könnyű vita. Jelenleg politikai kisebbségben vannak azok, akik inkább a konföderális, mintsem a föderális EU vízióját preferálják, holott egy EU-reform folyamat a jelenlegi erőviszonyok mellett nagy valószínűséggel a szorosabb integráció irányába mutatna. A Tanács által június végén elfogadott dokumentum kifejezetten óvatos, és nem is említi, hogy a Konferencia eredménye lehetne a Szerződések megváltoztatása, noha a gyakorlatban ez nehezen látszik hosszú távon elkerülhetőnek. Ha pedig azok módosulnak (legalább annyira, hogy a mostani rendszert konszolidálják), akkor sok mindennek terep nyílik.

Nem akarunk igazságot tenni, de még csak keresni sem abban, hogy milyen irányban kellene az EU-nak továbblépnie. Két dolgot szeretnénk állítani:

• Az EU intézményi dzsengája már nem bír ki sok lépést (válságot), mielőtt politikai fundamentumok hiányában megrogy. Ez feltehetően nem érdeke a mostani tagoknak.

• Mindenkinek, aki az európai integráció valamilyen formában való fennmaradásában érdekelt, el kell kezdenie felkészülni a reformokra, és kialakítani magában egy előzetes, de vitatható álláspontot a helyesnek gondolt irányról. A következő évek kiélezett viták várhatóak, amik politikai törésvonalakat hozhatnak létre. Jobb ezekre időben, hideg fejjel készülni.

Az árkok ásása és a muníció felhalmozása megkezdődött. Ősztől megindul a vita. Az EU lóg a szeren. Fenn nem maradhat, előbb-utóbb lejön. A szaltóba várhatóan beleugrik, a kérdés, hogy a végén bele is áll-e, az élet értelmének megfejtéséről nem is beszélve.

[A cikket végigolvasók plusz jutalmaként egy vérkomoly, mégis határtalanul jópofa diplomáciai sztori Moszkvából 1993-ból — lovak, dinnyék, pókerező hivatalnokok.]

« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »

[GlobPol] [Háború és béke]

Az utóbbi egy hétben újra kiéleződött a Kína és India közti területi konfliktus a két ország kasmíri határán. A lőfegyverek nélkül is több tucat halálos áldozatot követelő incidens leginkább talán ahhoz az esethez hasonlítható, amikor egy fa kivágása miatt majdnem újra fellángolt a koreai háború. Ebben az esetben ugyanakkor úgy tűnik, hogy egyáltalán nem kell egy háborús konfliktus kitörésétől tartani, az ellentétek megmaradnak határvillongások szintjén. Ennek egyik lehetséges magyarázata az atomfegyverek jelenléte a térségben.

A Kasmír-kérdés

India, Pakisztán és Kína hármas határának környékén fekszik a Kasmír-völgy, amely az Indiából történt brit kivonulás (1947) óta a Föld egyik lőporos hordója. India és Pakisztán egyaránt magának követeli a teljes területet és több alkalommal háborúztak is Kasmír birtoklásáért (1947-ben, 1965-ben és 1971-ben), ahol a hadiszerencse jellemzően a lényegesen nagyobb Indiának kedvezett, Kasmírt ugyanakkor egyik alkalommal sem sikerült egyesíteni. A helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy Kasmír északi része kínai megszállás alatt áll.

Mindeközben tulajdonképpen folyamatosak voltak a határvillongások, amelyek szinte minden évben fegyveres összecsapásokhoz vezetnek a két ország között. A helyzetet tovább bonyolítja a Kasmír függetlenségéért — mindkét állam ellen — küzdő milíciák jelenléte, valamint az, hogy Kasmír egyes északi területeit Kína tartja megszállva. Ahogy az indiai-pakisztáni területi vita, úgy a kínai megszállás is számos kisebb konfliktushoz vezetett, 1962-ben pedig még egy háború is kirobbant Kína és India között.

Bár a nyílt háborúk ritkák Kasmírral kapcsolatban, a határ környékén katonák tízezrei néznek egymással farkasszemet és különösen az India és Pakisztán közötti szakaszon mindennaposak a határvillongások.

De hogy jön ide a nukleáris elrettentés?

A kasmíri kérdést tovább bonyolítja, hogy mindhárom érdekelt hatalom atomfegyverrel rendelkezik, így egy háborús konfliktus elmérgesedése a térségben hatalmas területeket és emberek tízmillióit pusztíthatja el akár órákon belül. Létezik azonban olyan elmélet is, amely szerint éppen ez a hihetetlenül pusztító fegyverarzenál biztosítja azt, hogy a Kasmír-völgyért nem vívtak nagy háborúkat az utóbbi évtizedekben.

A nukleáris elrettentés, más néven a kölcsönösen biztosított megsemmisítés (Mutually Assured Destruction — MAD), elmélete azt mondja ki, hogy a nukleáris fegyverek bevonásával egy atomhatalom elleni, vagy atomhatalmak közötti háború már olyan kockázatokat hordoz, hogy az államok meg sem próbálnak addig eszkalálni egy határvillongást, hogy abból háború legyen. Ez a hatás figyelhető meg abban is, hogy a hidegháború hideg maradt, a NATO és a Varsói Szerződés csapatai sosem mérték össze nyílt háborúban az erejüket.

Bár 8 ország rendelkezik hivatalosan atomfegyverekkel (Izrael esetében pedig valószínűsíthető ezek megléte) ma a Földön, ezek egyértelműen az elrettentést szolgálják. Kína és India többször is hangsúlyozta, hogy atomfegyvereit csak abban az esetben veti be, ha az országot atomtámadás éri, de a többi atomfegyverrel rendelkező ország (Észak Koreát is ideértve) is csak komoly ellenséges támadás esetén használná a nukleáris arzenált. Ennek következtében egy atomhatalmak közti komoly, az ellenfél elpusztítását célzó háború szinte elképzelhetetlen, hiszen a vesztésre álló fél legkésőbb a vereség előtti utolsó pillanatokban bevetné az atomfegyvereit, ezzel biztosítva mindkét hadviselő fél pusztulását: a másik félnek az atomcsapás kivédésére ugyan nem marad ideje, de egy válaszcsapás megindítására igen.

1998 óta hasonló a helyzet Kasmírban is: India és Kína már korábban kifejlesztette saját atomfegyverét (1974-ben illetve 1964-ben), 1998-ra pedig Pakisztán is elkészült a saját tömegpusztító fegyverével. A nukleáris elrettentés hatása már egy évvel később megmutatkozott: az India és Pakisztán közötti korábbi fegyveres összecsapásokhoz képest az 1999-es Kargil-háború lényegesen kevesebb áldozatot követelt és rövidebb ideig is tartott a korábbi konfliktusoknál. Ennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy mindkét hatalom ódzkodott egy atomháború kitörésétől, olyannyira, hogy Pakisztán egy rövid agresszió és az indiai ellentámadás megindulása után szinte azonnal kezdeményezte a konfliktus békés rendezését.

Ugyanakkor a konfliktus elmaradásának egyetlen egyszerűsítő elmélettel történő alátámasztása inkább a nemzetközi kapcsolatok elméleti síkjára tartozik, a gyakorlat ennél mindig bonyolultabb, így érdemes más magyarázatokat is figyelembe venni.

Más lehetséges magyarázatok

A Kasmírban vívott esetleges háborúval szemben azonban van egy másik elrettentő tényező: a domborzat. A 4000 méter fölötti magashegységekben modern (vagy bármilyen) háborút vívni kész logisztikai rémálom, így ez is okozhatja azt, hogy a három ország sosem vívott ezekért a területekért a 20. század sok fegyveres konfliktusához (Korea, Vietnam, délszláv háborúk) foghatóan véres háborúkat. Ezt India és Pakisztán viszonylatában az is alátámasztja, hogy a Kargil-háború alatt az utóbbi veszélyesen közel került az atomfegyver bevetéséhez, ráadásul Pakisztán esetében nem igazán.

A magashegység és a viszonylag ritka lakosság egyenes következménye az is, hogy a terület infrastruktúrája messze elmarad attól amit nagyszabású hadműveletek megkívánnának. A kasmíri úthálózatról mindent elmond, hogy a legszélesebb főutak is csak kétsávosak, pedig egy Magyarországnál is nagyobb területről beszélünk. Az úthálózat és az infrastruktúra fontosságát a nehezen járható területen az is remekül mutatja, hogy a jelenlegi feszültségek hátterében részben egy India által épített új út áll, amely jelentősen megkönnyíti többek között az utánpótlás, katonák és fegyverzet határhoz szállítását is.

Ugyanígy jelentős elrettentő erő egy háború külpolitikai következménye. A II. világháború vége óta egyre kevésbé elfogadott háborúkat indítani vagy vívni, így egy nyílt háború kitörésének komoly külpolitikai következményei lennének mind Indiára, mind Kínára nézve (de ez alól Pakisztán sem kivétel). Modi indiai elnököt már most is sok támadás éri hindu nacionalizmusa és időről időre harcos retorikája miatt, belföldről és külföldről egyaránt. Kínának pedig a Covid-19, illetve a Hongkong körül kialakult diplomáciai konfliktus miatti külpolitikai támadások mellé nem hiányzik az, hogy egy Indiával vívott háború miatt agresszorként tűnjön fel a nemzetközi életben (függetlenül attól, hogy ki támadott meg kit).

Az eddig említett okokon felül szintén egy háború kitörése ellen hat az is, hogy India és Kína megszokták a kialakult helyzetet: folyamatosan farkasszemet néznek egymással, de nyilvánvaló, hogy egyik hatalomnak sem érdeke egy háború kirobbantása. Ez látszik többek között abból is, hogy 1996 óta a két ország által ellenőrzött területeket elválasztó, határnak egyik fél által sem tekintett vonal (line of control — LOC) két km-es körzetében a lőfegyverek és robbanóanyagok bármilyen használata (akár vadászatra is) tilos. Az erről szóló egyezmény okozta azt is, hogy a jelenlegi, több mint 20 halálos áldozatot követelő összecsapást is lőfegyverek nélkül vívták a két ország katonái.

A harcok óta eltelt körülbelül három hétben történt (pontosabban nem történt) események alapján nagyon úgy tűnik, hogy a legfrissebb incidensből sem lesz háború, annak ellenére sem, hogy Kína valószínűleg komoly építkezésekbe fogott az indiai zónában. A harcok utáni napokban mindkét fél részéről teljes egyetértés mutatkozott abban, hogy a konfliktust a két fél katonai vezetői közti egyeztetésekkel, tárgyalásos úton kell rendezni. Ezért a fentebb ismertetett okok következtében nem kell komoly konfliktus kitörésétől tartani, a határ körüli kisebb összetűzések azonban várhatóan még évekig folytatódnak.

[PRO-KON] [KORMGAZD]

Szerző: Zsiros Egon

« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »

Zsíros Egon szakkollégával ebben a cikksorozatban eredetileg egészségügyi modellekről vitatkoztunk volna, és hőn ígértük a szerkesztőnknek, hogy hűek maradunk a témához. Ezt a feladatot (részben) mindketten elbuktuk, elvégre a vitánk végül piacszabályozásról és a társadalombiztosítás politikai-ideológiai szerepéről szól. Váltig állítom azonban, hogy ez egy pozitívum: a szakkollégium egyik legnagyobb értéke, hogy a kollégista számtalan tanulmányi területbe kóstolhat bele, még ha nem is válik azok szakértőjévé.

Adott esetben persze ellenszenvesnek tűnhet, hogy egy közgazdász és egy politikai ideológus az egészségügyről próbál szakérteni. A szakkollégium azonban kiválóan tanítja az általános elemzési készségeket, a vitakészséget és -képességet, a világnézetek közötti párbeszéd fontosságát, tájékozott laikusok intelligens közéleti párbeszédét, és mindezek hétköznapi gyakorlatát — remélem ez a cikkpáros ennek lenyomata lehet. Az egészséggazdos kollégákat pedig lelkesen ösztönzöm, hogy csináljanak ki minket válaszcikkekben, ha félremagyaráztuk az egészet.

Hétvégi vitacikkünkben az egészségügy finanszírozása, az ezt meghatározó elvek és kérdések állnak a középpontban, szerzőink pedig 2+2 vitacikkel érvelnek a piaci alapú, illetve társadalombiztosításon alapuló egészségügy mellett. Szakkollégiumi szellemiségünkből is kiindulva hiszünk abban, hogy az érveken alapuló vitázás nemcsak fontos értéket jelent, hanem segíthet jobban megérteni a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseket is. A vitaformátum mellett a téma interdiszciplináris jellege is egy új formátumot vezet be a blog történetében, úgy gondoljuk, hogy a nemzetközi politika folyamatainak megértéséhez szélesebb körű, más területeket is érintő szemléletmódra is szükség van. (A szerk.)

A vita további cikkei:

Egon azzal kezdi cikkét, hogy “az egészségügyi rendszer alapvető funkcióit illetően komoly nézetkülönbség” szerinte nem alakult ki közöttünk. Lefekteti azt az (általam is osztott!) alapvetést, hogy mindketten olyan rendszert akarunk kialakítani, “melyben mindenki igénybe veheti az egészségügyi szolgáltatást szükség esetén” és senkit sem zár ki a rendszer “szociális háttere, szerény anyagi lehetőségei” miatt. Teljesen egyetértünk abban, hogy erre kell optimalizálnia minden egészségügyi rendszernek: biztosítson mindenkinek jó ellátást, anyagi lehetőségektől függetlenül. Kevésbé értek viszont egyet a vita terepének további kiszélesítésével. Egon szerint a fenti morális imperatívuszon túl központi prioritás kell legyen egy egészségügyi rendszer kialakításában, hogy az “tükrözze az egyes fogyasztói preferenciákat és költési hajlandóságokat”.¹

Jelen cikkem három fő részre oszlik. Kezdésként röviden felvázolom, hogy szerintem politikai értelemben kié kell legyen az egészségügy és a finanszírozási rendszer milyen célt szolgál. Ezután röviden kifejtek egy hagyományos, de remélhetőleg robusztus érvet a társadalombiztosítási modell mellett, majd összehasonlítom az általam felvezetett alapvető érvelést Egon piacpárti érvelésével és megpróbálom néhány pontban illusztrálni, hogy miért nem tartom ígéretesnek a magánfinanszírozású egészségügyet. Végül pedig egy politikai-ideológiai levezetéssel zárok, amely remélhetőleg keretet ad a cikkben expliciten ki nem fejtett alapfeltételezéseknek.

Hogyan nézzen ki az egészségügyi rendszer?

Véleményem szerint egy humánus, igazságos, és lényegi funkcióját szolgáló egészségügyi rendszer társadalmi tulajdonban kell legyen, és az adórendszer infrastruktúráján keresztül működtetett társadalombiztosítással kell fizessünk érte. Realisztikusan ez azt jelenti, hogy az egészségügyi szolgáltatók (kórházak, szakklinikák, rendelők) költségvetési intézmények; az orvosok, szakorvosok, ápolók, kórházi segédalkalmazottak közalkalmazottként dolgoznak és állami intézményekkel tárgyalnak — feltételezhetően kollektíven — a bérezésükről; a finanszírozás egy államilag garantált monopóliumot élvező társadalombiztosítón keresztül történik; és a páciensek (azaz mindannyiunk) egészségéért végső soron az állam felel, melyet — remélhetőleg — egy reflexív és demokratikus politikai rendszeren keresztül tudunk számon kérni.

Ezek az alapvetések tulajdonképpen tulajdoni viszonyokról szólnak: arra a feltételezésre épülnek, hogy minden társadalomban van valamilyen és valamennyi egészségügyi ellátás, vannak orvosok, ápolók, egészségügyi szakemberek, van infrastruktúra és minden ezekhez kapcsolódó költség, kiadás és bevétel. A kérdés véleményem szerint az, hogy kié az egészségügy mind közvetlen jogi, mind elvont, politikai-ideológiai tekintetben. Személyes meggyőződésem az, hogy az egészségügy a társadalom egészének tulajdonában kell álljon és eszközeit az egyenlő és hiánymentes ellátás biztosításában kell alkalmazza.

Ebben a vitában főleg a finanszírozási modellről beszélünk, úgyhogy az alábbiakban nem fogok részletesen érvelni fenntartói modellekről és a működtetés részleteiről beszélni — mások erről nálam részletesebben, meggyőzőbben, és sokkal nagyobb hozzáértéssel írtak. Elsősorban a társadalombiztosítás érdemei mellett szeretnék érvelni — részben azért is, mert Egon szakkollégám cikke is főképp az egészségügy finanszírozásáról beszél, nem az ellátás-szervezésről.

A társadalombiztosítás és az alternatívák

Az egészségügyi és a gyógyszerellátás finanszírozását a világon gyakorlatilag mindenhol valamilyen biztosítási modellel abszolválják a társadalmak. Ennek oka magától értetődő: biztosítás nélkül a nagy többségünk nem tudná kifizetni adott pillanatban az egészségügyi ellátás költségét. A biztosítás gyakorlatilag a központi pénzügyi tervezés egy formája: amennyiben tudjuk, hogy egy populáció egészségének garantálásához bizonyos erőforrásokra — kórházakra, eszközökre, ápolókra, orvosokra, személyzetre — lesz szükségünk, meg tudjuk becsülni az elméleti rendszerszintű kiadások mértékét adott időszakokra. Ehhez a kiadáshoz rendelünk fedezetet, amikor a páciensek a biztosítás adta kockázatközösségekbe vannak terelve, amely ezután állja az ellátásuk felmerülő költségeit.

Ezek a kockázatközösségek akkor tudnak főre vetítve olcsóbban működni, ha 1) sokan vannak bennük és 2) az általuk biztosított emberek átlagos kifizetési valószínűsége (magyarul megbetegedésének, ellátásra szorulásának kockázata) alacsony. Legjobban azzal lehet növelni a kockázatközösség méretét és csökkenteni a mindenkori átlagos kifizetési kötelezettségeket, ha a biztosítás mindenkinek kötelező és nem rétegzett rászorultsági szint alapján. Ha a kevésbé veszélyeztetett páciensek fel tudják mondani a biztosításukat, esetleg alacsonyabb kockázati profiljukra szabott, olcsóbb biztosítást tudnak választani, az terheket ró a kockázatközösség maradékára. Ha főleg drágán gyógyítható és ellátásra nagyobb valószínűséggel szoruló emberek maradnak a kockázatközösségben, a biztosítás egyre drágább és instabilabb lesz, ezzel pedig további pácienseket szorít ki.

Ezért szeretjük az állami biztosítást: elsődleges célja alapesetben az, hogy mindenkit benntartson a rendszerben. A (kvázi-)mérethatékonyság teríti a kockázatot, tervezhetőbbé teszi a hosszútávú kiadások csökkentéséhez szükséges preventív befektetéseket, és megszünteti a betegség vagy beavatkozás esetén az egyénre eső pénzügyi terheket. Ha az Egon és jómagam által is említett univerzális lefedettség, tehát az ellátás minél szélesebb körű, mondhatni garantált biztosítása a cél, akkor olyan nagy és diverz kockázatközösségre van szükségünk, amelyet legegyszerűbben a társadalombiztosítás tud nyújtani.

Önmagában beszédes, hogy Egon mivel kezdte az érvelését: szerinte “a piaci verseny működéséhez mind vevői, mind eladói oldalon sok szereplőre van szükség”. Később a piaci verseny “feltételeiről” beszél, szó szerint a “piaci verseny megteremtésének kritériumait” emlegeti. Itt Egon egy talán nem magától értetődő, de mélységesen igaz állítást fogalmaz meg: a piacok nem természeti képződmények, hanem gazdaság- és társadalomszervezési folyamatok eredményei. A piacokat nem csak szabályozzuk, hanem sok esetben kollektív döntéssel létrehozzuk, ráadásul gyakran ugyanolyan nagy erőfeszítés árán, mint ami állami monopóliumok létrehozásához lenne szükséges. Az Egon által felvázolt piaci mechanizmusokban is kulcsszerepe van a szabályozó hatalomnak, vitapartnerem szerinti pozitív és negatív dimenzióit is az hozza létre és tartja mederben. Az állam hozza létre a vállalati jogot, amelynek kereteiben a biztosítók léteznek; az állam tartja fent a szerződéseknek végső soron kényszerítőerőt kölcsönző bíróságokat; és az állam az egyetlen és legfelsőbb társadalmi rendszer, amelyben — remélhetőleg demokratikus feltételek között — dönteni tudunk közös dolgainkról, például hogy akarjuk-e egyes szolgáltatások terén a piacok létezését. Bár néhol léteznek “természetesebb” piaci viszonyok és vannak piacok, amelyek stabilan tudnak működni viszonylag kevés állami beavatkozással, korántsem magától értetődő, hogy minden társadalmi folyamatot és aktivitást — például gyógyítást, betegségmegelőzést, esetleg járványkészültségi tervezést — piaci logikába kell vagy lehet szorítani.

Az adott témánk hatékonyan kérdőjelezi meg a piac primátusát: miért lenne szükséges egyáltalán piaci versenyt létrehozni biztosítók között, ha lehet társadalombiztosításunk? Mitől természetesebb a magántulajdonban lévő biztosítók létezése és versengése, mint egy, a társadalom egészét lefedő biztosító működése?² Miért kellene megbirkóznunk a töredezett, több szinten szabályozott magánbiztosítói piacokkal, az egymást replikáló vállalati bürokráciák vízfejeivel (ld. az Egon által leírt amerikai rendszert), ha használhatunk demokratikus felhatalmazás és nem részvényesi profitkényszer alapján működő biztosítót? De feltételezzük a legjobbat egymás érveiről: személy szerint nem látok sem morális, sem praktikus különbséget egy méretes, de működőképes állami bürokrácia és egy méretes, de működőképes vállalati bürokrácia között. Ha pedig arra optimalizálunk, hogy minél többen legyenek biztosítva és ennek elérését tekintse az adott biztosítói bürokrácia központi mandátumának, nehéz látni, hogy öt, tíz, vagy ötven kisebb magánbiztosító miért tudna az elvárásnak hatékonyabban megfelelni, mint egy nagy állami.

Szeretnék vitába szállni a vitapartnerem néhány konkrét, kisebb állításával is. Egon azt írja, hogy az állami biztosítók éppen hogy magasan tartják az árakat, ezzel felfelé torzítva a gyógyszerek és szolgáltatások árait. A monopóliumoknak egyik előnye (a monopólium oldaláról, ami itt a társadalmat jelenti), hogy meghatározhatja a piaci árakat. Az Egon érvelésében használt amerikai modellnek egy régóta kritizált eleme, hogy a a szegényeket (Medicaid) és időseket (Medicare) szolgáló állami biztosítóknak kifejezetten tiltva van (részben a gyógyszeripari lobbi kegyes közbenjárásának köszönhetően), hogy ártárgyalásba bocsátkozzanak és alacsonyabb költségeket harcoljanak ki, potenciálisan kihasználva a piaci súlyukat. Érdekes összehasonlítani a gúzsba kötött Medicare-t és a leszerelt katonák ellátását szolgáló, röviden VA-ként ismert párhuzamos állami rendszert: a Medicare éppen azért fizet átlagosan 40 százalékkal többet ugyanazokért a gyógyszerekért, mint a VA, mert el kell fogadnia a magánbiztosítók által kialkudott és mesterségesen magasan tartott árakat.³ Az Egyesült Királyságban — ahol az állami biztosító és szolgáltató szerepét egy ernyő alatt megtestesítő NHS hatalmas vásárlóereje sokkal erősebb alkupozíciót eredményez — jelentősen alacsonyabb áron elérhető számos gyógyszer, és a gyógyszerek szélesebb köréből tud válogatni a rendszer.⁴

Másodsorban pedig fontos végiggondolni, hogy milyen szerepet szán az Egon-féle magánbiztosítási rendszer a “szociális biztosítónak”. Míg az ő ideális magánbiztosítói versenghetnek a fizetőképes (tehát feltételezhetően jómódúbb, tehát feltételezhetően egészségesebb és kevésbé kockázatos) páciensek kegyeiért, addig a szegényebb, feltételezhetően magasabb kockázatú rétegek továbbra is egy állami rendszerbe vannak terelve — magyarul a biztosítási piac profitábilis részét privatizálja, míg a veszteséges részét az állami költségvetésre terheli. Különösebb cinizmus nélkül számíthatunk rá, hogy ez a fajta szegmentálás rövidtávon is egymás ellen fordítja a társadalmi osztályok érdekeit, elvégre a jómódú rétegek valószínűleg nem akarnak majd adót fizetni az eredendően hanyatló pályára szánt “szegénybiztosító” időnkénti kimentésére. Ismét, ez nem spekuláció: az efféle mostohaszereppel felruházott biztosítók kivéreztetése — és ezáltal a szegények egészségügyi ellátásának fokozatos megszüntetése — az Egyesült Államokban szinte politikai törvényszerűséggé vált, és még a humánusabb német hibrid rendszerben is jelentős egészségügyi egyenlőtlenségekhez vezet.

A “szociális kipótlás” másik, vitapartnerem által felvetett modellje — melyben az állam egyáltalán “nincs jelen a piacon” biztosítóként, csak egészségügyi biztosításra beváltható vouchereket oszt a rászorulóknak — az előzőhöz hasonló csapdákat állít. Nehéz elképzelni például, hogy a magánbiztosítók ne akarnák minden áron elkerülni a rosszabb társadalmi-gazdasági háttérből származó, ezáltal nagyobb pénzügyi kockázatot jelentő páciensek befogadását. Egy ilyen modell csak széleskörű diszkrimináció-ellenes szabályozásokkal tudná garantálni az ellátást, és valószínűleg hosszú távon sávos áremelkedéshez és ezáltal a vouchereken keresztül nyújtott támogatás emelkedéséhez vezetne. Ha pedig azt feltételezzük, hogy a voucherek működnének és a biztosítók elfogadnák őket, azzal azt ismernénk be, hogy a szegények egészségügyi támogatására szánt források végső soron profitábilisnek bizonyulnak a társadalom fizetőképes és egészségesebb részéből már egyébként is hasznot hajtó magánbiztosítóknak. Az Egyesült Államokban régóta vita tárgya a szegények és az idősek ellátását biztosító állami programok voucherekkel való kiváltása, és véleményem szerint a voucherek melletti érvek eddig minden igazságossági, méltányossági, és hatékonysági tesztet elbuktak. Egyetlen tényleges funkciójuk az, hogy sikeresen felszámolják az állam akár csak részleges szerepét is a biztosítói piacon.

Egon keretezése szerint az amerikai egészségügyi rendszer problémája abból adódik, hogy túl sok a “torzító szabályozás”; hogy az amerikai biztosítási piac nem eléggé szabad. Azonban Egon nem írja le, hogy milyen szabályozásokra gondol. Nem említi például, hogy az amerikai példában ezek többnyire diszkrimináció-ellenes szabályozások, amelyek a biztosítási piac korábban tapasztalt negatív externáliáit hivatottak mérsékelni.⁵ Azt sem említi (és ez talán még fontosabb kontextus), hogy az Egyesült Államok számos régiójában nem azért nincsenek jelen szinte egyáltalán biztosítók, mert a sok szabályozás elijeszti őket,⁶ hanem mert vannak teljes városi és megyei populációk, amelyeknek egy profitlehetőséget kereső vállalat nézőpontjából nem éri meg szolgáltatást nyújtani. Ez akkor is lefedettségi problémákat jelentene, ha minden létező szabályozást holnap eltörölnénk: ha a szabadon mozgó tőke nem talál profitábilis befektetési lehetőséget egy adott iparágban vagy piacon, máshol fog lehetőségeket keresni. Ismétlődik a példa: a hibrid biztosítási rendszer a profitábilis biztosítási alpiacokat feltálalja a tőkének, a veszteséges és költséges alpiacokat pedig meghagyja egy sokkal szűkösebb keretek közé szorított közkasszának.

Politikai levezető

Végső állításom az, hogy az egészségügyi ellátás univerzális biztosítása és finanszírozása nem technikai, hanem politikai döntés — és úgy érzem, vitapartneremmel ebben látens egyetértésben vagyunk. Egon szerint vállalkozások akkor jönnek létre, amikor “a jövőbeli hasznok meghaladják a jelenben fellépő költségeket”; bevezetésében arról beszél, hogy “eladók” és “vevők” viszonyait fogja elemezni. Az egészségügyet azonban szinte lehetetlen politikai vagy gazdasági absztrakcióként kezelni — pontosabban politikai nézet, ideológiai meggyőződés kérdése, hogy megpróbáljuk-e a társadalom tagjainak egészségét, a társadalombiztosítás által szolgált morális imperatívuszt egy stilizált neoklasszikus makettbe redukálni. A XX. századi jóléti rendszerek építőinek egyik legfontosabb felismerése volt, hogy az emberi élethez szükséges alapszolgáltatásokat nem lehet piaci árucikként kezelni a tömegek egészségének és jólétének romlása nélkül. Elcsépelt toposz, de ha a kórház nem tud időben ellátni, ha az ember nem tudja kifizetni az ellátás költségét, vagy ha nem elérhetőek és megfizethetőek a gyógyszerek, az nem marginális fogyasztási preferenciaként jelentkezik, hanem (elnézést a pátoszért) élet-halál kérdéseként. Ahhoz, hogy az egészségügyi ellátásról humánusan, józan ésszel tudjunk gondolkodni — förtelmes anglicizmussal élve — muszáj dekommodifikálni az egészségügyet.

Már említettem korábban, hogy miért nem tudom a hibrid rendszereket támogatni, és hogy miért nem tudnak “békében” megélni egymás mellett a magánbiztosítók és a társadalombiztosítás. A profit lehetősége az egészségbiztosítási piacon — mint számos más termék- és szolgáltatáspiac esetében — kikényszeríti és ösztönzi a közösségi, filantróp és egaliter rendszerek hanyatlását és kommodifikálja az adott tevékenységet. A tőkés érdek megjelenése kitermeli a maga lobbiját, finanszírozza a neki kedvező szakpolitikák és szabályozások fejlesztését és terjesztését; belép a politikai vita színtereire és, ha úgy tetszik, eltorzítja a politikai piac tiszta versenyét (bocs). Azzal, hogy a tulajdonosi érdeket, a profitorientációt bevezetjük az egészségügybe, szükségszerűen aláásunk bármilyen “szociális szempontot” vagy morális imperatívuszt.

Fejlett, iparosodott, és alapvető újraelosztási infrastruktúrával felszerelt társadalmainkban az egészségügyi ellátás univerzális biztosítása politikai és ideológiai kérdés (ha úgy tetszik: akarat kérdése), és nem közpénzügyi-technikai dilemma. Meg tudjuk engedni magunknak, hogy mindenki egészségesen tudjon élni és fizetőképességétől függetlenül kapjon minőségi ellátást — legyen hát úgy.

További ajánlott olvasmányok:

Tribune Magazine: How the NHS Was Won

The New Republic: The Case for Single-Payer in a Pandemic

Jacobin: Medicare for All is a Strategy

Mérce: Ha 10 millió ember nem tudja kifizetni a szegények tb-jét, akkor csukjuk be a boltot

[1]: Egon prioritásként említi azt is, hogy a rendszer legyen szolvens, azonban ezt nehéz normatív állításként értelmezni. Kevés értelme lenne olyan egészségügyi rendszerek és politikák megvitatására, amelyeknek beismerten nem célja, hogy biztosítsa a rendszer létezéséhez szükséges erőforrásokat.

[2]: A tőkés tulajdoni viszonyok és a történelmileg kódolt tulajdoni egyenlőtlenségek miatt nyilván adott egy koncentrált gazdasági hatalom, amely profitot szeretne kisajtolni a magánbiztosítói rendszerből és — közvetetten — az egészségünkből, amely miatt minden egaliter és humánus politikai-ideológiai kezdeményezés alapból vesztes ügynek, hegymenetnek, és nyakatekert logikával “természetellenesnek” tűnhet. De ettől az elmélet kedvéért és a forradalmi hangulat megelőzése érdekében tekintsünk el.

[3]: Az amerikai magánbiztosítók legendásan érzéketlenek az árazásra, részben a biztosítói modell miatt, részben pedig azért, mert a töredezett amerikai egészségügyi rendszerben a gyógyszerbeszerzés jelentős része kórházaknál történik, amelyekkel szemben a biztosítónak még rosszabb alkupozíciója van, mint a gyógyszercégekkel szemben lenne. A magánkórházak menedzsmentjei és tulajdonosai pedig természetesen jövedelmező keresztfinanszírozási lehetőséget látnak ebben. Az egészségügyi intézmények közé beékelt, gyengén szabályozott piacok adják az amerikai egészségügyi rendszer hatalmas megfizethetőségi problémáinak a jelentős részét.

[4]: Ezt a status quot az amerikai gyógyszeripari és egészségügyi lobbi természetesen szorgalmasan ostromolja évek óta.

[5]: 2011-ig az amerikai biztosítók nemet mondhattak azon páciensek biztosítására, akiknek korábban komoly betegsége volt és ezáltal nagyobb jövőbeli kockázatot jelentettek. Ez többek között a kigyógyult rákbetegek biztosítását szinte teljesen ellehetetlenítette.

[6]: A pontosság kedvéért: az amerikai biztosítói piac nemzetközi összehasonlításban egyáltalán nincs agresszíven szabályozva.

Szerző: Zsiros Egon

« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »

Hétvégi vitacikkünkben az egészségügy finanszírozása, az ezt meghatározó elvek és kérdések állnak a középpontban, szerzőink pedig 2+2 vitacikkel érvelnek a piaci alapú, illetve társadalombiztosításon alapuló egészségügy mellett. Szakkollégiumi szellemiségünkből is kiindulva hiszünk abban, hogy az érveken alapuló vitázás nemcsak fontos értéket jelent, hanem segíthet jobban megérteni a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseket is. A vitaformátum mellett a téma interdiszciplináris jellege is egy új formátumot vezet be a blog történetében, úgy gondoljuk, hogy a nemzetközi politika folyamatainak megértéséhez szélesebb körű, más területeket is érintő szemléletmódra is szükség van. (A szerk.)

A vita további cikkei:

Bevezető

Kevéssé gondolom, hogy az egészségügyi rendszer alapvető funkcióit illetően komoly nézetkülönbség alakult volna ki köztem és az állami egészségügyi rendszer mellett érvelő szakkolléga, Cohen Áron közt. Úgy gondolom, osztjuk azt az alapvetést, hogy egy olyan rendszer kialakítása a cél, melyben mindenki igénybe veheti az egészségügyi szolgáltatást szükség esetén, valamint senki se szoruljon ki a biztosítással rendelkezők köréből a szociális háttere, szerény anyagi lehetőségei miatt. Az igazi vita nem ezen a ponton van köztünk. A legfőbb kérdés véleményem szerint az, hogy hogyan alakíthatunk ki egy olyan rendszert, melyben tükröződnek az egyes fogyasztói preferenciák és költési hajlandóságok, a szükséges finanszírozás rendelkezésre áll, és ezzel egyetemben érvényesülnek a fentebb említett szociális szempontok is.

Azt gondolom, hogy a szociális alapú állami biztosítással kiegészített piaci egészségügyi rendszer egy megfelelő konstrukció, amely teljesíti a főbb kritériumokat. Kár volna azonban eltagadni, hogy egy piaci alapú rendszer ideáltipikus működéséhez számos kritérium teljesülésére szükség van. Mint látni fogjuk, az állam piactorzító beavatkozása számos ponton ronthat a rendszer költséghatékonyságán. A fejtegetés során az USA egészségügyi rendszerével is foglalkozom és rávilágítok arra, mely pontokon tévednek azok a kritikusok, akik az amerikai egészségügyi rendszer defektjeit a piaci mechanizmus alapú működésnek tulajdonítják.

Piaci verseny és az egészségügy szereplői

Már-már triviálisnak tekinthető megállapítás, hogy a piaci verseny működéséhez mind vevői, mind eladói oldalon sok szereplőre van szükség. Miért? Kis számú vevő, vagy kis számú eladó esetén a kevés tagot számláló csoport visszaélhet piaci erőfölényével és akár összejátszással, vagy anélkül egy olyan árszínvonal alakulhat ki, ami eltér egy tökéletes verseny által eredményezett árszínvonaltól. Gondoljunk bele: ha kevés eladó áll szemben sok vevővel, akkor az eladók összejátszhatnak az árak emelése érdekében, így torzítva a piaci verseny feltételeit. Kevés vevő esetén a vevők játszhatnak össze az eladók ellen a piaci ár csökkentése érdekében. Az első esetben úgynevezett oligopol, a második esetben úgynevezett oligopszón piacról beszélünk. A recept mindezek alapján egyszerű: a piaci verseny megteremtésének legalapvetőbb kritériuma, hogy az adott piac sokszereplős legyen. Adja magát a kérdés: mitől függ, hogy hány szereplő van egy piacon?

Mikor ezt a kérdést feszegetjük, alapvetően azt a kérdést tesszük fel, hogy mitől függ, hogy valaki belekezd-e egy üzleti vállalkozásba. A válasz relatíve egyszerű: ha a jövőbeli hasznok meghaladják a jelenben felmerülő költségeket, akkor a vállalkozás létrejön. Amennyiben a kezdeti költségek túl magasak, vagy a jövőbeli jövedelmezőség nem elég magas, a vállalkozás nem lép a piacra. Ha a vállalkozások nem lépnek a piacra, az eladói (és egyben vevői oldalon) a szereplők száma alacsony lesz. Mit tehet tehát az állam, hogy elkerülje a kevés szereplős piacok kialakulását? Egyfelől csökkentheti az ún. belépési korlátokat, valamint a vállalat későbbi működése során az alacsony adóterhekkel járulhat hozzá a jövedelmező működéshez. Mind a belépési korlátok, mind a jövedelmező működés kapcsán meg kell említenünk a szabályozások jelentőségét. Az állami szabályozások meghatározó költségtételt jelentenek a vállalatok számára. A szabályozásnak való megfelelés és az adminisztráció sok erőforrást felemészt, ami hozzájárulhat a belépési hajlandóság csökkenéséhez. A hosszas elméleti bevezető után nézzük meg konkrétan az amerikai egészségügyi/egészségbiztosítási rendszer szereplőit és működését madártávlatból!

Ebben a rendszerben alapvetően három szereplői csoportot azonosíthatunk: (1) egészségügyi szolgáltatók, (2) biztosítók és (3) ügyfelek/biztosítottak/fogyasztók. A biztosítók kapcsolatban állnak az egészségügyi szolgáltatókkal, valamint a fogyasztókkal. Ily módon a biztosítói rendszer a fogyasztók és az egészségügyi szolgáltatók közé ékelődik az amerikai rendszerben. Ez még önmagában nem jelentene problémát. Nézzük, hogy az egyes csoportokon belül sok, vagy kevés szereplő van jelen. Azt látjuk, hogy mind egészségügyi szolgáltatóból, mind fogyasztóból igen sok van jelen a piacon, és így ezen a csatornán teljesülnek a piaci verseny feltételei. Mindez nem mondható el a biztosítói szektorra. Az egészségügyi biztosítói piac több mint harmadát öt nagy cég uralja. Mindez nem kalkulál az egyes államokra vonatkozó szabályozásokkal, amik az egyes részpiacokat tovább szűkítik. A rengeteg szabályozásnak és magas belépési küszöbnek köszönhetően az egészségbiztosítási piac igencsak oligopol természetű. Hogyan működik egy ilyen rendszer?

Az amerikai egészségügyben a biztosítók ármegállapodásokat kötnek az egészségügyi szolgáltatókkal az egyes szolgáltatások, illetve gyógyszerárak tekintetében. Ezt követően értékesítik az egészségügyi biztosítást, amit a biztosítói piac oligopol természetéből adódóan magasabb áron tudnak értékesíteni, mint a „tökéletes” piaci verseny esetén. Mindez az árak emelkedését eredményezi.

Ezek alapján feltehetjük a kérdést: mit lehet tenni annak érdekében, hogy a biztosítói piacon növeljük a szereplők számát és ezzel megszüntessük a kétoldali oligopol és oligopszón piacot? A válasz a korábbiak alapján: csökkenteni kell a belépési korlátokat és minél kevésbé kell csökkenteni a jövőbeli jövedelmezőséget. Ennek egyik legfőbb eszköze a biztosítói szektort sújtó szabályozások lazítása. Értelemszerűen a már piacon lévő biztosítóknak nem érdeke, hogy új szereplők jelenjenek meg a piacon, nekik érdekükben áll a jelenlegi szabályozási keretrendszer fenntartása. Ennek megőrzésére intenzív lobbitevékenységet folytatnak az amerikai törvényhozásban. Mindez azt eredményezi, hogy kialakul a piaci szereplők egy olyan köre, mely képes visszaélni piaci erőfölényével, torzítja a piaci verseny feltételeit. Fennmaradásának egyik záloga a biztosítók törvényi szabályozásának a keretrendszere.

Az amerikai egészségbiztosítási piac egy tipikus példája annak, hogy az állam a piaci folyamatokba való beavatkozással oligopol piacokat teremt. Ily módon a jelenleg fennálló krízis megoldásának egyik pillére a magánbiztosítói piac további liberalizálása, a szabályozások lazítása, a belépési korlátok csökkentése lenne.

Az állam színre lép: Medicare

Természetesen az Amerikai Egyesült Államokban is rendelkezésre áll az állami egészségügyi biztosítás azok számára, akik nyugdíjasok, vagy fogyatékkal élnek (Medicare), vagy szociális helyzetükből adódóan rászorulnak (Medicaid). Ezen programok keretében az állam megjelenik a biztosítási piacon és a magánbiztosítókkal egyetemben árazási tárgyalásokat folytat az egészségügyi szolgáltatókkal. Kérdés, hogy az új szereplő megjelenése mennyiben változtat a fennálló helyzeten?

A kérdést némileg átfogalmazva úgy is közelíthetünk: mennyire jó gazda az állam? Hamar felmerülhetnek aggályok azzal kapcsolatban, hogy az ártárgyalások során az állam mennyiben törekszik a legalacsonyabb ár „kiharcolására”. Gyakran szembesülünk azzal a jelenséggel, hogy bizonyos állami közbeszerzések esetén „vastagon fog a ceruza”. Mivel ezeket a biztosítási programokat a költségvetés finanszírozza, így nem lepődhetünk me azon, ha a tárgyalási folyamat során nem a legszigorúbb költségszempontok érvényesülnek. A költségvetés sok mindent elbír. Ez abból a szempontból is ront a helyzeten, hogy sok esetben az állammal folytatott ártárgyalások során alakul ki a piaci ár, melyet a szolgáltatók a magánbiztosítóknak is felszámolnak. Ennek következményeképp a biztosítók „beszerzési” oldala jelentős mértékben drágul, ami fogyasztói oldalon szintén az árak emelkedését eredményezi. Mindezek mellett az állam igencsak költséges biztosítási programokat működtet, melynek magyarázata leginkább a puha költségvetési korlát jelenségében keresendő.

Mit eredményez mindez? Az USA GDP-arányosan az európai országokat megközelítő mértékben költ állami forrásból az egészségügyre. Minderre rakódik kb. még egyszer ennyi magánkiadás, ami a biztosítói piac oligopol jellegének és az állami ártárgyalások piactorzító természetének köszönhető. Fontos kihangsúlyoznom, hogy az Egyesült Államok sokat szidott ’piaci alapú’ egészségügyi rendszere a fentebb vázolt okok miatt igen kevéssé tekinthető egy piaci alapú egészégügy mintapéldányának. Árnyalja a képet, hogy az állami beavatkozás erősen torzítja a versenyfeltételeket, a szabályozáson keresztül biztosítja bizonyos szereplők piaci erőfölényét, a puha költségvetési korlát jelensége miatt pedig jelentős mértékben hozzájárul az árak torzulásához.

Összefoglalás

Mi kell hát egy piaci alapú egészségügyi rendszer működéséhez?

1. Biztosítani kell, hogy a biztosítási piac a szabad piaci verseny törvényszerűségei szerint működjön. Ezt leginkább az alacsony belépési korlátokkal, az állami szabályozások lazításával, az alacsony adóterhekkel érhetjük el. Mindezek létfontosságú feltételei egy sokszereplős piac kialakulásának.

2. Az állam ne piactorzító módon avatkozzon be az egészségügy területén. Anyagi támogatás nyújtható a szociális alapon rászorultaknak, amit az egyének egészségügyi biztosításra költhetnek. Ily módon az állam nem vesz részt közvetlen ártárgyalásokban, mint „biztosító” nincs jelen a piacon.

3. Szociális alapú támogatás a rászorultaknak. Ezzel elérhető, hogy senki ne szoruljon ki az egészségügyi ellátásból pusztán azért mert az anyagi körülményei nem teszik lehetővé számára a biztosítás megkötését. Egy hasonló, szociális alapú rendszer ismertetése további teret igényel.

Bízom abban, hogy az amerikai rendszer sematikus ismertetése és a konklúziók levonása árnyalta a közbeszédben sokszor tévesen interpretált „piaci alapú amerikai rendszer” hiányosságait. Remélem, hogy az olvasó előtt világossá vált, hogy az amerikai rendszer problémai nem az egészségügy piaci természetéből, hanem pont a piaci mechanizmusok torzulásából származnak. Továbbra is fontosnak tartom a szociális alapú támogatást, azonban a teljes mértékben állami forrásból működtetett rendszereket a korábbi cikkben vázoltak miatt ellenzem. Fontos kiemelnem, hogy csupán a fentebb említett feltételek teljesülése esetén érheti meg a piaci alapú rendszerre való átállás. Ezek hiányában mutatkozik esély arra, hogy egy amerikaihoz hasonló, költséghatékonytalan, torz rendszer alakuljon ki, akár Magyarországon is. A piaci alapú egészségügyi rendszer magyarországi bevezetésének lehetőségeit kizárólag egy nagyobb lélegzetvételű írásban lehetne elemezni. Jelen írás inkább az elméleti alapvetések és bizonyos feltételek tisztázása végett született.

Szerző: Cohen Áron

« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »

Miről vitázunk, amikor egészségügyről vitázunk? Ki a főszereplője a vitának, kinek az érdekeit tesszük a középpontba? E hétvégi cikkeinkben arról vitatkozunk, hogy az egészségünket biztosító társadalmi rendszereket ún. piaci alapon vagy köztulajdoni ernyő alatt érdemes-e megszervezni.

Hétvégi vitacikkünkben az egészségügy finanszírozása, az ezt meghatározó elvek és kérdések állnak a középpontban, szerzőink pedig 2+2 vitacikkel érvelnek a piaci alapú, illetve társadalombiztosításon alapuló egészségügy mellett. Szakkollégiumi szellemiségünkből is kiindulva hiszünk abban, hogy az érveken alapuló vitázás nemcsak fontos értéket jelent, hanem segíthet jobban megérteni a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseket is. A vitaformátum mellett a téma interdiszciplináris jellege is egy új formátumot vezet be a blog történetében, úgy gondoljuk, hogy a nemzetközi politika folyamatainak megértéséhez szélesebb körű, más területeket is érintő szemléletmódra is szükség van. (A szerk.)

A vita további cikkei:

Miközben világszerte tombol a koronavírus-járvány, domborítva és brutálisan felerősítve társadalmaink egyenlőtlenségeit, számos helyen kezd kiélesedni egy vita az egészségügyi rendszereink funkciójáról és finanszírozásáról. Az amerikai demokrata előválasztási kampányt már a járvány előtt teljesen leuralta az egészségügyi reform kérdése: a széttöredezett, drága és kevesek szükségleteit kiszolgáló amerikai rendszert elutasítja a közvélemény, a balra hajló jelöltek és politikusok a társadalombiztosítás bevezetésével és a gyógyszeripar sokkal erősebb szabályozásával kampányolnak. Nagy-Britanniában az állami egészségügyi rendszer állapota és a lopakodó privatizáció szinte egy évtizede dominálja a politikai napirendet, még ha nem is mindig van nevén nevezve a gyerek. Példa gyanánt: még a Brexit-népszavazásban is kapott egy mostoha mellékszerepet a töretlenül népszerű NHS finanszírozása. Az egészségügyi rendszer körüli diskurzusnak a magyarországi magaspolitikai közeg egydimenziós jellege ellenére itthon is szinte állandó helye van úgy a közbeszédben, mint a politikai kampányokban.

Az egészségügyről szóló diskurzusok “ragadóssága” persze józan ésszel tisztán érthető: ha nincs gyógyszer, nincs kórház, nincs klinika, vagy nincs mentő, azt szinte azonnal és szinte mindannyian érezzük. Ha pedig a tágabb egészségügyi rendszer finanszírozása fenntarthatatlan, az a tulajdonosi-finanszírozási modelltől függetlenül kiütközik és “üggyé válik”. Ez egyaránt igaz a társadalmi szinten irgalmatlanul drága, mégis keveseket ellátó amerikai piaci rendszerre; a sokakat ellátó, de gyakran hosszú várólistákkal operáló brit állami rendszerre; vagy éppen a névlegesen univerzális, de majdnem minden szintjén alulfinanszírozott magyar társadalombiztosítási rendszerre.

Felháborodni egy rosszul működő egészségügyi rendszeren ösztönös, zsigeri, mondhatni “egyszerű” reakció, de teljesen racionális. Az idei koronavírus-járvány pedig egy mélyen leledző, mindig is az egészségügyi viták alatt lappangó igazságra hívja fel a figyelmet: egy társadalom egészségének végső fokmérője a leggyengébb tagjainak egészsége. Nincs hosszú távon jólét és stabilitás mindenki fizikai és lelki egészsége nélkül; egy pusztító járványban pedig magától értetődő, hogy ha nem vigyázunk mindenkire, senkinek sem biztosított a túlélése. Az egészségügyi rendszerek folyamatos újravitatása és az egészségügyről szóló politikai harc makacs ragadóssága állandó illusztrációi annak, hogy a történelem nem lineárisan halad előre.

A népegészségügy politikai kérdés; az egészségpolitika ideológiai vita terepe. Ilyetén jellegét nehéz felülírni, és még a konzervatív akadémikusok, piacpárti szakpolitikusok és jobboldali szószólók is gyakran hosszú oldalakon keresztül erőltetnek nyakatekert metaforákat, hogy emberek tömegeinek egészségét sikeresen modellekre redukálják, az egészség-gazdasági diskurzust csak a maguk eszközeivel feloldható dilemmákba kényszerítsék. Az 1970-es évek óta stabilan beékelte magát az európai és észak-amerikai egészségpolitikai diskurzusok fősodratába azon nézet, amely szerint az átlagember egészségét és a közegészségügy színvonalát kellő távolságból, tanult hideg racionalitással, az örök szűkölködés realizmusával illendő szemlélni. Azonban az egészségügyi, “szakpolitikai” vitákban képesnek kell lennünk igazságosságról és ideológiáról beszélni. Meg kell haladnunk azt a szűkös elemzési keret, melyben kiválasztunk egy, kettő, öt vagy tíz mutatót, és a politikai alternatívákat — függetlenül azok morális, ideológiai vagy politikai-stratégiai tartalmától — ezekhez mérjük. A deskriptív gazdasági elemzésen túl arról is beszélnünk kell, hogy az egészségügyi rendszer egyáltalán miért szolgáltat, kit szolgál, és végső soron kié.

Központi állításom ebben a vitában az, hogy az univerzális és feltételek nélküli egészségügyi ellátás egy békés, jólétben élő társadalom fennmaradásának és fejlődésének előfeltétele. Ennek megfelelően az elsődleges és minden más szempontot megelőző kritériumom az lesz, hogy a vitatott modellek biztosítják-e ezt az ellátást.

Szerző: Zsiros Egon

« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »

[PRO-KON] [KORMGAZD]

Hétvégi vitacikkünkben az egészségügy finanszírozása, az ezt meghatározó elvek és kérdések állnak a középpontban, szerzőink pedig 2+2 vitacikkel érvelnek a piaci alapú, illetve társadalombiztosításon alapuló egészségügy mellett. Szakkollégiumi szellemiségünkből is kiindulva hiszünk abban, hogy az érveken alapuló vitázás nemcsak fontos értéket jelent, hanem segíthet jobban megérteni a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseket is. A vitaformátum mellett a téma interdiszciplináris jellege is egy új formátumot vezet be a blog történetében, úgy gondoljuk, hogy a nemzetközi politika folyamatainak megértéséhez szélesebb körű, más területeket is érintő szemléletmódra is szükség van. (A szerk.)

A vita további cikkei:

„Az egészségügy nem lehet üzlet.” — hallatszik az oly sokszor ismételgetett politikai frázis. Az „ingyenes” közszolgáltatások ígérete rendre kampánytémává válik Európában és az óceán túloldalán is. Nem volt ez másképp az idei amerikai elnökválasztási kampánnyal sem, ahol is az önmagát demokratikus szocialistának valló Bernie Sanders „Medicare for All” javaslata alapján az összes amerikait egy egységes, államilag fenntartott egészségügyi biztosítási rendszerbe terelték volna, ami effektíve a magánbiztosítók megszűnését jelentené. A következő részben kitérünk az amerikai egészségügyi rendszer hiányosságaira és problematikáira, azonban elsőként tekintsük át az egészségügyi finanszírozásának elméleti kérdéseit.

Az egészségügy pont ugyanolyan szolgáltatás mint a fodrászat, közlekedés, vendéglátás, telekommunkáció, stb. Elengedhetetlen, hogy a szolgáltatás nyújtásához szükséges eszközöket, a dolgozók bérét, az adminisztráció költségeit valamilyen úton-módon a társadalom finanszírozza. Alapvetően a finanszírozás két mechanizmusát különíthetjük el: az ún. állami és a piaci alapú finanszírozást.

Először tekintsük az előbbit. Az állami finanszírozás lényege, hogy az állampolgárok adókon (vagy járulékokon) keresztül befizetnek az állami költségvetésbe, melyet aztán az állam saját belátása szerint az egészségügyi rendszer finanszírozására fordít. Ennek a rendszernek számos fontos karakterisztikája van. Az első, hogy a befizetés mértékét, azaz implicite az egészségügyi ellátás költségvonzatait az állam határozza meg, központilag, adminisztratív úton. Ez azzal is jár, hogy a szolgáltatásnak igazodnia kell a központilag meghatározott költségtervekhez, attól nem szakadhat el. Ennek egyenes következménye, hogy az államilag meghatározott költségszint bekorlátozza az egészségügyi szolgáltatások minőségét. Ha a szolgáltatás minősége nem megfelelő, akkor hangzik el az oly gyakran ismételgetett frázis: az egészségügy durván alulfinanszírozottá vált. Az állításom az, hogy a közszolgáltatások jellemzően krónikus alulfinanszírozottsága az ún. állami finanszírozás szükségszerű következménye, hiszen a központ aligha lehet teljesen tisztában a megfelelő egészségügyi biztosítás költségvonzatával. Persze erre is találhatunk kivételt (jellemzően a skandináv országokat szokták emlegetni), azonban nem véletlenül használtam a kivétel szót.

Mi a megfelelő? Mennyit költsünk az egészségügyre? Mindez milyen költségvonzattal jár? Az első, amit rögzítenünk kell, hogy ezekre a kérdésekre nem léteznek olyan válaszok, melyek mindenki számára elfogadhatók lennének. Mindenki máshogy ítéli meg, számára mennyit ér az egészségügyi szolgáltatás, mennyit szeretne erre fordítani jövedelméből, mekkora kockázatot hajlandó vállalni. Az állami finanszírozás nem tesz mást, minthogy egy központilag feltételezett igény alapján megszervezi az egészségügyi szolgáltatást mind költség-, mind tényleges szolgáltatásoldalon.

Mi ezzel a gond? Jellemzően az, hogy az állami tippverseny a feltételezett fogyasztói igényekről igen gyenge eredményeket produkál. Lesznek, akiknek az állami egészségügy színvonala bőven alacsony, illetve olyanok is lesznek, akik úgy gondolják, az így szervezett egészségügyi ellátás közel sem ér meg annyi hozzájárulást, amennyit az állam ezért cserébe elvár. A befizetés kötelező, a szolgáltatás színvonala adott, az elégedetlenség általános. Azt gondolom, ez mind az egészségügy központi finanszírozásának szükségszerű következménye.

Mi hát a megoldás? Véleményem szerint egy olyan piaci alapú egészségügyre van szükségünk, ahol mind az ellátói, mind a biztosítási oldalon adottak a verseny feltételei. Egy ilyen rendszerben a biztosítás árát, az egészségügyi szolgáltatások színvonalát a piac határozza meg, melyben tükröződnek a fogyasztók preferenciái és a költési hajlandóságok. Mindenki olyan biztosítást köt, amilyet szeretne, mérlegelve annak költségvonzatait és a szolgáltatás várható/elvárt minőségét.

Persze rögtön felmerül a kérdés, mit tegyünk abban az esetben, ha a szegénységben élő embereknek nem áll módjában elég forrást áldozni egészségügyi ellátásukra, vagy netán egyáltalán nem tudnak egészségügyre költeni. Azt gondolom, hogy ilyen esetben az államnak felelőssége egy olyan alapszolgáltatást biztosítani, mely fedezi ezeknek az embereknek az egészségügyi ellátását. Egy ilyen rendszerben érvényesülnek a szociális szempontok, azonban nem lehetetlenül el a piaci alapú finanszírozás, mely a társadalom igényeihez igazodva képes lenne megszüntetni az egészségügy krónikus alulfinanszírozottságát.

Sok mindenről nem esett szó terjedelmi korlátok miatt, azonban zárásul vázolom a dilemmát. Egy olyan egészségügyi rendszert szeretnénk, melyben az állami akarat, központi tervezés és feltételezett fogyasztói igények határozzák meg a szolgáltatás minőségi és költségvonzatát, azonban az állami egészségügyi biztosítás mindenkire, általánosan kiterjed VAGY egy olyan egészségügyi rendszert szeretnénk, melyben a piac és a szabad verseny biztosítja a fogyasztói igények megfelelő tükröződését mind a minőségi, mind a költségdimenzióban és a szociális alapon rászorulóknak az állam biztosítja az ellátást. Én a második rendszer mellett teszem le a voksom.

« Ez a bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »

Cikkünkkel az eddigi helyzetelemző írásaink mellett tudományos eredmények közvetítését is szeretnénk előtérbe helyezni — vagyis olyan elemzéseket is olvashattok a Világ Aktuálon, amelyek elméletekkel, könyvekkel, szakcikkekkel, kutatásokkal kapcsolatosak. Célunk, hogy a világ történéseinek szisztematikusabb megismertetésén túl az akadémiai világ eredményei is elérhetők legyenek közérthetőbb formában — egyúttal rávilágítsunk arra, mennyire sokat segíthetnek akár aktuálpolitikai események megértésében is. Mostani cikkünkben Japán védelempolitikáját szemlézzük Jennifer Lind 2004-ben megjelent Pacifism or Passing the Buck? Testing Theories of Japanese Security Policy című cikke alapján, amely a nemzetközi kapcsolatok két nagy iskolája alapján ad eltérő értelmezést Japán védelempolitikájáról. Ezzel pedig egy cikksorozatot, a [Háború és béke] témáját is felvezetjük, amely a konfliktuskutatás eredményeit és kérdéseit járja majd körül elméletek és esettanulmányok oldaláról. Ennek megfelelően nem célunk a témában megjelent számtalan további szakkönyv és -cikk árnyalta kép átfogó bemutatása, most Lind szempontjai alapján mutatjuk be a kérdést. Ezt azért is fontos szem előtt tartani, mert természetesen számos tudományos munka látott napvilágot a japán védelempolitika alakulásának közel 70 évéről, számos érdekes meglátással és kiegészítéssel; bennünket azonban jelen esetben egy átfogóbb és hosszabb távon kirajzolódó kép érdekel.

Eredeti cikk: Lind, J. (2004): Pacifism or Passing the Buck? Testing Theories of Japanese Security Policy. International Security, 29(1), pp. 92–121.

Elméletek a világpolitika megértéséhez

A nemzetközi kapcsolatok elméletei (IR) az elmúlt egy évszázadban számos makroelméletet, iskolát, paradigmát és négy „nagy vitát” termelt ki, amelyek arra keresték a választ:

• Hogyan lehet szisztematikusan, elméletekre alapozva megérteni a világpolitika működését?

• Vannak-e rendezőelvek, törvényszerűségek háború és béke, konfliktusok és együttműködés kialakulásában?

• Miért vannak államok közötti és feletti nemzetközi együttműködések és miért maradtak továbbra is meghatározók a nemzetállamok?

• Mi az oka, hogy a nemzetközi jog nem tud egységesen elfogadott normává válni?

• És egyáltalán kell-e keresni nagy magyarázatokat, keretrendszereket, vagy inkább a regionális, egyedi jellemzők a fontosak?

• Van-e objektíven leírható politikai valóság, vagy pedig egy újra és újra konstruált normák által szabályozott nemzetközi rendszert kell keresnünk, esetleg a hatalmi viszonyok kritikai feltárása lehet-e a megértés kulcsa?

A fenti, elvont és kusza felvetések azonban elsősorban akkor lehetnek csak érdekesek, értelmesek, ha ezekkel meg tudunk ragadni valamit a nemzetközi rendszer szövevényes viszonyaiból; ha meg tudunk magyarázni valamit a világpolitika jelenségeiből, akár egyedileg, akár általános érvénnyel. Ehhez pedig egy, ha nem is az egyetlen út, ha veszünk két nagy magyarázóelméletet, és egy jól definiált kérdésen teszteljük őket. Vagyis valójában nem egyik vagy másik paradigma állításának és prediktív erejének igazságáról, megerősítéséről vagy elutasításáról van szó, hiszen ezek maguk is sok-sok ellentmondásos elméletet és következtetést tartalmaznak, esetről esetre változó relevanciával. Sokkal inkább arról, hogy elméletekkel kitágulhat az értelmezési horizont, és egy határozott, ám sok esetben félrevezető, leegyszerűsítő válasz helyett pontosító kérdések, új nézőpontok, alternatív leírások jöhetnek létre. A világpolitika ingoványos kérdéseiben pedig nem árthat, ha nem fogadjuk el kritika nélkül egy általunk meggyőzőnek tartott álláspont tálcán kínált megoldását. És ha tudatosan azonosítjuk ezeket a gondolatmeneteket azok korlátaival, rájöhetünk arra is: bizony nap mint nap használjuk, alkalmazzuk ezeket a feltevéseket anélkül, hogy azonosítanánk őket. Következzen hát a konstruktivizmus és a realizmus összevetése Japán második világháború utáni védelempolitikáján keresztül!

Az elméletek itt alkalmazott formában kerülnek elő, de tervezünk majd bevezetőt nyújtani magukról az iskolákról is különálló cikkekben — a mostani cikkből tehát nem az elméleteket magukat, hanem az alkalmazásuk hasznosságát vagy éppen korlátait kívánjuk bemutatni.

A háború utáni anomália: megszakadt militarizmus?

Íme a feladvány, az eset: Japán a Meiji-restauráció óta (vagyis az 1860-as évektől kezdve) nemcsak a regionális kelet-ázsiai politikai rendszer részeként értelmezhető, hanem kilépett a világgazdaság és a világpolitika színterére is. A nyugatosító reformok és a modernizációval párosuló növekvő gazdasági erő a századfordulóra a hagyományosan bezárkózó szigetországot beágyazta a kiépülő diplomáciai és szövetségi rendszerekbe, sőt, Japán egyre kiterjedtebb katonai akciókba és gyarmatépítésbe kezdett — mind az első világháború előtt, mind azt követően. Az akkori hatalmi elit részben a nyugati kolonializmussal szembeni alternatív, japán központú kelet-ázsiai birodalomépítéssel, részben ezzel összefüggésben a japán gazdasági és kulturális felsőbbrendűséggel támasztotta alá a terjeszkedést, természetesen a japán gazdasági és politikai érdekek szem előtt tartása mellett. Ez a politikai vezetés egy militarizált, volt tábornokokból lett miniszterelnökök által irányított, jobboldali-nacionalista autoriter rendszert alakított ki, ami a második világháború végén, már-már apokaliptikus körülmények között — két atombomba ledobásával, illetve nagy áldozatokat követelő városi bombázásokkal és csendes-óceáni súlyos harctéri veszteségekkel— omlott össze.

Japán háborús vereségét egy tízéves amerikai megszállás követte, amelynek erőltetett reformfolyamatai a társadalom minden szintjét igyekeztek pacifikálni, többek között a militarizmushoz kötött bizonyos harcművészetek átmeneti betiltásától a hadiiparban is érdekelt családi vállalatkonglomerátumok (zaibatsu) felszámolásáig. A háború után reformok eredményeképp lett Japán ma a világ talán egyetlen gazdasági nagyhatalma, ahol a nemzeti hadsereg létrehozását egy alkotmányos norma teszi lehetetlenné (alkotmány 9. cikke) — igaz, és erre a fontos mozzanatra hamarosan kitérünk még: a hadsereg hiányát az ún. „önvédelmi erők” (Self-Defense Forces, SDF) pótolják.

A háború utáni japán külpolitikai és katonai doktrína kérdésköre, az ezt övező bel- és külpolitikai viták, változások önmagukban is könyveket töltenek meg, ezekre most nincs mód kitérni. Viszont nagy általánosságban elmondhatjuk: a legtöbb értelmezés szerint a világháború előttihez képest merőben más, az offenzív kapacitásoktól és stratégiáktól mentes védelempolitika jellemzi éppen azt az időszakot, amelyben a távol-keleti szigetország néhány évtized alatt visszaemelkedett a gazdasági nagyhatalmak közé, a 80-as évekre már az USA-hoz való felzárkózás is felmerült a GDP nagysága tekintetében. És ami még fontosabb: ebben az időszakban a Japán felemelkedésével kapcsolatos amerikai jövőkép a mostani kínai narratívákhoz nagyon hasonlított; Japánt nemcsak gazdasági kihívásként, versenytársként, hanem akár a nemzetközi politika színterére hamarosan kilépő katonai hatalomként látták — katonai szinten szövetségesként, a popkultúra és a közvélemény sokszor potenciális veszélyforrásként. De nemcsak Washingtonból nézve tűnhetett elkerülhetetlennek, de legalábbis nagyon valószínűnek a japán külpolitika aktivizálódása és esetleges relatív militarizálódása, hanem a szomszédos államok, mindenekelőtt Kína és a két Korea szemszögéből is — értelemszerűen itt az újabb ellenük irányuló militarizmustól tartva. Ugyan az amerikai nemzetközi hegemóniát veszélyeztető szcenáriót a 90-es évek „elveszett évtizede”, a japán gazdasági csoda megtorpanása levette az asztalról, a szomszédos országok — részben a korábbi japán gyarmatosítás történelmi emlékezetével — továbbra is, egyre növekvő mértékben fejezik ki aggályukat a japán alkotmányreformmal kapcsolatban.

És jóllehet érzékelhető egy önállóbb és a hadsereg kérdését újragondolni szándékozó diskurzus és politikai akarat — a japán belpolitikáról szóló írásunkat lásd itt — , és időközben létesült is Dzsibutiban egy külföldi katonai bázis (főképp a kőolaj-útvonalak ellenőrzése céljából), mégsem következett be az a paradigmatikus változás, amit a gazdasági felemelkedéssel együtt jósoltak. Vagy, éppen az államokat a nemzetközi struktúrák által meghatározott, önmaguk létét és biztonságát fenntartani igyekvő államokra építő realista elméletekből kiindulva: gazdasági erejéhez és a korábbi magatartásához képest várható volt.

Ha valóban helytállók azok a feltevések, melyek szerint az anarchikus világpolitikát konfliktusok, illetve az azoktól való fenyegetettség érzete, a védelmi és támadó kapacitások (önvédelem, self-help) és a szövetségépítés (külső biztonság) határozzák meg, amelyek különböző polaritásokat eredményeznek regionális és világszinten is; ha vannak a világpolitikának törvényszerűségei (tehát feltételezhetjük, hogy helyt álltak Thuküdidész idején is, és alkalmazhatóak lesznek 50 év múlva), és ahogy ez a neorealizmusból következni szokott, ezek a nemzetközi rendszer strukturális tényezőiből (a hatalom és erőforrások megoszlása, polaritás, szövetségi rendszerek) erednek, a szereplők pedig racionális önérdekkövetők, akkor vagy rosszul értékeljük Japán kapacitásait, vagy pedig valami anomália van az érvelésben. Japán konfliktuskerülése és a nemzetközi szervezetekre, szimbolikus ügyekre támaszkodó külpolitikája szembetűnően nem illik bele abba a képbe, amit a világ egyik legnagyobb gazdasági hatalmától várnánk — sem a hidegháborús bipolaritásban, sem az azt követő uni- vagy multipolaritásban nem látszik nagy változás. Másban sem mutatkozik meg klasszikus nagyhatalmi erődemonstráció vagy önérdekkövetés: Japán GDP-arányosan szisztematikusan keveset költ a hadiiparra (1% körüli érték), hivatalos doktrína szerint nem vezethet támadó hadjáratot területen kívül (maroknyi, bár növekvő kivétellel), és jóllehet az iraki és afganisztáni háborúkban nyújtott logisztikai támogatást a koalíciós csapatoknak, ez jóval korlátozottabb volt a többi szövetséges állam szerepvállalásánál, és részben az öbölháborúból való távolmaradás miatti amerikai diplomáciai nyomással is magyarázható.

A pacifizmus normája: a konstruktivizmus válasza

Mi magyarázza mindezt? Az elterjedt konstruktivista magyarázat szerint a választ nem a fegyverekben, a népességszámban, a gazdasági erőben (egyszóval: végső soron katonai erővé transzformálható kapacitásokban) kell keresnünk, hanem sokkal inkább a japán politikai és társadalmi normák szintjén, amely felülírja a realisták mechanikus és a kulturális-társadalmi sajátosságokat jobbára figyelmen kívül várakozásait. A gyarmatosító, kvázi-katonaállami múlt, az ezt követő világháborús vereség és megszállás okozta sokk, a nukleáris fegyverek bevetésének politikai és kulturális hullámai, az első háború utáni évtizedben megteremtett pacifista államkép (akár maga az önvédelmi erők elnevezés is, hiszen a konstruktivizmus a diskurzusokra, beszédaktusokra, konstruált fogalmakra építkezik) olyan sajátos antimilitarista társadalmi mozgalmakat és politikai ideológiákat, formációkat hívtak életre, amelyek a kezdetektől blokkolták és a mai napig akadályozzák a „normális” Japán hadsereg, védelmi politika és önvédelmen túlmutató hadsereg kiépülését, mi több, a japán külpolitika szervezetébe és elveibe is mélyen beépültek.

Míg a japán militarizmus újjáéledésétől, illetve az esetleges kommunista hatalomátvételtől tartva az amerikaiak számára egyértelműen célkitűzés lehetett a hadsereg visszavágása, realista szemszögből az 50-es évektől kezdve már egyre inkább egy erős, önmagát megvédeni képes és a térségbeli amerikai érdekeket is kiszolgálni képes szövetséges lett volna Washington szempontjából a kívánatos. A koreai, vietnami és más háborúk miatt az amerikai adminisztrációk egyre inkább abban váltak érdekeltté, hogy Japán “felnőjön” katonai értelemben is, és ne csak gazdasági, hanem katonai támogatást is nyújtson. A két ország közötti biztonsági rendszert szavatoló szerződés és az ezt megalapozó, gazdasági erőre építő felemelkedést előtérbe helyező Yoshida-doktrína ugyan kiszélesítette a japán önvédelmi erők szerepét, azonban Tokió még így is sikeresen kimanőverezte magát az amerikai nyomás alól, és egészen az afganisztáni és iraki háborúkig elutasította az amerikai konfliktusokban való aktív részvételt. A stratégia tehát realista szempontból egyfajta bandwagoning lett, amiben Japán szövetségi védelmet költséghatékonyan kihasználva, kvázi free-riderként követte az amerikai szövetségest, és a lehető legkisebb költséggel igyekezett a legnagyobb (gazdasági) hasznot kinyerni ebből a “kiszervezett” biztonságból (ennyit Trump újszerűségéről). Yoshida miniszterelnök nyomán hosszú évtizedekre a japán politika számára prioritás maradt a visszafogott, gazdasági fejlődésre építő nemzetközi politika és az amerikai védőernyő megőrzése.

Azonban mindez egy nagyhatalom esetén inkább anomália, vagyis a társadalmi nyomás és az ezzel összefüggő pacifista külpolitika miatt nem úgy viselkedik, ahogy az erejéből, érdekeiből realista alapon következne, és itt jön be a konstruktivizmus mint magyarázat. Az 1960-as években meglepően erőszakos, az 1968-as amerikai és európai tüntetésekhez képest is kiemelten brutális összecsapások alakultak ki a tüntetők és a rendvédelmi erők között. A tüntetések és társadalmi mozgalmak hajtóereje pedig sok más mellett éppen a pacifista mozgalmakból eredt, és még az atomerőművek építésével szembeni akciókban is megmutatkozott Hiroshima antimilitarista öröksége. Azóta pedig valahányszor felvetődik a hadsereg „normalizálódása”, vagy akár konkrét katonai szerepvállalás, tömegek vonulnak utcára. Bár a kormánypártok hagyományosan nem megkérdőjelezhető parlamenti dominanciával rendelkeznek, sőt — mint cikkünkben bemutattuk — a baloldali ellenzék kudarcát részen a Yoshida-doktrínánál is radikálisabban antimilitarista hozzáállás okozta évtizedekig, a közvéleményt továbbra is erősen megosztja a kérdés. (Szimbolikus, hogy a ma használatos japán lobogót csak 1999-ben foglalták törvénybe, addig a történelmi teher miatt csak de facto jelképezte a japán nemzetet hivatalos szinten.) Abe Shinzo, az aktuális alkotmánymódosítás-párti miniszterelnök határozott szándéka ellenére sem volt képes keresztülvinni az alkotmány pacifista 9. cikkelyének reformját. Ez az értelmezés tulajdonképpen jól illeszkedik a német visszafogottság társadalmilag gyökeret vert háborúellenességében és a külpolitika internalizált pacifista normáihoz. A nézet támogatói gyakran érvelnek az ország hagyományosan hangsúlyos multilaterális diplomáciai szerepvállalásával: Japán nukleáris fegyverkezéssel szembeni diplomáciai lépései, békemissziókban való részvétele, a nemzetközi diplomáciában vállalt közvetítői szerepe — és a külvilág felé vetített békeorientált, szimbolikus diplomácia (szakuradiplomácia, „cherry-blossom diplomacy”) — szerintük a háború utáni status quo sikerét bizonyítja.

Realizmus visszavág: és mégis fegyverkezik Japán…

E majdnem konszenzusos képbe érkezik Lind cikke és érvelése (természetesen nem egyedüliként, de mindenképp figyelemreméltó érvekkel), amely egyenesen a fundamentumokat vitatja: helytálló-e a kiindulópont, hogy a háború utáni Japán realista szemszögből egy atipikus, békére törekvő, legfeljebb bandwagoning külpolitikát folytató, katonai értelemben szinte teljességgel szövetségeseire utalt gazdasági nagyhatalomként értelmezendő? Lind elveti ezt a választ, pontosabban egy alternatív olvasatot is bemutat.

Először is, a GDP-arányos hadiköltségvetést vásárlóerő-paritásra és árfolyamokkal átszámolva Japán ma már korántsem marad el a legtöbb nyugati államtól, többségüket meg is előzi. Ám maga a mérési eszköz is problémás: a GDP-arányos költés (csakúgy, mint maga a GDP) egy jól összevethető leképezése egy összetett folyamatnak, amiről azt gondoljuk, nagyjából magába sűríti az adott ország védelmi kapacitásainak éves dinamikáját, a mennyiségi ráfordítás pedig feltételezhetően közelíti a minőségi kapacitásokat is. Csakhogy az eszközök és erőforrások felhasználásának hatékonysága nagy eltéréseket mutathat országonként (elég csak megnézni néhány GDP-arányosan “éltanuló” államot és feltenni a kérdést, mennyire tartjuk őket katonai hatalomnak…). És nem is feltétlenül tükrözi azt a nehezen megfogható koncepciót, hogy egy ország számára mekkora haderő és ehhez szükséges költségvetési forrás biztosítja optimálisan a biztonságot a nemzetközi rendszerben. És ezt még az olyan kumulatív mutatók sem oldják meg önmagukban, amelyek a már meglévő fegyveres kapacitásokat mutatják.

A kulcs — írja Lind — a védelmi-támadó szükségletek és kapacitások összhangba hozása, elemzői oldalról pedig figyelembe vétele. Például miért feltételezzük, hogy egy szűk, megszállásra nem készülő szigetországnak milliós nagyságrendű szárazföldi haderőre, ehhez tartozó járművekre lenne szüksége? És egy tengeri támadásoktól elzárt, vagy inkább kontinentális irányból jobban kitett államnak miért kellene ugyanannyit költenie haditengerészetre, mint az USA-nak — vagy éppen Japánnak? Japán valóban alacsony szárazföldi (offenzív) potenciállal rendelkezik, azonban a légvédelmi képessége, légierője kifejezetten fejlett, a haditengerészete pedig az USA után második helyen áll — a növekvő kínai fegyverkezés ellenére is. Igaz ez folyó kiadásokra és fegyverekre, járművekre is — miközben a nukleáris ernyőt az USA biztosítja számára. A költségvetés pedig a hidegháború elmúltával még növekedett is, ellentétben a nyugati országok többségének tendenciáival és az USA és néhány nagyhatalom kivételével a nemkonvencionális fenyegetések (terrorizmus, szervezett bűnözés, kibertámadások stb.) felé történő fordulás. Ha pedig a nehezebben mérhető minőséget, hatékonyságot, ütőképességet nézzük, az USA-val közös hadgyakorlatok vagy éppen a haderő felkészültségét jelző mérőszámok (pl. éves berepülési idő) nem mutatnak anomáliát, viszonylag magasnak mondhatók.

Ha áttekintjük az elmúlt évtizedek japán katonai stratégiáit és bevetési pontjait, jellemzően haditengerészeti és légvédelmi, illetve azokon belül is hangsúlyosan védelmi és nem offenzív szerepek jelennek meg hangsúlyosan: az észak-koreai rakétakísérletekkel szembeni védelem vagy éppen a területi viták miatti haditengerészeti missziók (Senkaku/Diaoyu-szigetek) is a szigetország területének és deklarált kizárólagos gazdasági övezetének védelmét szolgálják. A területen kívüli missziók pedig vagy az amerikai védelmi szövetség fenntartásának költségeként értelmezhetők (korlátozott iraki és afganisztáni missziók), vagy a békefenntartással kapcsolatos diplomáciai részvételt erősítik, vagy pedig a kőolajszállítmányok védelmét szolgálják (Dzsibuti körüli missziók). (Utóbbi még akkor is meggyőző bizonyíték lehet, ha a kalózkodást az elmúlt években sikerült visszaszorítani, jó példa erre az iráni-amerikai konfliktussal kapcsolatos friss bevetés.)

Lind ezután arra jut, hogy a japán külpolitika és katonai viselkedés egyértelműen nem jellemezhető offenzív stratégiaként: nem törekszik hegemóniára hódítóként, és valójában nem is követ „nyerészkedő” bandwagoning stratégiát egy agresszív, erős állam árnyékában , ahhoz csatlakozva. Viszont a defenzív realizmus koncepciójába már beleilleszthető: ha nem is a klasszikus kiegyensúlyozó, fenyegetés ellen fellépő, hanem az ennél jóval kevésbé költséges, ám megfelelő szövetséges jelenlétével katonai értelemben is kifizetődő pass the buck (felelősségáthárító) magatartás lehet a magyarázat. Az utóbbi kategóriába sorolt államok érzékelik a fenyegetést, lépnek is ellene, ám csak a szükséges mértékben, a védelmét pedig lehetőleg más államokra hárítják — ezzel jelentős védelmi költségeket megtakarítva.

Lind nézőpontja azért is érdekes, mert hosszabb távon kínál lehetséges alternatív magyarázatot, így a “normalizálódást” folyamatként értelmezőkkel ellentétben nemcsak az elmúlt évtizedek tendenciáit, hanem a korábbiakat is be lehet illeszteni egy racionális realista magyarázó keretbe. Ezzel együtt pedig a konstruktivista nézőpont gyengeségére is rámutat — hiába a társadalmi békepreferencia, békealkotmány, az “önvédelmi erők” elnevezés, a hadihajók és a légvédelem végső soron ugyanúgy felhasználhatók háborúban. Márpedig Japánnak, mint a szerző bemutatta, van mit bevetnie.

Konklúzió

Mit vonhatunk le konklúzióként? Természetesen a pass the buck logika önmagában nem írja felül a konstruktivizmus magyarázatait, Japán modern kori pacifista hagyományait, hiszen tény: az intézményi kötöttségek és a társadalmi ellenállás alighanem valósak voltak, ezek pedig alapjaiban határozzák meg a japán külpolitika mozgásterét és ideológiai, normatív kontúrjait is, az önvédelem helyett a szövetségesekre támaszkodásra építve. Hiába vannak bevethető fegyverek, ha sokkal élesebb a társadalmi, politikai és jogi ellenállás, mint máshol— szólna a konstruktivista ellenérv. De vajon számítana mindez egy éles helyzetben, a világpolitika strukturális tényezőinek szorításában, és nincs-e túlhangsúlyozva az antimilitarizmus ideológiája, ami békeidőben egybeesik a visszafogottsággal, ám háborúban gyorsan változhat?— így a realizmus képviselői.

Viszont Lind érvelése — és a realizmus ilyen „visszavágása” — azt mutatja, hogy a japán védelempolitika ezzel együtt is lehet egy logikus, racionális és önérdekkövető stratégia, amely a realizmus pesszimista, konfliktusok és potenciális egzisztenciális fenyegetést tartogató világában hatékony lehet. Tokió egyáltalán nem tűnik védtelennek, sőt a kulcsfegyvernemekben kifejezetten erős is, akár van effektív normatív-intézményi visszatartó erő, akár nincs. Sőt, a kettő nem feltétlenül mond ellent egymásnak: a felszínen gyenge, a kulcsterületeken viszont önvédelemre képes fegyvereserők Japán közelmúltjában hatékonyan tudtak megfelelni úgy a belföldi pacifista politikai igényeknek, mint az ország védelmi szükségleteinek és költségvetési korlátainak. Így kerülhette el Tokió mind az USA-vezette intervenciók kapcsán, mind a kelet-ázsiai biztonsági teherviselésben a kényes bel- és szomszédságpolitikai helyzeteket, többletforrásait pedig hol a felzárkózásban szárnyaló, hol a most kifejezetten gyengélkedő gazdaságra fordíthatta.

A fellángoló viták, a 90-es évek óta látható lassú, de egyértelmű eltolódás a politikai elit körében pedig jelezheti: akár a normák “fogsága”, akár felelősségáthárítás racionalitása felől közelítjük meg a kérdést, az elmúlt fél évszázadban több-kevesebb változtatással fenntartott japán védelempolitika és tágabb külpolitikai irányvonal változás alatt áll. A japán belpolitikai és társadalmi attitűdök változása éppúgy előidézheti az átalakulást, mint az USA szövetségesi politikájának új elvárásai, Kína a blogon később szintén tárgyalni kívánt felemelkedése és általánosságban a multipolaritás kiépülése a nemzetközi rendszerben. Tehát realista és konstruktivista alapon sem egy feltétlenül statikus és stabil állapotról beszélhetünk, és ez nemcsak a jövőre vonatkozik, hanem az elmúlt évtizedek, itt nem tárgyalt változásaira is.

Keleten a helyzet változatlan — avagy a japán demokratikus egypártrendszer anatómiája->>> cikkünk a japán belpolitika logikájáról

Felhasznált irodalom

Totman, Konrad (2005): A History of Japan. Blackwell Publishing.

Iokibe, Makoto & Minohara, Tosh (2017): The History of US-Japan Relations — From Perry to Present. Palgrave MacMillan.

Kingston, Jeff (2013): Contemporary Japan — History, Politics and Social Change since the 1980s. Wiley-Blackwell.

Shinichi, Kitaoka (2018): The Political History of Modern Japan Foreign Relations and Domestic Politics. Routledge

« Ez a bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »

A nemzetközi szankciók, gazdasági nehézségek, kül- és belpolitikai feszültségek által sújtott perzsa államot az utóbbi időben újabb kihívás elé állította a COVID-19 világjárvány. Az iráni kormányzatnak a koronavírus kezelésére irányuló kezdeti lassú és elégtelennek bizonyuló reakciói nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az ország február végére a globális gócpontok egyikévé váljon. A jelen cikk néhány rövid bevezető gondolatot követően a koronavírus-járvány iráni megjelenésének és terjedésének főbb mozzanataival, a teheráni kormányzat járványügyi intézkedéseivel, illetve a pandémia iráni gazdaságra, valamint bel- és külpolitikai viszonyaira gyakorolt hatásaival foglalkozik, különös tekintettel az amerikai-iráni viszony alakulására.

[GlobPol]

Miért lehet érdekes Magyarországról nézve az iráni koronavírus-helyzet?

Március 4-én ért utol bennünket idehaza a hivatalos kormánybejelentés, miszerint a koronavírus Magyarországon is megjelent. Az első regisztrált fertőzöttek között két Magyarországon tanuló iráni diák volt, akik február végén tértek vissza hazánkba a járvány által meglehetősen súlyosan érintett perzsa államból. Bár a világjárvány magyarországi megjelenése potenciálisan számos egyéb térség felől következett be, az iráni közvetítés szerepe — legalábbis a kezdeti időszakban — nem tekinthető elhanyagolhatónak. A Magyarországon beazonosított új koronavírus-fertőzöttek között egyébként mindezidáig összesen csak 10 iráni állampolgárt regisztráltak.

Irán egyike volt az első országoknak, amelyekkel szemben a magyar kormány a járványügyi helyzet miatt — a magyar állampolgársággal rendelkezők kivételével — március közepén beutazási tilalmat rendelt el. Ez nem véletlen, hisz a koronavírus-járvány körüli helyzet Iránban március egészében meglehetősen kritikusnak volt mondható. A hivatalos iráni adatok szerint a napi új megbetegedések száma március 30-án érte el tetőpontját, ezen a napon közel 3200 új fertőzöttet regisztráltak. Április legeleje óta az új megbetegedések száma csaknem napról napra csökken, jelenleg mintegy 1000–1100 új fertőzöttet regisztrálnak naponta. A kézirat lezárásáig összesen közel 95.000 eset került regisztrálásra a nyolcvanmilliós Iránban, amelyek túlnyomó többsége (közel 85%-a) immár lezárt esetnek tekinthető. A lezárt esetek 8%-a, az összes regisztrált eset kb. 6,3%-a volt halálos kimenetelű. Irán az összes regisztrált eset számát tekintve a kilencedik, az aktív esetek számát tekintve azonban mára már csak a huszadik helyen áll a világon. A tényleges megbetegedések és az összes jelenleg is aktív esetek száma azonban jócskán felülmúlhatja a hivatalos adatok által tükrözött állapotokat.

Az Iszlám Köztársaság nehéz éve

A modern perzsa naptár szerinti 1398. év — amely március 20-án ért véget — alighanem az elmúlt tíz év egyik leginkább kihívásokkal teli időszaka volt az Iráni Iszlám Köztársaság számára. Nehéz is lenne számba venni az elmúlt egy év folyamán felmerülő vagy súlyosbodó gazdasági, társadalmi, kül- és belpolitikai problémák egész sorát. Elég csak a tavaly tavasz óta rohamosan eszkalálódó amerikai-iráni konfliktus eseménysorozatára gondolni, amely télen többek között Qasem Soleimani, a Forradalmi Gárda különleges műveleti egységének, a Qods Erők parancsnokának likvidálásához is vezetett. A Donald Trump által meghirdetett maximális nyomásgyakorlás politikája nyomán az Iszlám Köztársaság egyébként is krónikus strukturális problémákkal küszködő gazdaságára újabb komoly tehertétel nehezedett, az infláció elszabadult, az állami költségvetési hiány korábbi rekordokat döntött meg. Az állami szubvenciók lazítása miatti üzemanyagár-emelkedések nyomán kirobbanó, hónapokon át tartó tömegtüntetések több mint 1500 halálos áldozatot követeltek, és további 7000 embert tartóztattak le.

A romló gazdasági és külpolitikai helyzet mellett a jelenlegi „mérsékelt reformer” iráni kormány tekintélyét tovább erodálta a január 10-én lelőtt ukrán utasszállító repülőgép esete, amelyet utólag emberi hibára hivatkozva a Forradalmi Gárda vállalt magára. Részben a nagyvonalakban felvázolt tragikus eseménysorozat miatti általános közhangulatnak is volt betudható, hogy a februári parlamenti választások 1979 óta a legalacsonyabb — 42,57%-os — részvételi arány mellett zajlottak le. Különösen a reformer politikai erők hagyományos bázisát jelentő városi lakosság rendkívül alacsony — 25%-os — részvételi aránya mutatta a városi középosztálybeliek kiábrándultságának mértékét, egyúttal elősegítve a keményvonalasok határozott előretörését a választásokon (a keményvonalas politikusok a parlamenti helyek 76%-át szerezték meg).

Némi szarkazmussal azt is mondhatnánk, hogy a világjárvány már csak a koronát tette fel az Iránban sorjázó gazdasági, társadalmi és politikai problémák tetejére. A közel-keleti ország ugyanis február végére a pandémia közel-keleti epicentrumává, világméretekben is az egyik legkomolyabb gócponttá fejlődött.

A járvány iráni megjelenése és terjedése

A járvány első iráni gócpontja a Teherántól mintegy 125 km-re délre fekvő Qom városában alakult ki. Qom Irán hetedik legnagyobb települése (1,2 millió fő), a síita iszlám egyik legszentebb városa, egyúttal a világ legnagyobb síita oktatási centruma, amely az itteni teológiai főiskoláknak köszönhetően egyúttal Irán vallási-politikai elitjének talán legfontosabb képzési központjaként is funkcionál. Itt található az ország egyik leglátogatottabb zarándokhelye, a 8–9. század fordulóján élt Fatima Masumeh, a síita iszlám nyolcadik imámjaként tisztelt Reza imám nővérének sírja, melyet évente mintegy húszmillió síita zarándok keres fel a világ számos pontjáról. A koronavírus iráni megjelenését február 19-én jelentették be hivatalosan, amikor két halálesetről értesítettek a síita szent városból. A két idős iráni egyben hivatalosan a két első közel-keleti, illetve a hetedik és nyolcadik Kínán kívüli áldozatai voltak a járványnak. Ugyanakkor a vírus okozta rendkívül alacsony halálozási rátára hivatkozva az iráni hatóságok egyelőre nem vezettek be komolyabb intézkedéseket a járvány megfékezése érdekében. Az iráni egészségügyi minisztérium úgy tájékoztatott, hogy az alapvető higiénés szabályok betartása mellett a járvány könnyedén megfékezhető.

A vírus egyébként minden valószínűség szerint egyenesen a járvány első epicentrumából, Kínából érkezett az országba. A Kína és Irán közötti szoros gazdasági kapcsolatok részeként országszerte — így Qomban is — számos infrastrukturális beruházást végeznek kínai vállalatok. A koronavírus Iránba valószínűsíthetően az országba rendszeresen érkező kínai üzletemberek, mérnökök vagy munkások révén kerülhetett. Jellemzi azonban a helyzetet, hogy tekintve a Kína és Irán közötti szoros gazdasági és kereskedelmi bilaterális kapcsolatokat, a két ország közötti légi közlekedést a járvány nyilvánvaló terjedése ellenére sem állították le hosszú időn át.

Nagyjából egy héttel az első halálesetek bejelentését megelőzően, február 11-én országszerte számos tömegrendezvényre került sor az iszlám forradalom győzelmének 41. évfordulója alkalmából. A neves évforduló ráadásul különös módon a Qasem Soleimani halálát követő 40. napra esett, amely a muszlim tradíció szerint a gyászidőszak végét jelenti. A feszült külpolitikai helyzetben Irán-szerte százezres tömegek vettek részt az állami rendezvényeken, egyedül Teherán utcáin több százezer ember vonult Khomeini ajatollah 41 évvel ezelőtti hatalomra jutásának, valamint Qasem Soleimani „mártírhalálának” tiszteletére. Mindez úgy zajlott le, hogy hivatalosan ugyan még nem jelentettek be koronavírus-megbetegedést az országban, de a 8 nappal később Qomban elhalálozó két iráni esetéből erősen gyanítható, hogy a fertőzés ekkor már jócskán jelen volt Iránban.

A koronavírus megjelenésének hivatalos bejelentését követő napon, február 20-án újabb három esetet regisztráltak Iránban. Qomban minden iskolát és egyetemet bezártak, az egészségügyi minisztérium a qomi zarándokhelyek látogatásának mellőzésére hívta fel a figyelmet. A járványügyi helyzet ellenére azonban a február 21-i parlamenti választásokat komolyabb óvintézkedések betartatása nélkül, a szokásos rendben megtartották. (Bár azóta Európában is láthattunk példát arra, hogy a súlyosbodó járványügyi helyzet ellenére megtartják az önkormányzati választásokat.) A választások napján további két halálesetről érkezett jelentés. Irán ezek ellenére egyelőre nem kért technikai segítséget a járvány kezelése céljából a nemzetközi szervezetektől. A kormányzat által a fertőzöttek számáról közzétett hivatalos adatok pedig sokakból váltottak ki kétségeket azok hitelességére vonatkozóan. Ezen aggályokat látszottak alátámasztani azok a műholdfelvételek, amelyek tanúsága szerint a hatóságok már február 21-én megkezdték tömegsírok ásását Qom területén.

Két nappal később, a hatodik haláleset bejelentését követően a kormány úgy döntött, 14 tartományban bezárja az iskolákat, az egyetemeket és kulturális intézményeket. További járványügyi intézkedések is bevezetésre kerültek: országszerte bezárták a mozikat, színházakat, a koncerteket elhalasztották, a nagyobb városokban a pénteki imákat is betiltották, az állami televízión pedig a védőmaszk helyes használatát és a hatékony kézmosást bemutató műsorokat kezdtek sugározni.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Irán a járvány közel-keleti epicentruma lett, a régiót a perzsa állam közvetítése révén fenyegeti leginkább a fertőzés. Már február 23-án két iráni fertőzöttet jelentettek az Arab Emírségekből, valamint Libanon is bejelentette első esetét, egy Qomból hazatérő libanoni állampolgár személyében. Az események hatására a környező országok közül többen lezárták határaikat Iránnal, és több állam felfüggesztette a légiközlekedést is az Iszlám Köztársaság városaival.

A koronavírus-járvány a következő hetekben rohamos terjedésnek indult Iránban. A súlyosbodó helyzet kialakulásában minden bizonnyal közrejátszott az iráni vezetés kezdeti könnyelműsége és lassú reakciója a járványkezelés vonatkozásában. Így például Qom szakrális jelentőségére hivatkozva a hatóságok nem helyezték karantén alá a várost, holott jól látható volt, hogy a fertőzés epicentruma ott alakult ki. Ugyanígy hozzájárulhatott a járvány terjedéséhez, hogy hetekig nem korlátozták kellő mértékben az országon belüli, városok közötti közlekedést, az Irán egyik fő kereskedelmi partnerének számító Kínával pedig csak jelentős halogatást követően, meglehetősen későn állították le a légiforgalmat.

Az iráni koronavírus-járvány egyik különlegessége, hogy a fertőzöttek és a halálos áldozatok közt egyaránt számos magas beosztású vallási és politikai vezetőt találunk. Elsők között a járvány megállításáért felelős akciócsoportot vezető egészségügyi miniszterhelyettesről derült ki, hogy elkapta a fertőzést, miután az előző napi sajtótájékoztatón már szemmel láthatóan nem az izgalomtól verejtékezett meglehetős intenzitással. Hamarosan az alelnök, valamint a kulturális és az iparügyi miniszter is elkapta a járványt, erről azonban az állami média csak napokkal később tájékoztatta a lakosságot. A fertőzöttek közé került a Legfelsőbb Vezető, Ali Khamenei egyik legközelebbi embere és külpolitikai tanácsadója, Ali Akbar Velayati is. A halálos áldozatok között az Iszlám Forradalmi Gárda több magas beosztású tisztjét, számos további katonai vezetőt, továbbá tanácsadókat és parlamenti képviselőket is találunk.

Március elején a kormányzat növelte az állami intézkedések volumenét és intenzitását. Az iráni háztartások járványügyi ellenőrzésére mintegy 300.000 csoportot mobilizáltak, az utcák fertőtlenítésére drónokat és speciális vízágyúkat kezdtek el alkalmazni. A városok közötti forgalom korlátozása érdekében pedig ellenőrző pontokat jelöltek ki. A kormány hamarosan bejelentette, hogy a járványügyi helyzet miatt mintegy 85.000 rabot engednek ki átmenetileg a börtönökből. Az ideiglenesen szabad lábra helyezett rabok között főként politikai elítélteket találunk, sokan közülük a 2019 őszén kirobbant zavargások során kerültek fogságba. Március 13-a után Iránban is kvázi kijárási tilalmat vezettek be, a rendkívüli rendszabályok betartatását pedig azóta is az Iszlám Forradalmi Gárda erői végzik.

Az iráni vezetők lassú reagálásának feltételezhető okai közt több tényezőt is említhetünk. Egyfelől az amúgy is meglehetősen feszült belpolitikai helyzetben a rezsim valószínűsíthetően igyekezett elkerülni, hogy még nagyobb belső pánik keletkezzen. Ezzel összefüggésben az iráni vezetés retorikailag próbálta a fertőzésveszély mértékének tudatos eltúlzásával vádolni nyugati ellenfeleit, akik — Teherán szerint — a probléma mértékének felnagyításával igyekeznek még nehezebb helyzetbe sodorni az országot. A lassú reakcióban szerepet játszhatott az is, hogy a komoly nemzetközi szankciók nyomása alatt álló, gazdaságilag meglehetősen elszigetelt Irán csak nehezen tudta rászánni magát meglévő gazdasági és kereskedelmi kapcsolatainak korlátozására, valamint gazdasági tevékenységének visszafogására. Ennek lehetett betudható az is, hogy a Kínával való személyforgalmi és kereskedelmi kapcsolatait sem függesztette fel viszonylag hosszú időn át a nyilvánvaló fertőzésveszély ellenére.

Gyógyító hit vagy vallási fanatizmus?

A járvány terjedésének lefékezését nem éppen segítette elő az sem, hogy a rezsimben meghatározó szerepet betöltő vallási vezetők közül többen is arra szólították fel a kormányt, hogy hagyjanak fel a szakrális helyek bezárására irányuló tervekkel. A qomi Fatima Masumeh szentély feje, Mohammad Saeedi nyilatkozatában a „gyógyulás helyeként” hivatkozott a síita zarándokközpontra, valamint egy videón arra buzdított, hogy „az emberek jöjjenek, hogy kigyógyuljanak lelki és testi betegségeikből”. A vallási központokat és zarándokhelyeket a keményvonalas politikai erők nyomása alatt álló hatóságok végül csak március közepén tudták lezárni. A döntés komoly kormányellenes tüntetéseket indukált a keményvonalasok részéről, a főbb vallási elöljárók közül többen mélyen elítélték a kormány döntését. A lezárt síita zarándokhelyeket és szentélyeket több városban is ostrom alá vették a tüntetők, kormányellenes szlogeneket kiabálva.

A vallási vezetőréteg egyes tagjai a szent helyek látogatására való buzdítás mellett a különböző iszlám gyógymódok alkalmazására is felhívták a figyelmet a koronavírus elleni hatékony védekezés vonatkozásában. A hívei által csak az „iráni iszlám gyógyászat atyjaként” aposztrofált Abbas Tabrizian ajatollah meglehetősen sajátos egészségügyi tanácsai bejárták az iráni internetes sajtót, amivel hamar gúny és köznevetség tárgyává vált a közösségi oldalakon.

Az iráni koronavírus-járvány egyik meglehetősen anakronisztikus epizódját jelentette, amikor néhány lelkes iráni férfi puszta „hitbéli felindulásból” a síita szentek nyughelyét övező ráccsal bonyolódtak intenzív nyelvi kontaktusba. A „hitbuzgalom” ezen foka már a hatóságok szemében is több volt a kelleténél, az „elkövetőket” a szentélyek megszentségtelenítésének bűnténye miatt többévi börtönbüntetésre ítélték.

A járvány belpolitikai hatásai

A járvány kezelését illetően felmerülő problémák feltehetően tovább erodálják az iráni társadalom széles rétegeinek kormányzat iránti bizalmát. Ezt tovább súlyosbítják azok a hírek és közzétett információk, amelyek szerint az iráni kormány sokáig átláthatóság helyett a helyzet súlyosságának eltitkolásával próbálkozott kordában tartani az indulatokat. Az ukrán gép lelövésének közeli emlékét hordozva nem meglepő, ha sokakban merülnek fel kételyek a kormányzat által közzétett információk megbízhatósága kapcsán. Ami a belpolitikai erőviszonyokat illeti, egyelőre úgy néz ki, a koronavírus-járvány miatt kialakult vészhelyzetből leginkább az Iszlám Forradalmi Gárda profitálhat, mivel a szigorodó járványügyi intézkedések betartatásáért felelve feltételezhetően tovább fokozódó befolyással és hatalommal bír a az iráni belpolitikai térben.

A Forradalmi Gárda határozott fellépése ellenére a járvány terjedésének megfékezésében gondot jelentett az iráni lakosok viszonylagos fegyelmezetlensége is, amelyet a járványügyi intézkedések betartása vonatkozásában tanúsítottak. Ez a fajta magatartás részben a rezsim iránti széleskörű bizalmatlanságból is fakadt. A legnagyobb iráni ünnep, a tavaszi napéjegyenlőség idejére eső perzsa újév (Nowruz) idén március 20-án volt. Magát az újév napját egy két hetes ünnepi időszak követi, amely idén egészen április 3-ig tartott. Ebben az időszakban az emberek rendszerint végig szabadságon vannak, a rokon- és barátlátogatások végeláthatatlan sorával töltik idejüket, és jellemzően tömegesen utaznak el az ország valamely kedvelt üdülőhelyére. Bár az idei Nowruz kétségtelenül visszafogottabb keretek között került megünneplésre, az irániak mentalitását jellemzi, hogy a Teheránból kivezető autópályán az újév utáni napokban is állt a vidékre tartó kocsisor. Nem véletlen, hogy a fertőzések számának hirtelen felfutása éppen ebben az időszakban következett be.

Az iráni rezsim retorikájában — legalábbis kezdetben — mindent megtett azért, hogy a járvány miatti felelősséget valamiképp nyugati ellenfeleire hárítsa. A Legfelsőbb Vezető, Ali Khamenei ajatollah és Hassan Rohani elnök egyaránt tett olyan nyilatkozatokat a koronavírus iráni megjelenését követően, amelyben a járványt kifejezetten Irán ellen irányuló, célzott amerikai támadásként értelmezték. A Forradalmi Gárda egyik parancsnoka, Hossein Salami tábornok szintén Irán ellen viselt biológiai hadviselésként interpretálta a koronavírust. Meglehetősen sajátosnak mondható az is, ahogyan az iráni vezetés állami propagandájának eszközévé teszi a járvány elleni küzdelmet. Ali Khamenei ajatollah például kijelentette, hogy a járvány ellen küzdve életüket vesztő orvosokat és ápolókat az Iszlám Köztársaság mártírként ismeri el, ezzel párhuzamot vonva a nyolcvanas évek véres iraki-iráni háborújában elhunytak és a vírus áldozatai között.

A járványügyi helyzet gazdasági következményei

Komoly problémát jelent a járvány kezelését illetően, hogy Irán gazdasága az állandósult strukturális problémák, a rendkívül alacsony olajárak és a nemzetközi szankciók miatt amúgy is meglehetősen nehéz helyzetben van. A gazdasági aktivitás járvány miatti számottevő csökkenése az iráni gazdaság további beszűkülését eredményezi, amit jól mutat a GDP közel felét kitevő szolgáltatói ágazatok már most is érzékelhető krízise. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a járványügyi helyzet nyomán foganatosított nemzetközi intézkedések komoly visszaesést okoznak az ország kereskedelmi tevékenységét, exportteljesítményét illetően is, miután szomszédai és főbb kereskedelmi partnerei lezárták határaikat, valamint légi közlekedésüket Iránnal. Irán külkereskedelmének mintegy 25%-át a Kínával való áruforgalom teszi ki, amelynek a járvány miatti visszaesése várhatóan súlyosan fogja érinteni a gazdaságot. A szomszédos országokkal közös határok lezárása a külkereskedelem mellett a külföldi valutákhoz történő hozzáférést is jelentősen megnehezíti. Az IMF becslései szerint Irán GDP-je 2020-ban mintegy 6%-os visszaesést fog mutatni.

Az Iszlám Köztársaságra nehezedő szankciók a járvány elleni küzdelmet is nagyban hátráltatják. Bár a szankciók az egészségügyi szektorra hivatalosan nem vonatkoznak, a bankrendszert egészében érintő szankciók miatt az egészségügyi eszközök és mintavételi berendezések beszerzése kezdetben súlyos problémát jelentett. A helyzet kritikus mivoltát jelzi, hogy Irán március közepén — az 1979-es iszlám forradalom óta első ízben –az IMF-hez fordult egy 5 milliárd dolláros sürgősségi hitelért, miután a Valutaalap ügyvezetője gyors pénzügyi segítségnyújtó csomag tervét jelentette be a vírus által súlyosan értintett országok számára. Az IMF részéről azonban ezidáig nem született döntés a hitel odaítélését illetően, sőt, az Iránnak nyújtandó IMF-segélycsomag komoly politikai vitákat kavart a Valutaalapon belül. A teheráni vezetés a pénzügyi segély diszkriminatív és igazságtalan visszatartásával vádolja Egyesült Államokat. Közben, február végétől kezdve több régióbeli ország, köztük az Egyesült Arab Emírségek, Katar és Kuvait küldött humanitárius segélyszállítmányokat Iránba, ami egyfajta bizalomépítő lépésként is értelmezhető az Öböl menti arab monarchiái és a perzsa állam között. Az Európai Unió pedig március végén 20 millió eurós humanitárius segélyt ajánlott fel az Iszlám Köztársaság számára.

Az amerikai-iráni konfliktus járványügyi vetületei

Az Egyesült Államok és Irán közötti rendkívül feszült viszony a koronavírus-járvány kihívásai közepette sem látszik oldódni, sőt, az egészségügyi világkrízis az amerikai-iráni szembenállás számára — úgy tűnik — újabb terepet szolgáltat. Az ország Legfelsőbb Vezetője, Ali Khamenei ajatollah március elején a járványt egy Irán elleni amerikai konspiráció részeként említette. A vallási-politikai vezető szerint az amerikaiak kémek útján jutottak hozzá az irániak génállományához, és kifejezetten az irániak szervezetét megtámadó vírust fejlesztettek ki, hogy ezzel is gyengítsék az Iszlám Köztársaságot.

Az iráni vezetés mindenekelőtt az Egyesült Államok szankciós politikáját teszi felelőssé a járvány elleni védekezés nehézségeiért, amely jelentősen beszűkítette az ország lehetőségeit a hatékony válaszadásra. A szankciók életben tartását a járványügyi helyzetben az iráni vezetők súlyos „emberiesség elleni bűntettnek” nevezték. Az Iszlám Köztársaság külügyminisztere, Javad Zarif levélben is kifejezésre juttatta az ENSZ-főtitkár felé azon követelését, miszerint az USA mielőbb oldja fel az Iránt sújtó szankciókat. Washington válaszként kijelentette, hogy a szankciók nem érintik az Iránba szállítandó gyógyszereket és gyógyászati eszközöket. Az amerikai külügyminiszter, Mike Pompeo állítása szerint az USA már februárban felajánlotta anyagi segítségét Iránnak a járvány megfékezése céljából, de azt az ország vezetői kategorikusan elutasították. Irán külügyi szóvivője szerint ugyanakkor az Egyesült Államok által felkínált bármilyen segítség a koronavírus legyőzésére „nevetséges” a szigorú szankciós politika éltetése, valamint az Irán által igényelt IMF-hitel visszatartása mellett.

Mint tudjuk, március második felétől kezdődően az Egyesült Államokat is egyre súlyosabb mértékben érinti a világjárvány. Ezzel párhuzamosan a járvány kirobbanásáért az USA-t felelőssé tevő radikális kormányzati hangok ugyan háttérbe szorultak, az Irán által másfél hónappal ezelőtt igényelt 5 milliárd dollár értékű IMF-hitel sorsa kapcsán azonban továbbra is rendkívül feszült viszony áll fenn az Iszlám Köztársaság és az Egyesült Államok között. Az iráni vezetők nyilatkozataikban durva, diszkriminatív és jogsértő magatartásnak aposztrofálják a pénzügyi segítség visszatartását. Egyes hírek szerint ráadásul az USA az igényelt hitelen túlmenően további IMF-forrásokhoz (pl. az ún. Special Drawing Rights keretében lehívható segélyekhez) való hozzáférést is igyekszik blokkolni Irán számára a maximális nyomásgyakorlás stratégiájának keretében.

Az Iránra nehezedő gazdasági-pénzügyi nyomásgyakorlás miatti éles szóváltásokkal párhuzamosan a Perzsa-öböl térségében „hidegháborús” hangulatot keltő jelenetek zajlanak le az Ötödik Flotta és az Iszlám Forradalmi Gárda haditengerészetének (IRGCN) egységei között. Az amerikai-iráni konfliktus az iraki színtéren is újabb fejleményeket hozott. Még március közepén, Qasem Soleimani tábornok születésnapján és az azt követő napokban az Irán által támogatott Kata’ib Hezbollahhoz köthető fegyveres erők hajtottak végre támadást az amerikaiak Camp Taji nevű iraki katonai létesítménye ellen, amely mögött a teheráni vezetés utasítása állhatott. Az akciót ráadásul az amerikai légierő válaszcsapásai követték a fegyveres csoport ellen, így az eseménysor sokak számára a december végi eszkalációs folyamatot idézhette fel. Bár a világjárványnak az amerikai-iráni kapcsolatok alakulására gyakorolt hosszabb távú hatását még korai lenne megítélni, az eddigi fejlemények tükrében elmondható, hogy a két ország viszonya egyelőre koránt sem halad egy békülékenyebb és kompromisszumkészebb állapot felé…

Szerző: Nagy István

« Ez a bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »

[GlobPol]

Hogyan jelennek meg a járványok a nemzetközi politikában? Mint más biztonsági kihívás, úgy ezek is több dimenzióban is értelmezhetők (katonai, környezeti, gazdasági, társadalmi, politikai és humánbiztonság), sokszor rendkívüli intézkedéseket vonnak maguk után, a kihívásoknak pedig földrajzi kiterjedése van. Az alábbi cikk a koppenhágai iskola szerint vizsgálja meg és mutatja be a biztonsági szektorokat, a biztonságiasítást és a biztonsági komplexumot a nyugat-afrikai Ebola-járványra fókuszálva, hiszen ez elméleti keret segít értelmezni egy olyan összetett biztonsági kihívást, mint amit a járványok jelentenek. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) a 20. század gyógyszer-technológiai nyugalmát és magabiztosságát alakította át az IHR (Nemzetközi Egészségügyi Rendszabályok, továbbiakban: IHR — International Health Regulations) fokozatos reformjával. Korábban az államok szuverenitása és a territorialitás maximálisan tiszteletben volt tartva, 2005-től az elvi, az Ebola-válsággal pedig a gyakorlati lehetősége is megmutatkozott annak, amikor a nemzetközi közösség akár gyenge államok szuverenitását sértve próbálhat úrrá lenni a helyzeten. A részben a a 2001-es levélborítékokban terjesztett anthrax-támadások és a 2002-es madárinfluenza-járvány miatt is sürgetett reform a humánbiztonság megközelítésének kiemelésével sokkal széleskörűbbé tette az elmúlt évtizedekben a biztonsági kihívások globálissá válását.

A járványok kezelése a globális napirenden

A nem-tradicionális biztonsági kihívások sorából az olyan járványok, mint a kolera és az első világháborúval időben összekapcsolódó spanyolnátha sokszor több halálos áldozattal jártak, mint magzuk a katonai konfliktusok. Annak ellenére, hogy egyéb egészségügyi kihívások (szív- és érrendszeri megbetegedések, káros szenvedélyek) kimutathatóan nagyobb számú áldozatot követelnek, a járványok és azok elleni oltások hiánya felemelkedett a nemzetközi politikai diskurzusokba, ahogy az esetleges járványok állandó veszélye is egyre inkább a politikai diskurzusok részévé vált (Roemer-Mahler–Elbe, 2016). A hidegháború során elfeledett, vagy kevéssé tárgyalt biztonsági kihívás újra napirendre került egyrészt a nemzetek növekvő kölcsönös függősége miatt, illetve egyes betegségeket (pl. Ebola) is potenciális biológiai fegyverként tarthatunk számon, azaz a járványok összekapcsolódhatnak több biztonsági szektorral és a félelemkeltést célzó terrorizmussal is (Burci, 2014). Csak az 1990-es években térhetett vissza a biztonsági kihívások közé a humánbiztonság feladva azt a technológiai magabiztosságot, hogy a betegségek (és biológiai fegyverek) minden fajtája kezelhető gyógyszerekkel (Hough, 2015 alapján).

A járványok kitörése bármely ország (köztük az USA) biztonságát is fenyegeti. Az egyes járványok kezelése az érintett országok számára nagyon nagy terhet rónak: karanténok létrehozását és határzárakat követelnek, melyeknek komoly gazdasági visszaesést is okoznak amellett, hogy a járványok elleni fellépések is nagy költségvonzattal járnak (Davies, 2008; Burci, 2014 alapján).

A 2005-ben életre hívott új IHR kompetens szereplőnek tekinti az államokat, de elfogadja a bukott államok jelenlétét, illetve a territorialitást és szuverenitást korlátozhatja. A WHO munkatársai beléphetnek az adott ország területére vizsgálódás és intézkedés céljából, a WHO nemcsak országokra, hanem saját egyéb hírforrásaira is támaszkodik a korábbiaktól eltérően (Mack, 2006). Bár a legtöbb ország alkalmazza az IHR-t, de nem-teljesítése nem jár komolyabb szankciókkal, sőt az azonnal gazdasági terhek miatt az államok inkább érdekeltek abban, hogy inkább kockázatvállalók legyenek bízva a járványok eszkalációjának elmaradásában. A kétezres évek elejétől a WHO-nak lehetősége van belépni a feltételezett fertőzések területére, és helyszíni vizsgálatokat végezni ellenőrizve azt, hogy a helyi hatóságok „megfelelő lépéseket követnek-e el”, és nem-kormányzati értesítés alapján is elkezdheti vizsgálódását olyan eseteknél, amelyek járványt okozhatnak.

Biztonsági kisszótár (Buzan és szerzőtársai (1998) alapján — a szerk.):

Koppenhágai iskola: A biztonsági tanulmányok ága, amely az 1990-es évektől szerzett nagyobb elismerést és tudományos figyelmet. A hagyományos irányzatokkal szemben a katonai fenyegetések mellett új típusú, nemkatonai kihívásokat is vizsgál. Mindenekelőtt a biztonságiasítás és a biztonsági szektorok koncepciói jelentik az iskola legfontosabb újításait. Az objektív valóság helyett a beszédaktusokkal konstruált valóság szerepe az elsődleges (szociálkonstruktivizmus): vagyis már nem önmagában az a fontos, hogy mekkora materiális, “mérhető” kapacitás vagy kihívás áll fenn, hanem az, hogy ezek diskurzusokon keresztül hogyan válnak (konstruálódnak) fenyegetéssé, és milyen intézkedéseket, válaszokat tesznek lehetővé.

(1) Biztonságiasítás: Egy biztonsági kihívás alapesetben szakpolitikai-adminisztratív rutin szintjén jelenik meg, ez válhat a politikai diskurzusok részévé (pl. pártok, politikusok megszólalásában, parlamenti viták keretében). Bitonságiasítási kísérlet akkor történik, ha meghatározó “elit” (szakértők, politiusok, katonai vezetők, NGO-k vagy akár a sajtó maga) képes ezt a politikai vitát egzisztenciális fenyegetésként, válságként diszkurzív keretbe foglalni, “felemelni” a politikai kérdések közül a biztonsági fenyegetésegkhez. Sikeres biztonságiasítás pedig akkor, ha ezt a közönség (egy kritikus tömeg vagy releváns szereplők — erről és sok mindenről állandó szakmai viták vannak) el is fogadja azt. Fontos még, hogy megteremtődik a lehetősége ezáltal olyan rendkívüli intézkedéseknek, amely a normál poltikai diskurzusban nem lenne lehetséges.

(2) Biztonsági szektorok: A kihívások értelmezéséhez, elemzéséhez a kihívások szektoronkénti szétbontására, elkülönítésére van szükség, ez alapján a fenyegetések, biztonsági komplexumok elemezhetővé és összevethetővé válnak. Szektorok: katonai, politikai, társadalmi/szocietális, gazdasági, környezeti. Egy kihívás érinthet egyet vagy többet is egyszerre, ahogy ezek a szektorok kihathatnak egymásra is kihívás esetén.

Példa: A koronavírus önmagában tradicionálisan is leírható objektív fenyegetés lehet. Ám a koppenhégai meghatározással onnantól beszélhetünk biztonsági kihívásról, amikor elkezdődött a kínai eset alapján a vészhelyzetről szóló ottani és nemzetközi diskurzus, és mint biztonsági kihívás konstruálódott meg, nem pedig a ma is bizonytalan keletkezése pillanatától kezdve. Az Ebolánál, ahogy a cikk is kitér rá, évtizedekig nem kapott figyelmet a kérdés a világ legnagyobb részében, pedig akkor is veszélyes volt — de nem volt biztonságiasítva. Az is látszik, hogy a koronavírus biztonságiasítása és a rendkívüli intézkedések (szükségállapot, határlezárás stb.) sem objektív minták alapján, hanem a diskurzusok alakulásával történnek meg, időben eltérő módon — és nem feltétlenül a ma is nehezen mérhető tényleges terjedéssel egybeesve. Érintheti a különböző szektorokat (politikai rendszerek átmeneti átalakulása; világ-és nemzetgazdaság megrendülése; a nemzeti-lokális identitást alkotó szokások és események elmaradása, szabadságeszmény eltűnése a szocietális szektorban; akár katonai biztonság megrendülése is), ez külön elemzést igényel.

A 2014-ben tetőző Ebola-járvány elleni intézkedések egy, a kilencvenes évek óta tartó folyamatba illeszthetők be, amely a globális egészségügyi kormányzás fejlődéseként és/vagy a nem-tradicionális biztonsági kihívások felértékelődéseként is értelmezhető. Az intézményrendszer többszintű. A rendszer főszerepelői az egyes államok, a WHO és az ENSZ Biztonsági Tanácsa (továbbiakban BT) is, illetve a hozzájuk kötődő szabályrendszer és értesítési és riasztási mechanizmusok. Fontos tendenciát jelez, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2014-ben a járványok között elsőként a „nemzetközi békét és biztonságot” fenyegető eseménynek kategorizálta a nyugat-afrikai Ebola-járványt 2177-es számú határozatában (Burci-Quirin, 2014) és a lehetőség újra felmerült 2018-ban is (Weber, 2018), ezzel rendkívüli intézkedéseket lehetővé téve a nemzetközi közösség számára. Az 1990-es évekig az ilyen jellegű események a közegészségügyi problémák között szerepeltek nemzeti szintre korlátozódva. Eredendően a nemzetközi közösség egyik legfőbb értéke az emberi jogok tiszteletben tartása, ugyanakkor az államok öngondoskodása, szuverenitása is, amelyet az Egészségügyi Világszervezet (továbbiakban WHO) és az Egyesült Nemzetek Szervezete (továbbiakban ENSZ) működése nagyban megkérdőjelezni látszott, hiszen a nemzetközi szereplők erősebb jelenlétet építettek ki a járvány gócpontjának számító Nyugat-Afrikában. Igen elgondolkodtató, hogy az egyes államoknak és kormányközi szervezeteknek (WHO) milyen felelőssége van: hol kell a politikai diskurzusokat meghaladva biztonságiasítania a kérdést és (milyen) rendkívüli intézkedéseket bevezetnie, felülírva esetleg a helyi hatóságok illetékességét gyenge államok esetén?

A fentiekből látható, hogy az újonnan kialakuló humánbiztonsági intézkedések a helyi kormányzatokat nem tartják teljes kompetenciával és szuverenitással bírónak a globális humánbiztosági kihívások estetén, azokkal együttműködve fogalmaznak meg globális érvényű nyilatkozatokat. A PHEIC (Public Health Emergency of International Concern) státusz kinyilvánítása a WHO főigazgatójának jogkörébe tartozik, melyhez „(1) a járvány terjedésének más országokra veszélyesnek kell lennie, illetve (2) és koordinált nemzetközi együttműködést igényel a probléma kezelése” (Mack, 2006 o. 374 alapján).

A járványok terjedése exponenciális lehet és alapvető jellemzőjük a váratlanság. A vírusok állandóan jelen lehetnek helyi szinten, azonban hirtelen elterjedésének számos oka lehet, főleg a helyi infrastrukturális hiányosságokból (pl. helyi egészségügyi rendszer alulfinanszírozottsága, ivóvíz-ellátás hiányosságai) és a nemzetközi utazásokból (üzleti utak és turizmus) fakadhat amellett, hogy az egyes vírusok természete is nagyban meghatározza azt, hogy járvány alakul ki és milyen hosszú a lefolyása. A járványok kezelése a gyógyszerfejlesztések szabályozásával (gyorsított tesztelési és engedélyezési eljárások), illetve a járványok lassításával (karanténok, érintkezések visszakövetése) történhet. (CDC, 2018a)

Az Ebola mint biztonsági kihívás

Az Ebola vérzéses láz (továbbiakban: Ebola) megbetegedések és halálozások száma az 1.ábráról olvasható le, amely a kiugró értékek miatt nem tartalmazza a nyugat-afrikai 2013–2016-os járvány adatait. Eben az időszakban 28 652 megbetegedést regisztráltak, ebből 11 325 volt a halálozási szám, tehát nagyfokú volt a járvány mortalitása. A betegség 1976 óta ismert, a médiában és a nemzetközi közösségben is nagyobb visszhangot kapott és kimagasló halálozással járó járvány 2013 és 2016 között zajlott le főleg Nyugat-Afrikában, és 2020 februárjában még mindig újabb megbetegedéseket regisztráltak a Kongói Demokratikus Köztársaság Kivu tartományában (WHO, 2020a). A biztonsági kihívás tehát állandónak tekinthető és több betegséggel analógiába állítható (AIDS, sárgaláz, etc.) (Weber, 2018 alapján) mint nemzetközi humánbiztonsági kihívás.

Egy kihívás — több dimenzió

A humánbiztonság jellemzően az 1990-es években került napirendre, ám továbbra is sokszor értelmezhető államközpontúan, mintsem teljesen semleges morális kérdéskörnek. A kihívás a Hough (2015) által használt szektorális értelmezés szerint a humánbiztonság kategóriájába sorolható, azaz az egyének létét veszélyezteti, ugyanakkor kihat a többi elemzési szintre is (állami intézmények, állam, nemzetközi közösség). A nemzetbiztonsági agendákat továbbra is legtöbbször államközpontúan hozzák meg a döntéshozók. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a nemzetközi „biztonságra és békére” veszélyesnek nyilvánította a kihívást, illetve az Egyesült Államok is saját nemzetbiztonsági kihívásaként értékete az Ebola-járványt, mintsem morális alapú, más országok állampolgárait és azok jólétét biztosítani kívánó beavatkozást vérehajtva (Burci, 2014).

A humánbiztonság erős nemzetközi együttműködést követel meg, hiszen az emberek élete veszélybe kerül. Véleményem szerint a biztonsági kihívás maga új típusú, ugyanakkor a felsorakoztatott eszközrendszer sokszor besorolható bizonyos megkötésekkel a hagyományos biztonsági kihívások közé. A gyenge/bukott államok jelenléte a nemzetközi szintéren, a járványok országhatárokat nem ismerő exponenciális terjedése indokolttá teszi, hogy elsősorban gazdasági és politikai szektorokban érdemes elemezni a kihívásra történő reakciókat, hiszen jellemzően nem katonai kihívásként értelmezettek.

Politikai szempontból többször is erősen túlzott fenyegetés alakult ki a polgárháborút épp befejező államoknál. Ahogyan Siedner és szerzőtársai (2015) rámutatnak, a WHO-nak és a nemzetközi közösségnek a beavatkozások során figyelembe kell vennie az egyes országok közötti különbségeket, ebbe pedig az is beleérthető, hogy a gyenge politikai rendszerek már önmagukban kiemelt biztonsági kihívást jelentenek, hiszen nem tudják biztosítani a helyi kielégítő szintű egészségügyi megelőzést, kezelést, vagy a veszélyhelyzet felmérését. A külföldi segítséget is atrocitások követték, amely a polgárháborúval sújtott Kivuban bizonyos segélyszervezetek és békefenntartók kényszerű kivonásához vezetett (Weber, 2018). Az államok erőszakmonopóliuma korlátozott ezeken, miközben a helyiek összekapcsolták a külföldi tevékenységet a megfertőződésekkel. Az instabil, polgárháborús helyzet nagyban akadályozza a WHO tevékenységét, amely a mai diskurzusban már elavultnak tartott (Hough, 2015) katonai beavatkozásokat is sürgetheti.

Weber (2018) rámutat arra, hogy a libériai esethez hasonlóan a választások késleltetése lehetséges, amely során joggal merülhet fel a politikai diskurzusban a diktatúrák kiépítése, másrészt az orvostudományokból eredeztethető „politikailag semleges” érv, miszerint kerülni kell a tömegeseményeket, az emberek érintkezését minimalizálni kell. Siedler és szerzőtársai (2015) hangsúlyozzák, hogy a libériai elnökválasztást többször el kellett halasztani, mely növelte az országok politikai instabilitását és a helyiek szemében az újbóli diktatúra kiépítését jelentette a rendkívüli intézkedés. Ezekben az országokban a rendkívül törékeny és a még jellemzően épülő állami intézmények széteséséhez vezethetnek a rendkívüli intézkedések és az intézkedést végrehajtó hatalommal szemben is bizalmatlanság jelentkezhet.

A WHO felfogása egyenrangú nemzetközi szereplőket (államokat és azok releváns hivatalait) feltételezi az intézkedések során. Az értesítési feladat teljesítése a biztonsági kihívás felfedezése után hónapokig elmaradt Guineában (Burci-Quirin, 2014), hiszen lokálisan gazdasági (repülőőutak, turizmus, mezőgazdaság) és politikai veszélyeket (polgárháborúk újraindulása, nyugatellenesség erősödése a WHO jelenlétével) is tartogat egy ország számára. Továbbá a WHO működése feltételez egy poszt-vesztfáliai logikát is, miszerint a guineai hatóságok intézkedései helyett egy nemzetközi nem-kormányzati szervezetnek (INGO) kell bizonyos feladatokat átadni-delegálni, illetve beutazási engedélyt kellett biztosítani a WHO munkatársainak az ország területére (Davies, 2008), azaz a territorialitás és szuverenitás is sérülhet mint a nemzetközi jog alapvető értékei (Buzan, 2012).

Társadalmi (szocietális) szempontból helyi és globális szinten volt jelen komolyabb veszély (Burci, 2014 alapján). Egyrészt a helyi identitást fenyegeti az, hogy a járvány számára kedvező temetkezési szokásokat fel kellett függeszteni, hiszen a helyi temetkezési szokások okozták az első fertőzések 60%-át. Az identitáshoz kapcsolódó elemek (temetkezési szokások) is biztonsági kihívásként értékelendők, amely kockázat csökkentése az amúgy is politikailag instabil országokban limitált lehetőségekkel bír. A hatóságnak imámot kellett letartóztatnia, amely komoly instabilitáshoz vezethetett volna és az ilyen esetek a politikai biztonságra komoly veszélyt jelenthetnek.

Másrészt a nemzetközi közösségnek is komolyan sértheti a identitását az, hogy a szabadkereskedelem egyik alapvetését, a szellemi tulajdonjogok védelmét és a gyógyszerfejlesztések biztonságiasítását is magukkal vonhatják a járványok. Roemer-Mahler — Elbe (2016) szerint a járványok biztonságiasítása leginkább a technokrata és technológiai jellegű válaszreakciókat hozza magával, ösztönözve a gyógyszeripari válaszokat (a szerzők szerint farmaceutizáció), mintsem a fizikai megoldásokat (karantén). A kihívások biztonságiasítása kedvez a szigorú gyógyszerfejlesztési szabályozások enyhítésének, illetve a gyógyszeripari reakciók gyorsítását célzó intézményrendszer kidolgozása is új jelenség. Az USA az olyan betegségek elleni oltóanyagok fejlesztését, melyek hatóanyagaira nincs fizetőképes kereslet, komoly alapban támogatja, bár ingadozóan. A gyógyszerfejlesztések hosszú ideje (évtizedek) azonban ahhoz vezet, hogy a fejlesztések forrásai idővel, a fenyegetés visszavonulásával elapadhatnak. Weber (2018) rámutat, hogy a Kivuban folyó járvány megfékezésére is oltásokat alkalmaznak, a karantén a polgárháborús állapotban csak korlátozottan alkalmazható.

A nemzetközi jelenlét kihívásai

A Nyugat-Afrikán kívüli megbetegedések döntő többségét a fenyegetett térségből hazautazó (Orvosok Határok Nélkül, GOARN) munkatársaknál regisztrálták, tehát fennáll az a paradoxon, hogy a fenyegetést csökkenteni kívánó intézmények és civilek jelenthetnek biztonsági kihívást a küldőországokra. Ezt komoly szűréssel kezelik, azonnali karanténnal, azonban a fenyegetés így is jelen van (CDC, 2018a). Külön kérdéskör a kihelyezett békefenntartók esete, akik ugyancsak fertőzésveszélynek vannak kitéve a küldő országok állampolgáraiként, illetve hazarendelésük is veszélyt jelent küldőországukra, hiszen a járványt behurcolhatják. illetve a régió stabilitása meginoghat, ahonnan a békefenntartókat kivonták.

A WHO és annak tevékenysége, illetve a gyógyszerek terjesztése „nemzetközileg semleges szerepet tölthetnek be”. A járvány megfékezésére azonban az egyes államok (pl. USA, Nagy-Britannia, Franciaország) komoly, dollármilliárdos forrásokat biztosítottak, a valós kitettséghez képest aránytalanul (Roemer-Mahler — Elbe, 2016). A gyógyszerfejlesztésekhez rendkívüli intézkedések is társultak. 2014. szeptember 11-én etikai vizsgálatot végeztek el a gyógyszertesztelési sztenderdek lazításáról, amelyet a nagy halálozási arányra való tekintettel enyhítettek és engedélyezték a kísérleti gyógyszerek alkalmazását is. Hagyományosan a gyógyszertesztelések 10%-a eredményez sikeres, forgalmazható gyógyszert (!). A valódi és hatékony egészségügyi megoldás a kevésbé költséges izoláció és az emberi kontaktok csökkentése (temetkezés, iskolák, választások (!)) felfüggesztése volt. A folyamat jól mutatja, hogy a hatékonyabb eszközök mellett a minden emberi életet biztosítani tudó oltóanyagok állami finanszírozása is megugrott, főleg amerikai forrásból (Roemer-Mahler — Elbe, 2016).

Az Ebola-krízis megmutatta, hogy a nemzetközi közösség a WHO-tól aktív részvételt vár a problémák megoldásában, azonban azterőforrás- és eszközhiány is jellemzi. Ezért is volt fontos az Ebola-járvány során, hogy az ENSZ is foglalkozott a kérdéskörrel, hiszen rendkívüli erőforrásokhoz juttatta a járvány elleni küzdelemben résztvevő szervezeteket. Azonban így is elmondható, hogy a WHO végső soron egy szakmai szervezet és az államokat nem utasíthatja, mint azt az egyes államok megtehetik rendkívüli szükségállapot esetén, és egyes államok területén is csak azok együttműködésével működhet (Burci, 2014).

Gazdasági szempontból is súlyos károk keletkeztek: az UNDP (2015) és a Világbank (2016) számításai alapján Nyugat-Afrika évi 3,6 milliárd USD-ot vesztett el 2014 és 2017 között a kereskedelem visszaesése, a határok lezárása, a repülőutak tiltása, a csökkent közvetlen tőkeberuházások és turizmus drasztikus csökkenése miatt. Az amúgy is nehéz gazdasági helyzetben lévő országoknak működését célzottan veszélyeztetik a kihívások. A tájékoztatásban amiatt sem érdekeltek, mivel azonnali „szankciók” terhelik az országot az országhatárok lezárásával és a nemzetközi bizalom elvesztésével (Mack, 2006).

A kihívás földrajzi vetülete — A biztonsági komplexum és a biztonságiasítás

A politikai vitát meghaladva rendkívüli intézkedések céljából bizonyos szereplők biztonságiasíthatnak kérdésköröket. A konkrét fenyegetett térségeken túl azonban azok környezete könnyen biztonságiasíthatja direkt fenyegetés hiányában is a kérdéskört és rendkívüli intézkedéseket vezethet be (Buzan et al. 1998 alapján). A nagyobb járvány előtt érdemes „csírájában elfojtani” költséghatékonyabban a járványokat, hiszen azok súlyosabb elterjedése és figyelmen kívül hagyása a fejlett világ számára a jövőben még nagyobb károkat okozhatnak. A 2.ábra mutatja a megbetegedések és a halálozások földrajzi kiterjedését, amely jó indikátora lehet a fenyegetési zónának. 1976 és 2018 novembere között összesen 32.551 regisztrált megbetegedés volt (külső kör), és ebből 8 870 haláleset (belső kör). Jól látszódik, hogy a gyengébb állami berendezkedésű Sierra Leonéban és Guineában sokkal nagyobb volt a fertőzési és halálozási szám, mint Libériában. Továbbá Libériára csak akkor terjedt át a vírus, amikor már a nemzetközi közösség aktivizálni tudta magát.

Az ábra alapján elmondható, hogy a fenyegetési zónába főleg a három nyugat-afrikai ország (Libéria, Guinea, Sierra Leone) tartoztak, illetve a globálisan jobban integrált országok (USA, Egyesült Királyság). Utóbbiak könnyen sorolhatók inkább a biztonságiasító zónába is, de a világ legtöbb országában vezettek be rendkívüli intézkedéseket a járvány megakadályozására.

Az eset érdekessége, hogy bizonyos biztonsági szektorokban másképpen alakultak a fenyegetési és biztonságiasítási zónák. Fontos tény, hogy az USA-nál kevésbé kitett, de nyugat-afrikai ország, Gambia turizmusa 50%-kal esett vissza a járványok során, tehát a humán és a gazdasági szektorokban másképp épül(t) fel a biztonsági komplexum. Jellemzően a gazdasági fenyegetettség jelentősebb volt a sokszor hibásan kialakult diskurzusnak is köszönhetően. A Világbank becslései alapján az érintett három országnak 2,8 milliárd dolláros veszteséget okozott a járvány, de meghatározhatóak a becslések abban a formában is, miszerint egész Afrika várható éves GDP-növekedése 5,5%-ról 5%-ra csökkent (Das, 2016; Világbank, 2016). Az erre vonatkozó becslések igen eltérőek, ám alapvetően megállapítható, hogy a gazdasági szektorokban történt kihívás nagyobb földrajzi kiterjedéssel bírt, mint a politikai és humábiztonsági kihívás. Ez a szabadkereskedelem és a kölcsönös gazdasági függőség erősödésével egyre igazabbá válik.

A WHO a jelenlegi COVID-19 járványra 2020. január 30-án adta ki a PHEIC státuszt. (WHO, 2020b). A vírus az Ebolától eltérően nem gyenge államban alakult ki és globálisan erősen integrált országokban (Kína, Olaszország) jelent meg. További fontos eltérés a korábbi esetektől, hogy Olaszország az Európai Unió szerves része, így a biztonsági kihívás földrajzi vetülete mind elméleti, mind az Uniós kormányzás szempontjából újabb értelmezéseket követel meg a jellemzően államközpontú elemzésekben. A jelenlegi COVID-19 globális járvány már felveti a biztonsági komplexum-modell alkalmazhatóságát és megmutatja az elmúlt évtizedekben kiépített kölcsönös (gazdasági) függőség előnyei mellett annak árnyoldalait is, és azt, hogy a “nemzetközi” biztonsági kihívások hogyan alakulnak át inkább “regionális” vagy “globális” kihívássá az elmúlt évtizedekben megnövekedett kölcsönös függőséggel. Ugyanakkor elmondható, hogy a járványok közel az összes biztonsági szektorban értelmezhető biztonsági kihívások, hiszen mind humán-, gazdasági-, politikai-, társadalmi biztonsági szempontból születnek rendkívüli intézkedések világszerte.

A cikk a szerző Globális politika 3. című kurzusra (Széchenyi István Szakkollégium) készített beszámolója alapján készült.

Felhasznált irodalom

Burci, G. L. (2014). Ebola, the Security Council and the securitization of public health. Questions of International Law (10), 27–39.

Burci, G. L. és Quirin, J. (2014). Ebola, WHO, and the United Nations: Convergence of global public health and international peace and security. American Society of International Law 18(25). Elérhető: https://www.asil.org/insights/volume/18/issue/25/ebola-who-and-united-nations-convergence-global-public-health-and, (2018. december 1.)

Buzan, B., Wæver, O., Wæver, O. és De Wilde, J. (1998). Security: a new framework for analysis. Lynne Rienner Publishers, Boulder:CO, USA.

CDC (2018a). Ebola virus visease vistribution map: Cases of Ebola virus disease in Africa Since 1976. Letöltve: https://www.cdc.gov/vhf/ebola/history/distribution-map.html (2018. december 1.)

CDC (2018b). 2014–2016 Ebola outbreak in West Africa. Elérhető: https://www.cdc.gov/vhf/ebola/history/2014-2016-outbreak/index.html, (2018. december 1.)

Das, S. (2016). How the cost of Ebola damaged the entire African economy. Elérhető: https://www.independent.co.uk/voices/how-the-cost-of-ebola-damaged-the-entire-african-economy-a6965081.html (2018. december 1.)

Davies, S. E. (2008). Securitizing infectious disease. International Affairs, 84(2), 295–313.

Hough, P. (2015). Health and security. In: Hough, P., Malik, S., Moran, A., & Pilbeam, B. (2015). International security studies: theory and practice. Routledge. 254–266.

Mack, E. (2006). The World Health Organization’s new international health regulations: Incursion on state sovereignty and ill-fated response to global health issues. Chicago Journal of International Law 7(1), 365–377.

Roemer-Mahler, A., & Elbe, S. (2016). The race for Ebola drugs: pharmaceuticals, security and global health governance. Third World Quarterly, 37(3), 487–506.

Siedner, M. J., Gostin, L. O., Cranmer, H. H., & Kraemer, J. D. (2015). Strengthening the detection of and early response to public health emergencies: lessons from the West African Ebola epidemic. PLoS medicine, 12(3), e1001804.

UNDP (2015). West African economies feeling ripple effects of Ebola, says UN. Elérhető: http://www.undp.org/content/undp/en/home/presscenter/pressreleases/2015/03/12/west-african-economies-feeling-ripple-effects-of-ebola-says-un.html (2018.november 30.)

Világbank (2016). 2014–2015 West Africa Ebola Crisis: Impact Update. Elérhető: http://www.worldbank.org/en/topic/macroeconomics/publication/2014-2015-west-africa-ebola-crisis-impact-update (2018. december 1.)

Weber, L. (2018). The Ebola Outbreak In Congo Just Became The Second Largest Ever. Elérhető: https://www.huffingtonpost.com/entry/ebola-democratic-republic-congo-outbreak-second-largest_us_5bfdf54be4b0d23c21379bd7?guccounter=1, (2018.november 30.)

WHO (2020a). Ebola virus disease — Democratic Republic of the Congo.

Elérhető: https://www.who.int/csr/don/27-february-2020-ebola-drc/en/ 21 (2020.március 21)

WHO (2020b). Corona virus COVID-19: Updated instructions on the 4th of March, 2020. Elérhető: https://www.who.int/emergencies/diseases/novel-coronavirus-2019/events-as-they-happen (2020.március 21)

« Ez a bejegyzés a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »

- És az egykori elnökök? Ők hol fogják letölteni a büntetésüket? […]
- Az exelnökök együtt fognak kertészkedni a beosztottjaikkal. A föld ezeknél különb csirkefogókat is megjavított már…

Jurij Poljakov magyarul csak 2017-ben megjelent Demagrádja (a fenti idézet forrása) egy remek mese (és nem túl jó krimi) a Szovjetunió szétesése utáni hatalmi marakodásról és az azt felváltó erős, rendteremtő, szürreális rezsimről. A regény 1993-as, szó sincs még tehát benne Putyinról, pusztán arról a kétségbeesésről, ami a “20. század legnagyobb geopolitikai tragédiáját” kísérte. Hiszen az orosz/szovjet ember valóban úgy érezhette, hogy a világ csúcsáról (dohszagú, alkoholgőzös, szegény, HÉV-zötyögéses, sorbanállós, KGB-s csúcs, de mégiscsak csúcs) hirtelen a globális színpad lépcsője előtti lábtörlőre zuhant. Ez sz*r érzés, aminek az irodalom sokat köszönhet (Pelevin, Prilepin, Poljakov, hogy csak a P-betűsöket), az ország meg nem. De sokat köszönhet neki Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin is — 20 éve tartó hatalmát.

És éppen így lett a könyv profetikus, hiszen szinte megjósolta a cárizmust, a kommunizmust és a kapitalizmust vegyítő, volt (katona)tiszt felemelkedését, akire az új Oroszországnak szüksége van (?). A könyv központi történései egy olyan, kicsit Igorira hajazó táborban zajlanak, ahol a szovjet és a demokratikus átmenet vezetőit tartják fogva. Mindeközben a hatalmat átvevő Rik admirálist végül cárrá koronázzák, és újjáéleszti a Romanov-házat.

Két nagyon eltérő vég egy-egy elnöki karriernek.

2020 van, és a kérdés újra aktuális lett, bár ha hiszünk Putyinnak, ő már éppen 20 éve ezen gondolkodik: folytatja-e? Avagy aktuálisan: lesz-e Putyin orosz elnök 2024 után is? És ki lesz az utóda?

Zavarjuk le a kötelező hátteret: a 2018-as elnökválasztást fölényesen megnyerő Putyin mandátuma 2024-ig tart. A most érvényben lévő alkotmány szerint nem indulhat újra, de ezt az előírást egyszer már, 2008-ban megkerülték egy testcsellel, amikor egy ciklusra Medvegyev lett az elnök, és Putyin miniszterelnök, hogy utána visszatérjen. Most januárban, előrehozott (a Kremlinológia alapvetése: minden változás gyanús) éves TV-s útmutatójában bejelentette, hogy javasolja az alkotmány módosítását úgy, hogy az elnöki jogkör kárára a parlament szerepe növekedjen, majd másnap lemondott a jelenlegi kormány Medvegyev vezetésével.

A következményeket vegyük sorban.

1 Medvegyev lemondása nem meglepő, sőt. Majd nyolc évig volt miniszterelnök, átélt ukrán- és olajválságot is, gazdasági krachot és felívelést. Elhasználódott, különösen az emberek szemében, az utóbbi időben pedig igazán eredményeket sem tudott elérni. A 2018-as nyugdíj- majd a 2019-es helyi választási tüntetések hatása erősen meglátszik a közvélemény kutatásokban is — sose volt még ilyen magas a kormány és az emberek közti percepcionális távolság, és nem csökkent a tüntetési kedv, Medvegyev személyes számai pedig:

Az embereknek kellenek a friss arcok és politikusok, különösen a 2021-es választásokra ráfordulva. Putyinnak fontos a lakossági támogatás, jövőre pedig különösen stabil többséget kell szereznie, ha valóban elő akarja készíteni a hatalomátadást.

Az új miniszterelnök, Mihail Misusztyin, erre alkalmas lehet. Szakember, különösen gazdasági kérdésekben, márpedig a megélhetés és szociális helyzet továbbra is az elsődleges kérdés és probléma Oroszországban. Meg tudta reformálni az adóztatás rendszerét, azaz tudott politikai támogatást szerezni, át tudott látni egy komplex rendszert, és tudott súlyos konfliktusokat kezelni. Mindemellett, és ez tényleg nagy szó, nem utáltatta meg magát az emberekkel, holott ő volt a főadószedő. Ja és imádja a hokit, amivel nincs egyedül:

Medvegyev nem tűnik el, jó és megbízható káderekre igény van. A számára létrehozott alelnöki hely az orosz Biztonsági Tanácsban (elnöke Putyin) tűzközelben tartja, és ami még fontosabb, marad az Egységes Oroszország (kormánypárt) elnöke, azaz várhatóan ő vezeti majd a ‘21-es kampányt. A kormánytagok közül, ahogyan várható volt, a kulcspozíciókban jelentős változás nem történt, és az oligarchák erővonalai sem fognak átrajzolódni.

Az egyértelmű, hogy az új kormány elsődleges fókusza a gazdaságfejlesztésen lesz, de még inkább azon, hogy ennek eredményei megjelenjenek a lakosság előtt is, és a szociális helyzet javuljon (akkor is, ha a gazdasági eredmények esetleg nem is jönnek). Jellemző, hogy az elsőszámú miniszterelnök-helyettesi poszton az eddigi elnöki gazdasági tanácsadó, az állami gazdaságélénkítésre nagy hangsúlyt tevő Belouszov váltja a fiskális fegyelmet óvni hivatott pénzügyminisztert, Sziljuanovot.

2 Mi lesz Putyinnal? Erről sok (pl meg pl meg pl meg pl meg pl) elemzés jelent meg az elmúlt majd két évben. Sőt, 2018-ban még metrizált lista is készült a lehetséges utódokról — sajnos azóta nem frissült (azért a listán 4. Sojgu védelmi miniszter az őszi Putyin-szülinapi gombászással egy pontot tuti hozott valamelyik kategóriában). Ezek szépen végigveszik az esélyeket, ennél okosabbak nem akarunk és nem is tudunk lenni. Valószínűleg még Putyin sem döntött.

[A 0. opció nyilván az, hogy fizikailag vagy politikailag nem éri meg az átmenetet. Egyikre sincs nagy esély — Putyin jó formában van, 72 évesen is abban lesz, és rendelkezésére áll a világ minden egészségügyi szolgáltatása. A rezsim támogatottsága pedig nem látszik, hogy mitől roppanna meg a következő négy évben, és következne be demokratikus vagy katonai ‘puccs’.]

Az opciókat egyértelműen ketté lehet választani annál a bifurkációs pontnál, hogy lesz-e Putyinnak 2024 után formális szerepe.

Ha nem, és a teljes visszavonulás mellett dönt: a helyzet furcsa lesz. Nehéz elképzelni, hogy Putyin visszavonul a Dácsájára, magára zárja az ajtót, és haláláig meditál. Putyin hatalmát átörökíteni nehéz, minden formális és informális rendszer és folyamat az elmúlt 20 évben köré épült ki. Ezektől az automatizmusoktól idő megszabadulni. Azt a luxust pedig nem engedheti meg magának a rendszer, hogy úgy legyen egyszerre két feje, hogy a vezetési viszonyok nem tisztázottak.

Putyin eltűnése leginkább akkor működhet, ha az nem 2024-ben, hanem előtte 1–2 évvel történik, és a választásokon már az új, de a Kremlben már megmelegedett jelölt indul, aki a döntési folyamatokból addigra teljesen ki tudja ‘szorítani’ Putyint, és gyorsan saját kézben tudja egyesíteni a hatalmi folyamatokat és eszközöket. Ehhez viszont jó eséllyel ismertebb, és a felső politikai körökben már bejáratott jelöltre lesz szükség. Ezt segítheti, ha addig a kormányzás rendszere differenciáltabb lesz, és a mostani trend tovább folyik az elnöki jogkör gyengítésére. Ha a döntési folyamatok formalizáltabbak, és többszereplősek, akkor nyilván rövidebb az egy poszt átadásához szükséges idő. Ez, ha nem is gyökeresen, de jól láthatóan megváltoztatná az orosz politika működését.

Ha valamilyen formában Putyin marad, annyi nagyon valószínű, hogy nem lesz újra miniszterelnök. Ez sok meló és ideg, márpedig Vlagyimir Vlagyimirovics, aki amúgy sem szereti, ha a munka az edzés rovására megy, nem 72 évesen fog újra darálóba ülni. Szintén valószínűtlennek látszik, hogy az Alkotmány újbóli módosításával harmadik (ötödik) ciklusra is elnök maradna — épp a januárban általa javasolt mostani alkotmánymódosítás szól arról, hogy nem csak két egymás utáni, de általában két kitöltött elnöki ciklus után lenne valaki letiltva az újbóli indulásról. Ennek a visszafordítása, sőt, a korábbinál is megengedőbbé tétele inkább vészforgatókönyv lehet csak.

Valószínűbb, hogy a kazah Nazarbajev 2019 eleji barbatrükkjét követve valamiféle új, kifejezetten neki kialakított/átformált tisztségbe ülhet át. [Az mondjuk nem valószínű, hogy lemondása után Moszkvát átnevezzék, ahogy az Asztanával történt, bár pár település tuti benevez majd, és Szerbia után majd Oroszországban is lehet Putyinovo, és nem csak azért, hogy lehessen végre iható víz a településen — amit amúgy 2020-ban végre megkapnak a krasznokamszkiak. Még hogy Oroszország nem fejlődik. De elkanyarodtunk.]

Ez az új tisztség sokféle lehet. Régi terv a belorusz-orosz államegyesítés (befejezése), de amíg Lukasenka hatalmon van, ennek realitása csekély. Persze van középút, elég lehet csak kicsit szorosabb konföderális rendszert létrehozni, aminek szimbolikus csúcsszervébe (Államtanács szavazat nélküli elnöke?) éppen beülhetne Putyin, de ő olyan játékba nem fog belemenni, ahol a belorusz elnök (vagy bárki) politikailag vegzálhatja, megalázhatja, márpedig a rendszeres és részben a médiában lejátszott Minszk-Moszkva csörték ezt előre vetítik egy konföderális struktúrában.

Hasonló a bonyodalom a másik pet project, az Eurázsiai Gazdasági Unió esetén. A lassan fejlődő, és eddig a várakozásokat azért nem igazán teljesítő integráció élére is könnyen létre lehetne hozni egy az Európai Tanács elnökéhez hasonló posztot, de itt is meg van a kockázata annak, hogy a poszt külső államoknak is kitett. A fehérorosz szerep belülre, az EGU pedig kívülre fókuszál, így az is kérdés lehet, hogy Putyin ’24 után inkább a kül- vagy belpolitikai kérdésekben szeretne-e inkább mozogni, ha ezt az utat választaná.

A legvalószínűbb Putyin-pozíció az éppen általa 2000-ben létrehozott, és a mostani alkotmánymódosítással kissé megerősítendő Államtanácsban lehetne, mondjuk egy állandó elnöki tiszt létrehozásával (a mostani vezető a mindenkori orosz elnök). Ez remek hely — lehet foglalkozni a stratégiai kérdésekkel, de döntést nem kell hozni. Lehet kapcsolatot tartani a szubjektumok (gyakorlatilag régiók) vezetőivel, néha le-leugrani vidékre, megszorongatni kezeket, stb. A fő probléma, hogy ezzel az orosz elnöki funkciónak teremtene egyfajta versenytársat, különösen, ha tovább folyik a Parlament és a miniszterelnöki pozíció most elkezdett megerősítése. Ami megnehezítheti a kiszemelt utód kinevelését, elfogadtatását.

Mindenestre Putyin pozícióban maradása fontos lehet az új rezsim és vezető legitimitásának megteremtésében. Ezzel kinyitja az esélyét annak, hogy fiatalabb, tapasztalatlanabb, egyszersmind könnyebben irányítható figura is kerülhet az orosz vezetői székbe, hiszen több ideje lesz beleszokni és kiülni azt. Az mindenestre Putyin és a rezsim számára is fontos, hogy az új elnök személyét demokratikusan is megerősítsék. Erre a 2024-es választások pont alkalmasak, így ebben az esetben is elég jó esély van arra, hogy Putyin már 2023 táján átadja formálisan hatalmat választott utódjának, aki így 2024-ben megmérettetheti magát, miközben a valós irányításra és belharcokra nem kell különösebb erőt allokálnia. A nagy kérdés természetesen ez esetben az, hogy Putyin valós hatalmát is a kisebb befolyású új szerephez igazítja, vagy sokáig igyekszik megtartani majd erős és jelentős befolyását, azaz hogy valóban lemond-e a főnöki szerepről.

3 És miért érdekes ez? A végére egy rövid, cserébe ritkábban előkerülő irány. Miért is fontos nekünk, hogy ki Oroszország elnöke?

Persze, nem kisebbíteni akarjuk oroszhon jelentőségét, kétségtelen, hogy a De Gaulle-i értelemben vett Európának Oroszország marad a legnépesebb és legnagyobb állama. Nem fognak eltűnni természeti erőforrásai (ha a szénhidrogénektől klímadühünkben el is tekintünk, akkor is víz, termőföld, ércek, ember). És persze atomhatalom sem szűnik meg lenni.

Mindenestre most úgy tűnik, Oroszország kissé a súlycsoportján felül boxol, és nem látszik, hogy a következő években sok izmot pakolna magára (persze poszt-posztmodern korunkban kevésbé az izom, mint annak a látszata a fontos, ebben pedig eddig elég jók voltak). Csak pár gondolat:

• Az orosz GDP-növekedés a nem igazán szárnyaló EU-st sem tudta felülmúlni az utóbbi években, és nem igazán várható komoly változás a következőekben sem, ami az infláció kinövekedésére sem volt/lehet majd elég.

• A SIPRI adatai szerint az orosz katonai költések reálértéken 2016 óta csökkennek, 2018-ban a 2012-es szintig estek vissza. Persze nehéz az orosz költségvetésben tisztán látni (majd ötöde titkos sorokon van), de ez azért továbbra is kevesebb, mint 10-ede az USA-nak, és alig több mint negyede még a UK nélküli EU-nak is.

• Bár nem 2024-ig, de már akár 2030-ra is érezhető problémát okozhat, ha a fő költségvetési bevételi forrást adó olaj- és gázkereskedelem csökken. Ha az EU-s kereskedelmi forgalomból kivennénk a szénhidrogéneket (ami azért nem fog 2030-ra megtörténni), akkor Oroszország nem a negyedik, hanem a tizensokadik kereskedelmi partnere lenne a blokknak (házi feladat: nézzétek meg ugyanezt Magyarországra). Ez ugyan nem fog ilyen gyorsan megtörténni, de két dolog látszik: 1. egyre kevésbé valószínű, hogy a szénhidrogének árai jelentősen nőnének a piacon, így nagy windfall profitot nem várhatnak Oroszországban, ellenben lassú keresletcsökkenésre az orosz exportpiacokon készülni érdemes és 2. az európai energiabiztonságon és -piacokon sikerült annyit javítani, hogy e téren Moszkva már kevesebb (és egyre kevesebb) politikai tőkét tudjon realizálni.

• Az orosz demográfiával pár évnyi kissé meglepő emelkedés ellenére nem történt csoda, és ceteris paribus nem is fog. A munkaképes korú lakosság száma a következő években fog jobban bezuhanni, az oktatás is döcög.

Vannak ezzel párhuzamosan persze pozitívabb trendek is (a tartalékok pl. nem állnak rosszul), de az is látszik, hogy Oroszországot bizony a következő években nagyon ki kéne találni, különben könnyen benne ragad a mostani stagnáló-negatív gazdasági és társadalmi helyzetben.

Ez Putyin utolsó (?) elnöki ciklusának nagy tétje. Ha ezt sikerrel lépi meg, jöhetnek az arany nyugdíjas évek. Ha ezt elbukja, akkor bárki is lesz az utóda, lehet viszketni fog a tenyere, hogy a Putyinnak jutó dácsa méretét konyhakertnyire húzza össze…

Tiltakozó akciónál több, forradalomnál kevesebb: egyelőre ez az instabil patthelyzet kezd kirajzolódni az elmúlt két hétben Bejrút és más libanoni városok tereit ellepő libanoni tüntetéshullám kapcsán, amely a napokban lemondásra kényszerítette a kormányt is. Vajon ismét permanens belpolitikai paralízisbe és működőképes kormányzat nélküli állapotba kerül a közel-keleti ország, vagy éppen némi látszatreformokkal ugyanaz az elit — akár ugyanazzal a kormányfővel — folytatja a politikai vezetést, esetleg tényleg komoly átalakulásnak lehetünk tanúi? A mélyreható változások valószínűtlenebbnek tűnő forgatókönyvét az eddigi politikai reakciókon túl a kvázi-államként és kormányalkotó pártként is funkcionáló Hezbollah lépései is nagyban befolyásolhatják, ahogy az is fontos kérdés, hogy az esetleges komolyabb politikai reformok (és az oda vezető út) milyen további turbulenciát eredményeznének a törékeny politikai, etnikai, társadalmi status quo szükségszerű megbontásával. A képlékeny helyzetben külön nehézséget okoz a Hezbollah beágyazottsága a térség konfliktusaiba, amivel a történtek innentől jóval túlmutatnak Libanon belső viszonyain.

[AKTUÁL]

Arab tavasz újratöltve — arab tavasz lekeverve?

Az utóbbi hónapok „kedvenc” tüntetésévé vált a Libanon utcáin kibontakozó újabb tiltakozási hullám a közösségi média nemzetközi diskurzusai és felhasználói körében: a fürdőkádas, telefonos, esküvőt tartó vagy éppen tradicionális dabqa-táncot lejtő tüntetők érthető módon gyorsan szimpatikus ikonokká váltak a médiában, a megmozdulások viszonylagos békés jellege pedig ezzel összefüggésben érthető módon felemelőbb, mint a véres szudáni fejlemények az elmúlt hónapokban, vagy éppen a párhuzamosan Irakban több száz civil életet követelő tüntetések.

Bár az egyes mozgalmak közötti kapcsolódások nem feltétlenül egyértelműek, inkább közvetettek, sokatmondó a nemzetközi sajtó- és tudományos diskurzus keretezésében, hogy míg a 2011-es tüntetéshullám az azóta is fogalommá vált „arab tavasz” jelszavával és a hozzá társított narratívákkal jelentek meg, addig az elmúlt egy év — sok szempontból meglepő, de jelentéktelennek biztosan nem mondható — fejleményei kapcsán nem látható sem az egységes nézőpont, sem pedig a nyolc évvel ezelőtti eseményeket megelőző optimizmus, de legalábbis felfokozott érdeklődés. (Kivéve talán a korábbi és mostani megmozdulásokról is részletesen beszámoló katari állami Al-Jazeera arab nyelvű értékeléseit — a médiatársaságról tervezünk még írni külön bejegyzésben.) Tavasszal szinte egymással egy időben távozott Algéria kerekesszékével és régóta vélelmezett munkaképtelensége ellenére is bebetonozottnak hitt Abdelaziz Bouteflika (arabul mellesleg a szék és a trón megnevezésére is a kursiyy /كرسي szó használatos) és Szudán talán még nála is elmozdíthatatlanabbnak és autoriterebbnek tartott elnöke, Omar el-Bashir, a két országban pedig azóta is tart az átmenet (vagy éppen a régi rendszer óvatos helyreállításának?) rögös és sokszor halálos áldozatokkal is járó politikai leszámolásokkal teli folyamata. Mindeközben, éppen a bejrúti utcai eseményekkel egy időben, Irakban épp most készül lemondani a kormány, új választásokat előrevetítve; Egyiptomban októberben első ízben vonultak fiatalok az utcára Sisi elnök megválasztása (katonai hatalomátvétele) után, még ha ez a fellángolás marginális és rövid életű is maradt. Az elmúlt évekre visszatekintve pedig a térség két stabil liberalizált kvázi alkotmányos monarchiájában, Marokkóban és Jordániában is az átlagosnál nagyobb amplitúdójú tiltakozások zajlottak (előbbinél az enyhén szeparatista felhangoktól sem mentes észak-marokkói Hirak Mozgalom, utóbbinál pedig a több hónapos 2018-as kormányellenes tüntetések, illetve szeptemberben a teljes tanári kar sztrájkja okoztak feszültséget).

Az említett mozgalmakról külön-külön, illetve összevető jelleggel is tervezünk még írni a blogon.

WhatsUp-forradalom?

A hasonlóságokon túl azonban kifejezetten sok specifikus jellemzővel bír a libanoni eset, amely kimenetelét és lefolyását tekintve is elkülöníti más országok rendszerellenes kihívásaitól. Egészen váratlan — és bizonyos értelemben magyar füleknek ismerős konnotációval szolgáló — szikra robbantotta ki a libanoni polgárokat utcára hívó mozgalmat október 17-én: a kormányzat az internetalapú üzenetküldő alkalmazásokon, különösen a helyben népszerű WhatsUp-on folytatott beszélgetésekre terhelendő, nagyjából 20 dollárcentnek megfelelő illetéket is tartalmazó javaslatcsomagot nyújtott be a törvényhozásnak, ami azonnali ellenállást váltott ki a lakosságból és az emberi jogi szervezetekből egyaránt. Míg maga az adóteher első hallásra apróságnak tűnik, különösen a kormány villámgyors meghátrálása és az ezt követő, Bejrút és más városok utcáit megbénító, lángoló tereket eredményező tüntetések tükrében, azonban — ahogy a szintén ezekben a hetekben eszkalálódó chilei metrójegy-áremelés is párhuzamba állítható vele — a sarc egy nagyon is mélyen húzódó elégedetlenség és érdeksérelem szimbolikus erejű szikrájaként szolgált. Közvetlenül a libanoniak egy részének — illetve az országban tartózkodó nagyszámú menekült számára is — az internetes telefonálás, egyáltalán az internethasználat rendelkezik egy olyan szimbolikus szabadságértékkel, amelynek megsértése az egyébként közel-keleti viszonylatban plurálisnak és demokratikusnak mondható csatornák mellett is ellenállást vált ki. A különösen, de nem kizárólag fiatalabb korosztályok egy WhatsUp-adót könnyebben a saját egzisztenciája elleni támadásként értelmeznek, mint egy bármilyen más költségvetési bevételt növelő intézkedésnél. Ahogy a magyar internetadó tervezete körüli 2014-es felfutó, majd gyorsan lecsengő tiltakozások is mutatták, az internet legalább látszólagos szabadságát és a fiatal generáció mindennapi életét és identitásának részét képező csatornák percepcionált szűkítése komoly mobilizációs faktorral bír — kiváltképp, ha jogvédő szervezetek is beállnak az állami megfigyelés és szólásszabadság veszélyét felvető diskurzus mögé.

A párhuzamon túl azonban van egy másik lényeges elem: számítások szerint a hagyományos telekommunikációs szolgáltatások Libanonban világszinten is kiemelkedő mértékben drágák, miközben a szolgáltatás minősége régóta kritikák kereszttüzében áll. Ha innen nézzük, a tüntetéseknek nagyon is van közvetlen materiális alapjuk, azonban fontos itt is még eggyel távolabbi összefüggést látni: a drága és kifogásolható szolgáltatások — legyenek azok államiak, vagy éppen a Libanonban több piacon meglehetősen nagy teret kapó magánszereplőkhöz köthetők — régóta a politikai inkompetenciával, a rendszer működésképtelenségével, valamint a korrupt elittel szembeni ellenérzések alapjául szolgál (utóbbiaknál az állam mint elégtelen szabályozó szintén előkerülhet felelősként). Legutóbb 2015-ben, a „Bűzlesz” (Talaat reehatukum / طلعت ريحتكم) jelszóval elhíresült, a szemétszállítás és általánosságban az állami és önkormányzati közszolgáltatások problémáit pajzsára emelő tiltakozások töltötték meg hetekre az utcákat, és okoztak mélyebb belpolitikai válságot, de kisebb-nagyobb feszültségek lépten-nyomon észlelhetők lokálisan azóta is.

Ami pedig a jelenlegi és a négy évvel ezelőtti mozgalmakat is izgalmassá teszi, az éppen ez a praktikus problémákból kiinduló elitellenesség, amely nagyon gyorsan rendszerszintű változásokat kezd(ett) el sürgetni: nemcsak a közvetlen felelősöknek, a kormányzatnak, hanem lehetőleg a politikai spektrum szélesebb körének is távoznia kellene a közélet élvonalából, a politikai rendszer pedig gyökeres változtatásra szorul.

Permanens válság, impotens politika

Az elitellenesség egyik fő hajtóereje — ebben hasonlóan a térség több államában is megfigyelhető tendenciákkal — jelentős részben gazdasági természetű, a megélhetés valamilyen objektív mutatójával vagy szubjektív megítélésével összefüggésbe hozható, amely egy idő után a kormányzattal, majd az egész rendszerrel kapcsolatos kritikában testesül meg. Libanon az ’50-es évektől kezdve a petrodollárokat kezelő bankrendszerével (a sípályák és a tagolt társadalom mellett innen a „közel-keleti Svájc” elnevezés), valamint relatíve transzparens politikai rendszerével és a szocializmus különböző változatai felé mozduló többi arab állammal szemben piackapitalistább jegyeket mutató gazdasági rendszerével az 1975–91 közötti polgárháború kezdetéig a régióban kiemelkedő gazdasági fejlettséget ért el. A súlyos anyagi károkat és évtizedekre megjelenő politikai bizonytalanságot jelentő konfliktus (majd a későbbi, így például a Hezbollah és Izrael közötti 2006-os háború) miatt azonban a ’90-es évektől az erőforrások jelentős része az infrastruktúra helyreállítására, szinten tartására fordítódott, a gazdasági fejlődést pedig jelentősen lassította az új rendszer instabilitása, illetve az ezzel párhuzamosan felemelkedő öböl-menti pénzügyi rendszerek következtében is gyorsuló tőkekiáramlás (Traboulsi, 2007). A 2000-es évek néhány kiemelkedő éve után azonban, jelentős részben a kibontakozó szíriai polgárháborúval megszakadó kereskedelmi kapcsolatok és az elszigetelődés következtében, a fejlődés megtorpant, ezzel párhuzamosan pedig az elmúlt években súlyos belső (költségvetési) egyensúlytalanság jött létre a GDP több mint 150%-ra rúgó államadóssággal, az elmúlt egy évben pedig a külföldön élő hazautalások, valamint a még mindig számottevő bankszektor egyenlegével is tartósan negatívba fordult a folyó fizetési mérleg. A WhatsUp adó kapcsán a bejrúti kormány mintegy 250 millió dolláros bevétellel számolt, csakúgy mint további, regresszív adóemelésektől remélt plusz forrásokkal, amelyek közül volt, amit már azonnal visszavontak a tüntetések kezdetekor.

A kormányzat számára a kimaradó kereskedelmi bevételek és befektetések mellett a Szíriából érkező és az országban rövid időn belül átmenetileg letelepülő közel másfél millió menekült részéről további többletkiadások keletkeztek, elsősorban az ellátórendszer és az infrastruktúra-fenntartás oldaláról. Bár mindezzel párhuzamosan az ENSZ szakosított szervei, bilaterális donorállamok, valamint az EU-val kötött átfogó megállapodás részeként jelentős anyagi és szervezet erőforrásokat kapott Libanon a menekültválság kezelésére, a kormányválságok, valamint a politikai szereplők megosztottsága (illetve a már eleve az országban tartózkodó palesztin menekültekkel kapcsolatos attitűdök) következtében a válaszadás nem volt elég átfogó. A lakosság pedig — részben az elmúlt évek terrorcselekményei és közbiztonsági híreket politizáló média és politikai szereplők miatt is— az utóbbi években mindinkább teherként, sőt az ország stabilitását veszélyeztető tényezőként kezdte kezelni a menekülteket, a koppenhágai értelemben vett biztonságiasítás pedig összekötődött az állam működésével való általános elégedetlenséggel is.

A menekültek formális táborok és befogadóközpontok híján pedig leginkább informális telepeken, szegénynegyedekben zsúfolódtak össze, ami legalábbis részben összeköthető (de a libanoni médiában és politikában össze is kapcsolódik) a drasztikusan dráguló közszolgáltatásokkal (víz, áram díja és folyamatos elérhetősége, a megélhetési költségek növekedése), az egyébként is magas munkanélküliség további növekedésével, illetve a bérszínvonal ezzel összefüggő stagnálásával. Jellemző, hogy a legnagyobb és legtartósabb megmozdulások a szegényebb északi városokban, például Tripoliban voltak.

Mindezt tetézi az is, hogy a már említett kormányválságok 1990 óta folyamatosak voltak: a most lemondott, egy hónapja egy dél-afrikai modellel folytatott kapcsolata miatt botrányba keveredett, újonnan pedig kiterjedt üzleti birodalmában is visszavonulásra kényszerülő Saad Hariri miniszterelnök például már sokadjára távozott hivatalosan a posztjáról (igaz, több esetben végül mégis maradt). Több évig nem volt kormány, elnököt két évig képtelenek voltak a képviselők választani, a parlamenti voksolást pedig többszöri halasztás után csak 2018-ban tartották meg, miután a hivatalos mandátum után csaknem három évvel tudtak a politikai erők megállapodni az új választási rendszer elvi és technikai részleteiről. Sok libanoni szemében pedig a szemétszállítástól a menekültválság kezelésének komplex kérdéséig minden probléma a politikai elit cselekvőképtelenségére vezethető vissza. A mostani tüntetések jellemzője, hogy felekezettől függetlenül mobilizálódtak a társadalom különböző szegmensei.

Demokrácia vs. társadalmi béke

Elsőre erősen leegyszerűsítő gondolatmenet, de a poszt-polgárháborús libanoni belpolitikát rendszerszinten feszítő egyik legnagyobb (és mindmáig feloldhatatlannak tűnő) dilemma a vallásilag és etnikailag tagolt társadalom békéjének és mindenkit bevonó képviseletének, valamint a civil demokrácia gyakorlati megvalósulásának látható összeegyeztethetetlensége. Hiába szokták Tunézia után a második legdemokratikusabb arab államként számon tartani, és hiába vannak jól intézményesített pártok (illetve választási blokkok és koalíciók), a nyugati demokráciákban megszokott, ideológiai alapú pártok versenye és váltópárti vagy éppen rugalmas koalíciós hatalomgyakorlás nem tudott megszilárdulni és intézményesülni a mai viszonyokat meghatározó Taif-megállapodás aláírása óta eltelt három évtizedben. Névleg szinte az összes erő szekuláris (kivéve a kifejezetten vallási ideológián alapuló pártokat), a gyakorlatban azonban szinte minden esetben egy tribalizmusra, konfesszionális-szektariánus logikára épülő informális érdekképviselet testesül meg az egyes pártlogók mögött. A vallási logikát pedig maga a békéltető szerepet betölteni kívánó közjogi felosztás is erősíti, amelyben hagyományosan és előírtan az elnök mindig maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muszlim, a parlament elnöke pedig síita muszlim; a parlamenti helyek fele pedig keresztény, másik fele muszlim kvóta szerint osztódik el (Rabil, 2011).

A demokratikus verseny elvileg és részben gyakorlatilag annyiban azért megjelenik, hogy a tömbök nem kizárólag felekezetek szerint szerveződnek, és az egyes vallások szavazói közötti világnézeti, társadalmi különbségek is leképeződnek valamennyire konkurens pártok létrejöttében. A 2018-ban parlamenti többséget szerzett Március 8. Blokkban például a Michel Aoun elnökhöz kötődő Szabad Hazafias Mozgalom keresztény párt mellett a Hezbollah síita iszlamista csoport politikai szárnya, valamint az azzal szövetséges Amal is helyet kap (kiegészülve egy kis örmény etnikai párttal); a fenti közjogi okokból az eddigi miniszterelnököt adó ellenzéki Március 14. Blokk leginkább szunnita támogatottságú Jövő Mozgalma mellett több keresztény alakulat (Kataeb, Libanoni Erők), valamint egy drúz entikai támogatottságú szocialista párt koalíciójából áll. A két blokk közötti verseny (már amikor sikerül megtartani a választásokat) azonban leginkább a kormányban betöltött pozíciókért folyik, ugyanis jellemzően mindkét blokk bevonásával nemzeti egységkormányok szoktak alakulni (általában több hónapos vajúdás eredményeképp).

A probléma azonban az, hogy miközben ez a széles bázisú nagykoalíció csillapítja a pártok által éppen felerősített szektariánus logikát, ezzel pedig elejét veszi az Irakhoz hasonló elnyomásnak (elnyomás érzékelésének), tulajdonképpen minden jelentősebb pártot részesévé teszi a kormányzásnak, nincs elszámoltathatóság valódi rendszeren kívüli kihívó híján, nem jöhet létre valós alternatíva, netán komolyabb elitcsere, hiszen a választások inkább pozíciók osztásáról és csak nagyon közvetetten szólnak programalternatívákról. Mindeközben a közös kormányzás egyben az elszámoltathatóság elősegítésének és a korrupció, hatalommal való visszaélés megakadályozásának mechanizmusait is erősen korlátozza. Ugyan a sajtó, a civilszervezetek és a mostanihoz hasonló spontán mozgalmak összességében hatással vannak a pártok, politikusok mozgásterére, illetve a pártok egy része — így a Hezbollah is — gyakran épít korrupcióellenes agendára, ezek jellemzően ismét megbuknak a szektariánus logikán. A Hezbollah-féle felelősségre vonás például megakadt a koalíciós partnerek nyomásán és az ezzel kapcsolatos vitákon, míg a siíta szervezet természetesen elzárkózik maga is a saját sorait érintő ügyek feltárásában.

Kiút a patthelyzetből: kenyeret és cirkuszt?

Bár megjósolni nem lehet a mostani tüntetések kimenetelét, és éppen a 2005-ös cédrusos forradalom relatíve jelentős és politikai konstellációkra is kiható eredménye (a mai pártkoalíciók is lényegében ennek eredményeként jöttek létre) lehet a példa nagyobb horderejű változásra, a jelenlegi helyzetben sokatmondó, hogy lemondása előtt Hariri miniszterelnök részben módos üzletemberekből álló kormánya látványosan gazdasági, materiális jellegű ígéretekkel kívánta csillapítani a tüntetők elégedetlenségét: korábban bejelentett adóemelések visszavonása, mérsékeltebb jóléti engedmények, a miniszteri fizetések csökkentése szerepelt a kívánságlistán az általános korrupcióellenes intézkedések, átláthatóságot növelő törvények mellett. Utóbbiak kétségkívül rezonálnak az utca jelszavaira, de azért látszik: a tünetek egy részét kezelhetik csak jó esetben, az azokat kitermelő rendszer jó eséllyel érintetlenül marad.

A működésképtelensége ellenére a Taif-megállapodáson nyugvó konszenzus felrúghatatlannak tűnik, a politikai élet jelenlegi legtöbb szereplője érdekelt a fenntartásában, a társadalmi polarizáltság miatt pedig egyúttal minden radikálisabb lépés egy újabb polgárháború kirobbanásának veszélyét hordozza — vagy legalábbis a mostani, végső soron békés „vegetáló instabilitás” helyett egy ennél feszültebb, konfliktusosabb egyensúlyt. Ezen Aoun elnök szimbolikus, a konfesszionálist polgárira váltó rendszer létrehozását sürgető felhívása sem változtat, a legradikálisabb esetben egy független szakértőkből álló technokrata kormányzat tűnik várhatónak. Még ebben az esetben sem feltétlenül a mostani elit irányításától független szereplők jelennének meg a színen: egyes spekulációk szerint — Hariri félreállítása esetén — a Hezbollah Aoun elnök maronita keresztény pártjával összefogva teremthetné meg a látszólag politikafüggetlen kabinetet, miközben a háttérből továbbra is befolyásolhatnák annak működését.

A feloldhatatlan Hezbollah-probléma

Márpedig a politikai csatározások fegyveressé válása elvi szinten több mint a múltbeli polgárháború potenciáljának kivetítése a jövőbe, még ha jelen pillanatban nem kifejezetten valószínű ennek kialakulása. Egyrészről a dunántúlnyi méretű ország Szíriával és Izraellel való földrajzi határvonalakból fakadóan nemcsak szomszédos háborúk passzív elszenvedőjeként, hanem közvetlen résztvevőjeként is érintett volt konfliktusokban: az arab-izraeli háborúk során, majd a Jordániából a ’70-es években kiűzött Palesztin Felszabadítási Szervezet dél-libanoni megtelepedésére válaszul Izrael 1982-ben megszállta területének egy részét, katonai jelenlét egészen 2000-ig fennmaradt. Mindezzel párhuzamosan a polgárháborúba szintén beavatkozó Szíria is jelentős területekre és bizonyos időszakokban a hivatalos libanoni kormány irányítására is kiterjesztette a befolyását, ez utóbbi a már említett 2005-ös forradalommal alakult át (Traboulsi, 2007).

Azonban miközben a közvetlen külföldi szuverenitás visszaszerzésében történt előrelépés, az izraeli, majd szír kivonulás nyomán az eredetileg palesztinokat támogató, az izraeli megszállás ellen harcoló milíciaként létrejött Hezbollah sikeresen kiterjesztette hatalmát Dél-Libanon és a keleti Bekaa-völgy (valamint Bejrút egyes részei) fölött. A világ legnagyobb nem reguláris fegyveres szervezeteként jelentős katonai kapacitásokkal rendelkező, illetve a nyugati államok által terrorszervezetnek nyilvánított, Iránnal szoros kapcsolatot ápoló síita iszlamista szervezet katonai szárnya egyfajta „állam az államban” logikával irányítja a csak elvben libanoni állami szuverenitású térségeket, katonai erejével pedig önálló külpolitikai aktorként is viselkedik, sokszor megkerülve a libanoni államot és hadsereget is: 2006-ban a szervezet úgy bonyolódott háborúba Izraellel, hogy ennek folyamatába a bejrúti kormánynak csak nagyon korlátozott befolyása volt, viszont a libanoni lakosság elszenvedője volt az infrastruktúrát érintő izraeli bombázásoknak. A szíriai polgárháború idején pedig a Hezbollah ellenőrzött kulcsfontosságú, csapatmozgások és fegyvercsempészet ellenőrzésére is alkalmas határátkelőt, és ha korlátozottan is, de részt is vett a konfliktus bizonyos részeiben a kormányerők megsegítésére. Mindeközben a már taglalt, egyébként szociális és korrupcióellenes napirendet vivő politikai szárnyán keresztül megkerülhetetlen szereplővé vált a belpolitikában, nincs stabil kormány a részvétele nélkül.

A Hezbollah jelenléte és beágyazottsága pedig szintén nem kizárólag belügy, regionális és nagyhatalmi szereplőkön keresztül Libanon is elkezdett az utóbbi években látványosan belesodródni a leginkább szaúdi-iráni proxi(hideg)háborúként is emlegetett politikai-katonai vetélkedésbe. Miközben Irán, illetve a szíriai kormányerők igénybe vették a Hezbollah erőforrásait, Szaúd-Arábia szövetségeseivel együtt a Bejrútra gyakorolt nyomással igyekezett elérni a szervezet elszigetelését, kiszorítását — sikertelenül. Ez utóbbi egyik látványos és a mindenkori libanoni kormány mozgásterét jól mutató mozzanata volt, amikor 2007-ben az egyébként Rijádban született (és a libanoni mellet szaúdi és francia állampolgárságú) és családilag, miniszterelnökként 2005-ben meggyilkolt édesapján keresztül szaúdi illetőségű üzleti érdekekkel is bíró Hariri miniszterelnök szaúd-arábiai látogatásán váratlanul lemondott posztjáról, majd nemsokára, francia közvetítéssel mégis visszavonta bejelentését, és visszatért a kormánya élére. A szokatlan eset kapcsán felmerült az is, hogy Rijádban a diplomáciai normák világában egészen páratlan módon túszul ejthették és lemondatták a kormányfőt hivatalos útján. Az Öböl-menti országok mindezzel párhuzamosan hazahívták állampolgáraikat, és nyíltan bírálták a Hezbollah jemeni és szíriai szerepét. A velük szövetséges Egyesült Államok pedig a Trump-adminisztráció évei alatt egyértelműen keményebb üzeneteket küldött a Hezbollahhal kapcsolatban, elemzői részről — részben a nemrég menesztett John Bolton főtanácsadó miatt — felvetődött, hogy mindezeknek egy kiprovokált Hezbollah-Izrael konfliktus lehet a célja, ami a két fél közötti augusztusi villongás esetében is felmerült.

A tüntetések tehát önmagában egyelőre aligha hoznak forradalmi változásokat a belpolitikában, az egyre nagyobb nyomás alá helyezett Hezbollah számára azonban minden rendszerellenes és a most betöltött politikai pozícióját veszélybe sodró folyamat provokatívan hathat. A cikk megírásakor még nem világos a szervezet reakciója, ám a szervezet vezetője, Hassan Nasrallah többször is a rend biztosítására szólított fel, a napokban pedig Hezbollahhoz köthető csoportok rá is támadtak a tüntetőkre. A belpolitikai felfordulás és a külső tényezők együttesen veszélyes elegyet teremthetnek a hosszabb távú destabilizálódáshoz. Bármi lesz is a válság vége, még a tüntetők által követelt független kormányzat esetén is döntő szereplő maradna a háttérben az iszlamista szervezet, amit jelez az is, hogy Nasrallah nyíltan kiállt Hariri mellett, és a lemondása után azonnali kormányalakítást sürgetett. A gazdasági problémák maradnak, ahogy valószínűleg a most leváltani szándékozott elit is.

Felhasznált források

Rabil, Robert G. (2011): Religion, Identity, and Confessional Politics in Lebanon. Palgrave MacMillan.

Traboulsi, Fawwaz (2007): The History of Modern Lebanon. Pluto Press.

Szerző: Ujvári Márton

« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »

A brit belpolitika a Brexit-népszavazás óta eltelt igencsak bő 3 évben egyre érdekesebb, szokatlanabb szituációkat produkált. Ami Közép-Európából, de talán a kontinens bármelyik másik országából nézve is leginkább meglepő, az a brit parlament által okozott meglepetések sorozata: hiába volt a Konzervatív Pártnak majdnem 50%-nyi többsége, a legfontosabb parlamenti szavazásokon rendre az 50% közelébe sem jutott az aktuális kormány által preferált kimenetel.

Ez egyfelől azzal magyarázható, hogy a pártfegyelem értelmezése lényegesen lazább, mint azt Magyarországon megszoktuk, másfelől pedig azzal, hogy a két hagyományos nagy párt közül egyiknek sincs központi, a párt vezetősége és tagságának túlnyomó többsége által is elfogadott álláspontja a Brexittel kapcsolatban. Mai cikkünk azt vizsgálja, hogy a brit politikai berendezkedés és pártrendszer hogyan okozza számos pozitív hatás mellett a Brexit körüli döntésképtelenséget.

Ahhoz azonban, hogy mekkora is a politikai káosz az Egyesült Királyságban, mindenképp szükséges legalább röviden áttekinteni, hogy mi is történt a népszavazás óta.

További bejegyzéseink a Brexitről:

» Angolok, hová mentek (2019. július 17.)

» Angolok, hogyan mentek? (2019. szeptember 2.)

Mi történt eddig?

Rögtön a népszavazás másnapján lemondott David Cameron, az akkori miniszterelnök, aki egy évvel korábban a Konzervatív Pártot a brit választások egyik legnagyobb győzelmére vezette — Nagy-Britanniában 1974 óta nem tudott egyik párt sem parlamenti többséget szerezni és 1900-ban volt utoljára példa arra, hogy egy újraválasztott kormány növelni tudta képviselői számát. Cameronnak mindkettő sikerült.

Őt Theresa May követte a Downing Street 10-ben, aki a kilépés mellett kampányoló konzervatívoknak vezető pozíciókat ajánlott fel a Brexit-folyamat levezénylésében, így lett például egy ideig külügyminiszter Boris Johnson. May a Brexit hivatalos elindítása után lábon lőtte a saját pártját: a parlamenti többségének növelésére előrehozott választásokat indítványozott, pártja azonban nem csak nem növelte többségét, hanem el is vesztette azt, és csak az északír protestáns DUP támogatásával tudott kormányozni.

A Brexit-tárgyalások mindeközben szép csendben zajlottak, egészen 2018 őszéig, amikor a brit kormány és az EU nyilvánosságra hozta a Brexitről szóló megállapodás-tervezetet. Az utána következő bő fél évben azonban May nem tudta átverni a parlamenten az EU-val kötendő megállapodást, pedig háromszor szenvedett vereséget az alsóházban.

May kudarcai közül az első minden idők legnagyobb arányú alsóházi veresége volt, az ellenzék többsége mellett a saját pártjából is többen ellene szavaztak. A DUP azért, mert a nyílt ír határ egy vészforgatókönyv esetén határozatlan ideig nyílt határ maradt volna (ez a része a megegyezésnek “backstop” néven vált hírhedté). Az északír protestánsok a mai napig ellenzik a katolikus többségű Írországgal való egyesülést (vagy bármiféle közeledést ehhez), ami egyike a rendezett kilépés előtt álló legnagyobb akadályoknak. Az ír határ körüli helyzetet és annak történelmi hátterét a következő hetekben járjuk majd körbe.

A maradáspártiak azért, mert szerintük az egyezség eredményeként az Egyesült Királyság kötelezettségeit tekintve az EU tagja maradt volna, azonban a döntéshozatalba nem szólhatott volna bele. A kilépéspártiak pedig azért, mert nem lett volna eléggé kemény a szakítás az EU-val.

May júniusra belátta a parlamenti állóháború feloldhatatlanságát, és benyújtotta lemondását. Hosszú szavazgatás után a Konzervatív Párt Boris Johnsont, London volt polgármesterét, May egykori külügyminiszterét és a kilépésért kampányoló tábor egyik vezéralakját ültette a Downing Street 10-be.

Bár a Brexit már eddig is érdekes folyamat volt, 2019. augusztus vége és ősze az előző három évnél is nagyobb meglepetéseket tartogatott. Ez a kaotikus, a brit politikai élethez képest villámgyors változásokkal és rengeteg meglepetéssel tarkított időszak akkor indult útjára, mikor Boris Johnson augusztus 28-án bejelentette: a királynőt a parlament felfüggesztésére fogja kérni.

Az ezt követő események mutatják talán a legszebben, hogy a londoni parlamentben mennyire elválik a kormány és a parlament — mindezt annak ellenére, hogy a kormány tagjai jellemzően egyben alsóházi képviselők is, a miniszterelnök pedig a legerősebb parlamenti frakcióból kerül ki.

A parlament felfüggesztésére korábban is volt már példa, sőt, bizonyos időközönként hagyomány is a parlament ülésezésének szüneteltetése, a felfüggesztés azonban sokakban azt az érzést keltette, hogy Boris Johnson nem akarja, hogy a parlament megakadályozza, hogy október 31-én “vagy megcsináljuk, vagy meghalunk”-jelleggel kivezesse az Egyesült Királyságot az EU-ból.

Bár ezt a brit kormány és Johnson is vehemensen tagadták, a képviselők nem bízták véletlenre a dolgot: a felfüggesztésig hátralévő pár napjukat arra használták fel, hogy törvényben kötelezzék a miniszterelnököt, hogy október 19-e után kérjen haladékot az EU-tól — már megint. Ez azóta meg is történt, Boris Johnson pedig még eggyel növelte Brexittel kapcsolatos parlamenti vereségeinek számát (pedig eddig sem szűkölködött ezen a téren).

A fenti történések alatt a Brexit tervezett időpontját háromszor kellett kitolni — egyszer március 31-ről április 12-re, majd április 12-ről október 31-re, most pedig október 31-ről január 31-re.

Pártfegyelem? Az valami ritka növényfaj?

De miért lehet ilyen nehéz eset a brit parlament két egymást követő miniszterelnök számára is? Erre az egyik választ a brit, illetve még korábban az angol politikai hagyományok és a politikai berendezkedés adják. Magyarországon, ahogy Európa legtöbb országában is, a frakciófegyelem intézménye egyfelől stabilabbá teszi a parlamentáris demokráciát, másik következménye viszont, hogy a parlamenti vitákat a legtöbb esetben a pártok vezetői döntik el.

A brit parlament ezzel szemben választókerületek képviselőiből áll össze — minden választókerületet a legerősebb jelölt nyer. A választókerületi rendszer hosszú múltra tekint vissza és talán éppen ennek köszönhető, hogy a képviselők egyszerre tartoznak felelősséggel a választókerületüknek és a pártjuknak is. Ráadásul ez a felelősség 2015 óta formálisan is jelen van a brit politikában: a választókerületek akár választások között is visszahívhatják parlamenti képviselőjüket amennyiben elégedetlenek a munkájával. A visszahívás eddig egyszer sikerült, de több alkalommal majdnem megtörtént.

A választókerület felé meglévő felelősség azonban nem magyarázza meg teljes egészében azt, ami Nagy-Britanniában, pontosabban a brit parlamentben történik. A magyarázat másik feléhez azt kell látnunk, hogy milyen hatással volt a Brexit a brit közéletre és politikára.

Az egyértelmű álláspont a gyengéknek való

Ezt a hatást röviden talán egy földrengéshez lehetne hasonlítani, amit nagyon jól mutat az is, hogy könyvesboltokban külön Brexit-szekcióval is találkozhatunk, ráadásul rögtön a bejárat mellett. A könyveken túl azonban lényegesen többről van szó, a Brexit kérdése alapjaiban írta át a pártok közötti és a pártokon belüli erőviszonyokat is.

A Brexit három éve tartó politikai és diplomáciai állóháborúja alapjaiban formálta át a brit politikai életet: az utóbbi 3 év választási eredményeit böngészve úgy tűnik, hogy a két hagyományosan erős brit párt (a Konzervatív Párt és a Munkáspárt) folyamatosan veszít a támogatóiból. Ennek fő nyertesei a Nigel Farage által gründolt Brexit Párt és a jelenleg Jo Swinson vezette Liberális Demokraták. Hogy mi okozta ezt?

A brit politikai életet hagyományosan két nagy párt, a jobboldali konzervatív/tory párt és a baloldali whig/munkáspárt váltógazdasága határozta meg, a két párt kormányai legalább 1–2 ciklusonként váltogatták egymást. 2016-tól kezdődően a brit belpolitika legfontosabb kérdésévé a Brexit vált, a két legnagyobb párt azonban már a népszavazás előtt sem fogalmazott meg egységes, a párt minden tagja által képviselendő üzenetet.

Ez nyíltan azóta sem történt meg, a fő politikai törésvonalak azonban egyre inkább a Brexit mentén húzódnak és háttérbe szorítanak egyéb gazdaságpolitikai és/vagy világnézeti szempontokat. Erre remek példa, hogy a Konzervatív Párt vezető politikusai közül is találunk abban a 21 képviselőben, akik elvesztették párttagságukat amiért a Johnson-kormánnyal szembementek. Nem azért, mert teljesen különböző a világnézetük, nem azért, mert Johnsonnak hagyományosan politikai ellenfelei, hanem a Brexit miatt. Soraikban megtalálunk több korábbi pénzügyminisztert, államtitkárt, de Winston Churchill unokáját is.

A két hagyományos nagypárt hiányzó, vagy éppen nem kellően egységes Brexit-álláspontja következtében az utóbbi évek üstökösként szárnyaló két pártja a Brexit Párt és a Liberális Demokraták lettek, legalábbis ha hinni lehet az EP-választások eredményének. Nem véletlenül, hiszen ez a két párt a Brexit kérdésében a politikai spektrum széleit jelenti: a Brexit Párt (amely gyakorlatilag a népszavazás után összeomlott UKIP reinkarnációja) minden áron ki akar lépni az EU-ból, míg a Liberális Demokraták programjának egyik sarokköve lett a Brexit leállítása.

Mindkét állásponttal akad bőven vitatkoznivaló, például hogy megér-e egy esetleges kizuhanást a Brexit beteljesítése, vagy hogy mennyire jogszerű nyíltan elvetni egy népszavazás eredményét, azzal azonban sem Nigel Farage, sem Jo Swinson nem vádolható, hogy nincs kristálytiszta üzenetük a Brexittel kapcsolatban.

Mit hoz a jövő?

A jelenlegi állás szerint a Brexit újabb három hónapot csúszik, 2020. január 31-ig, addig azonban az Egyesült Királyságnak addig új összetételű parlamentje és kormánya lesz. Az elmúlt közel egy év túlnyomó részében a brit parlamentnél pattogott a labda, ahogy most is: az EU és a londoni kormány közötti egyeztetések lezárultak, a brit parlamentnek kell megszavaznia valamilyen megegyezést.

Az előrehozott választástól Boris Jonhson, Theresa Mayhez hasonlóan, parlamenti pozícióinak erősödését várja. A közvélemény-kutatások alapján azonban egy új választás feltehetően nem a hagyományos két nagy pártnak kedvez, a Liberális Demokraták 15–20%-os és a Brexit Párt 10–12%-os támogatottságával már szinte esélytelen, hogy egy párt önállóan többséget szerezzen a brit parlamentben.

Hogy az egyéni választókerületekben a Liberális Demokraták és a Brexit Párt előretörése mennyire fog érződni, az nem eldöntött kérdés: ez a támogatók eloszlásától függ. A választókerületi rendszer logikája szerint ha a két párt támogatói néhány kerületre korlátozódnak, akkor sokkal több fejtörést okozhatnak a decemberi választáson, mint ha minden kerületben megcsípik a 2–3–4. helyet, a parlamenti helyet érő győztest azonban a két nagy párt valamelyike adja.

Bár a közvélemény-kutatások sok mindent megmutatnak egy választás lehetséges kimeneteléről, december elején élesben mérhetik fel az erőviszonyokat a pártok. Az eddigiek alapján az a forgatókönyv a legvalószínűbb, hogy a választások után sem lesz a Brexit-dilemma feloldásához elegendő többséggel rendelkező frakció.

Ami viszont nem is valószínű, hanem egészen biztos, hogy a december 12-i parlamenti választás nem esetleges adóreformokról, az egészségügy átalakításáról, a klímaváltozásról, vagy bármilyen más témáról fog szólni: teljes egészében a Brexit fogja meghatározni.

« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi oldalán jelent meg. »

Angela Merkel a páneurópai piknik 30. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen augusztus végén kijelentette, hogy Európa nem lesz újra teljesen egységes addig, míg a nyugat-balkáni országok — nevezetesen Szerbia, Montenegró, Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia és Koszovó — nem csatlakoznak az Európai Unióhoz. A német kancellár mellett számos uniós politikai vezető sorakoztat fel érveket az említett országok EU-csatlakozása mellett, vagy épp hívja fel a figyelmet a csatlakozás elmaradása esetén felmerülő kockázatokra. Az Unió új tagállamokkal való bővítése idén októberben újra reflektorfénybe kerül, hiszen a tagállamoknak dönteniük kell arról, megnyitják-e a csatlakozási tárgyalásokat Észak-Macedóniával és Albániával (az erről szóló megbeszélés a cikk megjelenésével egyidőben zajlott, az Európai Tanács azonban végül elutasította a francia, dán és holland vétóval a hivatalos tárgyalások megindítását — a szerk.).

Ha több tagállamban megvan a politikai akarat a bővítésre, hol akad el mégis a folyamat, amely látszólag mind az Uniónak, mind az érintett országoknak érdekében áll? Mit lehetne tenni azért, hogy a folyamat felgyorsuljon? A következő írás egy rövid áttekintést kíván adni a balkáni országok csatlakozási folyamatának jelenlegi állásáról, és általánosságban összefoglalja az Unió bővítéspolitikájának legfontosabb kihívásait.

[VILÁG]

A csatlakozási folyamatról dióhéjban

Az Unióhoz való csatlakozás feltételei első pillantásra igencsak egyszerűnek tűnnek: az 1993-ban meghatározott ún. koppenhágai kritériumok stabil és demokratikus politikai berendezkedést, az Unió piacán zajló versenyhez alkalmazkodni tudó, működőképes piacgazdaságot, valamint az uniós jogszabályokat adaptálni képes adminisztratív és intézményi berendezkedést írnak elő. A probléma azonban az, hogy ezek a kritériumok igen nehezen megfoghatók, és a sokféle értelmezési lehetőségnek köszönhetően igen nehezen lehet mérni, hogy egy adott országnál mennyire teljesülnek. Az Unióhoz csatlakozni kívánó ország előzetes tárgyalások után benyújtja a csatlakozási kérelmét, azonban a tagjelölti státusz elérése nem történik automatikusan, arról egyhangúlag kell döntenie az Európai Tanácsnak, mely a tagállamok vezetőiből áll. A hivatalos tagjelöltté válás után indulnak meg a csatlakozási tárgyalások, melyeknek nincs időbeli korlátja — ennek szélsőséges példája Törökország, mely 1959-ben kezdett tárgyalni az akkori Európai Gazdasági Közösséggel (EGK), és 1987-ben jelezte csatlakozási szándékát is. 1997-ben döntés született arról, hogy az ország alkalmas a Közösséghez való csatlakozásra, azonban a folyamat azóta sem ért a végére.

A csatlakozási tárgyalások során az EU-t az Európai Bizottság képviseli, és a tárgyalási fordulók leggyakrabban úgynevezett kormányközi konferenciákon öltenek formát. A könnyebb áttekinthetőség érdekében a tárgyalások az úgynevezett csatlakozási fejezetek mentén zajlanak, melyek az uniós jogrendszer (aquis communautaire)egyes részterületeire épülnek. Jelenleg 35 csatlakozási fejezetről beszélhetünk, melyekből a leghosszabban tárgyalt és talán a leginkább átpolitizált a jogállamisággal foglalkozó 23., illetve a 24. fejezet. Ez elsőre egy rendkívül konkrét és objektív módszertannak tűnhet, azonban a csatlakozni kívánó országok részéről gyakran megfogalmazott kritika, hogy néha úgy érzik, mintha egy mozgó célpontot kellene eltalálniuk, ugyanis az Unió folyton újabb és újabb célokat tűz ki eléjük. A jogállamiság és a közös európai értékek pontos jelentése az Unión belül is egy sok feszültséghez és ellentmondáshoz vezető, igencsak átpolitizált témává vált az utóbbi időben, ami tovább nehezíti azt, hogy a témáról higgadt vagy objektív dialógus folyjon. A jogállamiságot az egyes államok eltérő alkotmányos és jogi hagyományai, normái miatt is nehéz patikamérlegen mérni, emiatt az EU-n belül sem létezik egy egységes kritériumrendszer a kérdésben.

Az egyes fejezetek lezárására akkor kerül sor, amikor a tagállamok egyetértenek abban, hogy elégedettek a tagjelölt ország által elért előrelépésekkel az adott területen. A fejezetek lezárása után készül el a csatlakozási szerződés, amely rögzíti az új ország EU tagságát, annak feltételeit és a vele járó kötelezettségeket, valamint az átmenethez szükséges egyéb megállapodásokat, határidőket és védelmi mechanizmusokat. A csatlakozási szerződés addig nem lép hatályba, amíg:

1. az Európai Parlament, az Európai Bizottság és az Európai Unió Tanácsa jóvá nem hagyja

2. aláírásra nem kerül a csatlakozó ország, valamint az összes EU tagország képviselői részéről

3. mind a csatlakozó állam, mint az összes uniós tagállam nem ratifikálta a rá vonatkozó alkotmányos szabályoknak megfelelően (pl. népszavazás, parlamenti döntés stb.)

A csatlakozási szerződés aláírása után még egy utolsó átmeneti időszak következik, mely során a csatlakozó országra különleges feltételek vonatkoznak, teljes jogú uniós tagállammá pedig a szerződésben rögzített dátum után válik a szerződés fent részletezett teljes ratifikációja után.

Egyfajta előre lépésnek tekinthető, hogy az Európai Bizottság újabban ismét évente megjelenteti bővítési csomagját, melyben értékeli az egyes országok előrehaladását, valamint megjelöli azokat a területeket, ahol hiányosságok tapasztalhatóak. 2017-ben ugyanis nem került sor a dokumentum kiadására, amit a térség államai értelmezhettek a politikai figyelem és szándék hiányosságaként.

A Bizottság ezen felül rendelkezik a Nyugat-Balkánra vonatkozóan egy külön stratégiával, melyet 2016 februárjában hoztak nyilvánosságra. Ennek talán a legfontosabb üzenete az volt, hogy kilátásba helyezte Montenegró és Szerbia csatlakozását 2025-ig, egyúttal elismerve az időkorlát „rendkívül ambiciózus” voltát is. A csatlakozási feltételek teljesítéséhez az EU jelentős gazdasági támogatást is nyújt a térségnek, ennek egyik legfontosabb összetevője az ún. Előcsatlakozási Támogatási Eszköz (IPA), melyek elsősorban versenyképességi, közlekedési, infrastrukturális, környezetvédelmi és fejlesztési projekteket támogatnak. A fejlesztések célja többirányú lehet: szólhat a demokratikus intézmények kapacitásépítéséről, vidékfejlesztésről, régiós támogatásokról, határmenti együttműködésekről és a humántőke fejlesztéséről is. Ezen kívül fontos támogatási eszköz a Nyugat-Balkán Befektetési Alap, mely a tagállamok befizetéseiből finanszíroz különböző projekteket a térségben. Az előcsatlakozási alapok finanszírozása a többéves pénzügyi keretbe tartozik, melynek következő hétéves időszakáról jelenleg is folynak a tárgyalások, így a 2020–27-es időszakban a bővítési támogatások is jelentősen átalakulhatnak.

Mely országokról beszélünk?

Maga a Nyugat-Balkán kifejezés is az EU által mesterségesen létrehozott fogalom, mely nem igazán rendelkezik sem földrajzi, sem kulturális jelentéssel, pusztán azokat a balkáni államokat jelenti, amelyek még nem az Unió tagjai. Az országok többsége — Albánia kivételével — egykor Jugoszlávia része volt, történelmük, kultúrájuk és az előttük álló kihívások számos ponton összekapcsolódnak. A nyugat-balkáni országok közül jelen állás szerint tagjelölti státusszal Szerbia, Montenegró, Észak-Macedónia és Albánia rendelkezik, míg Koszovó és Bosznia-Hercegovina ún. potenciális tagjelölt, amely tulajdonképpen a tagjelöltté válás kissé mesterségesen létrehozott „előszobája”.

Koszovó esetében a potenciális tagjelölti státusz azért bír nagy jelentőséggel, mert lehetővé teszi az EU számára a szélesebb körű együttműködést anélkül, hogy egyértelműen állást foglalna a függetlenség kérdésében, így el lehet kerülni, hogy a Koszovót el nem ismerő tagállamok érdekei sérüljenek.

Szerbia 2013-ban nyitotta meg a csatlakozási tárgyalásokat az Unióval, és eddig 17 tárgyalási fejezetet nyitottak meg a 35-ből, melyet közül 2-t le is zártak. A Bizottság 2019-es értékelése említést tesz az országban tapasztalható rendkívül erős belpolitikai feszültségekről, a bíróságok politikai befolyásolásának továbbra is meglévő gyakorlatáról, a korrupcióról, a szervezett bűnözés és a diszkrimináció elleni hatékonyabb fellépés szükségességéről, a szólásszabadság biztosításával kapcsolatos előrelépések hiányáról, valamint az uniós vízumpolitikától való eltérés veszélyeiről. Ugyanakkor az értékelés elismerően szól az ország által elért eredményekről a közigazgatási reform, a gazdaság és az uniós jogharmonizáció terén, valamint kiemeli az Unióval közös törekvések sikereit az illegális migráció kezelésére. Továbbra is komoly problémát jelent a rendezetlen viszony Koszovóval, melyről Koszovónál írunk részletesebben.

Montenegró a többi országhoz viszonyítva egészen gyorsan haladt előre a csatlakozási folyamatban: az ország 2008-ban jelezte csatlakozási szándékát, 2010 óta rendelkezik tagjelölti státusszal, a csatlakozási tárgyalásokat pedig 2012 júniusában kezdte meg az Unióval. Jelenleg 32 tárgyalási fejezet van megnyitva, 3 pedig már lezárásra is került. A Bizottság idei értékelése említést tesz a múlt év végével kezdődött belpolitikai válságról: egy ellenzéki parlamenti képviselő letartóztatása, valamint a 2019 elején kirobbant, illegális pártfinanszírozással kapcsolatos botrány miatt az ellenzéki pártok bojkottálták a parlament működését, és számos utcai tüntetésre is sor került. A politikai szereplők végül közös erővel vissza tudták terelni a politikai vitákat a parlamenti keretek közé, azonban az illegális pártfinanszírozás ügye azóta sem került kivizsgálásra. A közigazgatási reformok terén a Bizottság szerint az ország jelentős eredményeket ért el, ugyanakkor továbbra is erős politikai akarat szükséges ahhoz, hogy a közintézményekben, valamint a bíróságokon ne jelenhessen meg politikai befolyásolás. Az alapvető jogok és szólásszabadság terén a Bizottság szerint Montenegró rendelkezik az uniós tagsághoz szükséges jogi és intézményi keretekkel, azonban a kisebbségek védelme, valamint a nemi alapú és a gyerekek ellen elkövetett erőszakos cselekedetek megelőzése terén komoly fejlesztésre van szükség.

Koszovó esetében alapvető problémát jelent, hogy öt EU tagállam (Spanyolország, Románia, Szlovákia, Ciprus és Görögország), melyek maguk is „küzdenek” autonómia-törekvésekkel, nem ismerik el a területet önálló országként. Ugyanakkor több uniós tagállamnak (pl. Hollandia, Magyarország) van nagykövetsége Pristinában. 2008-ban a Tanács elismerte Koszovó függetlenségi nyilatkozatát, kiegészítve azzal, hogy Koszovó egy újszerű, más országhoz nem hasonlítható sui generis jogi státuszban van. Szintén ebben az évben kezdte meg működését az EULEX-Kosovo elnevezésű uniós misszió, mely elsősorban a jogállamiság területén nyújt támogatást a pristinai hatóságoknak. Belgrád és Pristina viszonya az utóbbi időben igencsak elmérgesedett a Koszovó által bevezetett tavaly novemberben bevezetett 100%-os büntetővámok miatt, ami komoly amellett, hogy jelentős kiesést okozott a szerb gazdaságnak, komolyan veszélyeztette a Koszovó északi részén élő (szerb) lakosságot. A konfliktus kiváltó oka az volt, hogy 2018 nyarán Szerbia sikeresen lobbizott az ellen, hogy Koszovót felvegyék az Interpol tagjai közé, mely a terület függetlenségének nemzetközi elismerésében egy jelentős előrelépés lett volna. A Belgrád-Pristina viszonyrendszerben változást hozhat az újonnan megválasztott koszovói kormány, bár a választásokon győztes balközép Vetevendosje párt vezetője és leendő miniszterelnöke, Albin Kurti a választások után azt nyilatkozta, hogy a Szerbiával való viszony rendezése nem az első az új kormány teendőinek listáján.

Észak-Macedónia esetében történelmi jelentőséggel bír a névvita rendezése Görögországgal, mely hosszú éveken keresztül akadályozta a csatlakozási folyamat előrehaladását. A megállapodás azonban komoly belső feszültségeket is teremtett az országban, hiszen sokak szemében az új névvel a nemzeti identitás egy részéről mondtak le az ország vezetői.A névvita rendezése ugyanakkor nem jelenti azt, hogy búcsút mondhatunk az évtizedek óta felhalmozódott összes feszültségnek. A 2019-es bővítési csomag is alapvetően pozitív képet fest az országról, a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről pedig legkésőbb 2019 októberéig döntenie kell a Tanácsnak (végül egyelőre nem indultak meg a tárgyalások — a szerk.).

Albánia 2009-ben nyújtotta be a csatlakozási kérelmét, és 2014-ben vált hivatalosan is tagjelöltté. A csatlakozási tárgyalások megnyitására a Bizottság először 2018 júniusában tett javaslatot, erről a kérdésről idén októberben dönthetnek a tagállamok. A 2019-es bővítési csomag értékelése szerint az ország a politikai és gazdasági reformok, az alapvető jogok, valamint a közigazgatási reform terén tett ugyan előrelépéseket, azonban még vannak hiányosságok az átláthatóság, a szervezett bűnözés elleni küzdelem és az említett reformok tényleges implementációja terén. Mindezeken túl a belpolitikai helyzet igencsak feszült, idén februárban ugyanis az ellenzéki pártok bejelentették, hogy bojkottálni fogják mind a parlamenti munkát, mind pedig a júliusban esedékes választásokat, miután a parlament nem szavazta meg a képviselők átvilágításáról szóló törvényjavaslatot. A választásokra végül június 10-én sor került, azonban több ellenzéki vezetésű településen megtagadták a szavazáshoz szükséges előkészületek megtételét, és több, esetenként erőszakba torkolló konfliktus is kialakult a helyi igazgatás és a rendőrség erői közt. Az OECD értékelése szerint a kialakult válságért mind a kormány, mind az ellenzéki pártok felelőssé tehetőek, és az események miatt a választópolgárok joga a választásokon való zavartalan részvételhez jelentősen sérült. Legutóbb pedig az EU Tiranába akkreditált nagykövete, Luigi Soreca fogalmazott meg kritikát az Edi Rama miniszterelnök online média szabályozására vonatkozó javaslatáról, mely a nagykövet szerint korlátozhatja a szólásszabadságot.

Bosznia-Hercegovina 2016 februárjában benyújtotta csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz, azonban még igen messze áll a tagjelölti státusztól. Ez elsősorban az ország mesterségesen létrehozott és rendkívül széttagolt kormányzati struktúrájából adódó nehézségekből adódik, hiszen a rengeteg szereplő és a szerteágazó érdekek miatt rendkívül nehézkes és időigényes a döntéshozatal. A strukturális kihívások miatt a Bizottság részletes ütemtervet tett közzé a végrehajtandó reformokról, melynek gyakorlati alkalmazása sokszor hiányosan valósul meg.

Kik a támogatók?

A 2019. májusi európai választások után felálló új Európai Bizottság új löketet adhat a bővítés politikának. Ursula von der Leyen parlamenti megválasztása után úgy nyilatkozott, hogy a Nyugat-Balkán fontos Európa számára, ugyanakkor nem említette, hogy számolna a tagjelölt országok csatlakozásával a következő öt évben. Ugyanakkor ez a nyilatkozat is előrelépésként értelmezhető Jean-Claude Juncker 5 évvel ezelőtti nyilatkozatához képest, amikor előre kijelentette, hogy az ő bizottsági elnöksége alatt nem fognak új tagállamok csatlakozni az EU-hoz. Ez a kijelentés azért volt veszélyes, mert hivatkozási alapot biztosított a bővítést ellenző tagállamoknak a következő öt évre, és így csak fokozódott a tagállamok körében az ún. bővítési fáradtság. Az ilyen jellegű nyilatkozatok politikai jelentőségét nem szabad alábecsülni, hiszen hivatkozási alapot adhat jövőbeli döntésekhez. Szintén jelzésértékű, hogy Josep Borrell, az EU jövőbeli kül-és biztonságpolitikai főképviselője kijelentette, hogy beiktatása után először Koszovóba fog utazni, hogy megpróbálja kilendíteni a holtpontról a párbeszédet Belgrád és Pristina között.

Ahogyan már a bevezetőben is láthattuk, Németország és Angela Merkel az egyik legfontosabb támogatója a nyugat-balkáni országok csatlakozásának. Bár a német vállalatok nem fektetnek be annyit a térségben, mint Közép-Európában a 2004-es csatlakozás előtt, jelenlétük mégis kulcsfontosságú lehet a térség gazdaságának felpörgetése szempontjából. A tagállamok közül Németország az egyik legjelentősebb befektető a térségben, a német intézmények pedig meghatározó szerepet játszanak a térségben az EU-s projektek megvalósításában. Kereskedelem szempontjából szintén fontosak a németek, Németország ugyanis az egyik legfontosabb felvevőpiac a Balkánról érkező termékeknek. 2014-ben Németország indította el az ún. berlini folyamatot, melynek célja az infrastrukturális beruházások és a gazdasági növekedés támogatása, részesei pedig a németek és a nyugat-balkáni államok mellett Ausztria, Bulgária, Franciaország, Horvátország, Lengyelország, Olaszország, Szlovénia és az Egyesült Királyság. A részt vevő országok évente rendezett csúcstalálkozókon osztják meg egymással tapasztalataikat az együttműködésről, valamint közös megjelenéssel hívják fel az európai közvélemény figyelmét a térségre. Angela Merkelen kívül a német parlament (Bundestag) is világos kiállást tett szeptember végén Észak-Macedónia és Albánia uniós tagsága mellett.

A V4-es országok évek óta következetes támogatói a nyugat-balkáni országok EU-tagságának. 2019. szeptember 12-én Prágában került sok a visegrádi miniszterelnökök csúcstalálkozójára nyugat-balkáni kollégáikkal. A csúcstalálkozó után a résztvevő vezetők közös nyilatkozatban álltak ki a csatlakozási tárgyalások októberi megnyitása mellett Albániával és Észak-Macedóniával, emellett az EU Nyugat-Balkán Stratégiájára hivatkozva sürgették a tárgyalások felgyorsítását Szerbiával és Montenegróval. A nyilatkozat aláírói reményüket fejezik ki a tekintetben, hogy Koszovóban és Bosznia-Hercegovinában is folytatódni fognak a már megkezdett reformok, valamint felhívták a figyelmet az egész régió stratégiai jelentőségére. A V4-es államfők pedig október 3–4-én kétnapos csúcstalálkozót tartottak Prága közelében a szerb és a szlovén államfő meghívásával. A nyugat-balkáni országok a Visegrádi Alap mintájára hozták létre a Nyugat-Balkán Alapot, melyből többek között fenntartható fejlődéssel, oktatással és kultúrával kapcsolatos projekteket finanszíroznak a résztvevő államok.

Magyarország mindegyik országba delegál egy-egy integrációs szakértőt, aki a helyi hatóságok munkáját segíti a magyar csatlakozási tárgyalások során szerzett tapasztalatok átadásával, illetve külső szakértők bevonásával. Nagyban segítheti a V4-es országok ezen irányú tevékenységét az a tény, hogy Ursula von der Leyen Várhelyi Olivért jelölte szomszédság- és bővítéspolitikáért felelős biztosnak, hiszen ezt lehet egyfajta elismerésnek értelmezni a már meglévő magyar tapasztalatok és szaktudás felé. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a biztosok feladata elsősorban a politikai reprezentáció és végrehajtás, valamint az egyes területeken működő főigazgatóságok tevékenységeinek irányítása. Praktikusan tehát a bővítési biztos tevékenységét nagyban korlátozzák a tagállamok tanácsi döntésekben megnyilvánuló preferenciái, a poszt ugyanakkor fontos a politikai párbeszéd fenntartásához, csakúgy, mint az uniós kül-és biztonságpolitikai főképviselő pozíciója.

A térséggel szintén szomszédos, hagyományosan szintén a Balkán részét képező Szlovénia és Horvátország támogatja a térség országainak uniós törekvéseit, bár a V4-ektől eltérő politikai hangsúlyokkal. Horvátország esetében fontos a Bosznia-Hercegovinában élő horvát kisebbség jogainak védelme. Szintén érdemes megemlíteni, hogy Horvátország 2020 első félévében esedékes EU-s elnökségi programjának egyik prioritása lesz a bővítéspolitika. A nyugat-balkáni bővítés egyébként szintén helyet kapott a fél évvel ezelőtti román, illetve az azt megelőző osztrák és bolgár elnökségi programban is, hiszen ezen országok szintén alapvetően bővítéspártiak.

A bővítés támogatói lehetnek még azok az uniós érdekeltségű vállalatok, amelyek már így is jelentős befektetéseket tettek a térségben. A befektetéseken túl az újonnan csatlakozó országok kis híján 18 millió lakosú új piacot is jelentenének az uniós cégeknek. Az EU jelen pillanatban is elsőszámú gazdasági szereplő a térségben, ugyanakkor az együttműködés még szorosabbá válhatna, ha a nyugat-balkáni országok is csatlakozhatnának a közös piachoz.

Sokszor előkerül az a kulcsfontosságú érv is, hogy ha az Unió nem erősíti meg hitelességét és befolyását a térségben, akkor más, harmadik országok nyerhetnek teret az EU közvetlen szomszédságában. Az Unió egyértelmű riválisa Oroszország. A térség fontos kapcsolat az oroszok számára kulturális, történelmi és vallási értelemben egyaránt, ugyanakkor a pesszimistább értelmezés szerint Moszkva elsődleges érdeke a térség destabilizálása, és ezáltal az euroatlanti integráció megakadályozása. Évről évre jelentősebb gazdasági szerepet követel magának a térségben Kína, elsősorban hitelezőként, valamint befektetőként. A kínai befektetések elsősorban infrastrukturális projektek formájában öltenek testet — gondoljunk csak a magyar sajtóban is sokszor megjelenő Budapest-Belgrád vasútvonalra, vagy a 16+1 kezdeményezésre. Kulturális, vallási és biztonsági szempontból érdemes röviden megemlíteni Törökország, valamint Szaúd-Arábia jelenlétét is. Törökország kapcsolatait elsősorban gazdasági alapokra helyezi, és azokat nem kizárólag az iszlám közösségekkel építi. Ankara számára szintén stratégiai érdek a Nyugat-Balkán stabilitása és prosperitása, így támogatja a muszlim vallási közösségeket, ezzel együtt azonban fellép a radikális iszlám irányzatok terjedése ellen. Az 1991–95-ös balkáni háború óta a szaúdi királyság ideológiai alapon törekszik az iszlám vallás és identitás megerősítésére mecsetek és iskolák építésének támogatásával, valamint a szegénység leküzdésére és az egészségügyi rendszer javítására nyújtott támogatásokkal, különösen Bosznia-Hercegovinában. A szaúdiak által támogatott intézmények elsősorban a rendkívül konzervatív vahabita iszlám hittételeit hirdetik. Az utóbbi években az Öböl-menti országokból érkező befektetések aránya is növekedésnek indult, elsősorban az olaj alapú gazdaságokban: az Egyesült Arab Emirátusok jelentős infrastrukturális beruházásokat tett Albániában, Szerbiában, Észak-Macedóniában és Albániában. (A térségben jelen lévő harmadik államok befolyásának jelentőségéről egy későbbi blogbejegyzésben részletesebben írunk majd.)

Mik az ellenérvek?

Néhány, elsősorban nyugat-európai tagállamban nagyobb a társadalmi elutasítottsága a nyugat-balkáni országok csatlakozásának, elsősorban a nagy ütemben beáramló olcsó munkaerőtől való félelem miatt. Szintén gyakran elhangzó ellenérv, hogy az Uniónak előbb a belső problémáit kellene megoldania, és csak ezután szabad új tagok felvételével foglalkozni. Néhány uniós vezető, elsősorban Emmanuel Macron francia köztársasági elnök számára ez az integráció mélyítését és az uniós szintű döntéshozatal megerősítését jelentené, ez a megközelítés ugyanakkor számos más tagállam részéről komoly ellenállásba ütközik. A francia álláspontban némi változást jelezhet Macron elnök augusztus végén a francia diplomatákhoz intézett beszéde, melyben Franciaország hangsúlyosabb nemzetközi szerepvállalását sürgette.

A Bundestaghoz hasonlóan a héten a holland parlamentben is napirendre került Észak-Macedónia és Albánia kérdése, a holland honatyák támogatóan nyilatkoztak Észak-Macedóniáról, az albán csatlakozási tárgyalások megnyitását azonban — Stef Blok külügyminiszter támogatásával — elutasították a szervezett bűnözés és a korrupció elleni harc terén tapasztalható hiányosságok miatt. Hollandia az egyik leghangosabb ellenzője a bővítésnek, így ez a döntés valamelyest előrelépésnek is tekinthető, ugyanakkor Albánia számára nyilvánvalóan csalódás a döntés, főként ha előrevetíti a holland álláspontot a jövő héten esedékes Tanács ülésen.

Az Általános Ügyek Tanácsa 2019 júniusában azt a döntést hozta, hogy elhalasztja az Észak-Macedónia és Albánia csatlakozási tárgyalásainak megnyitására vonatkozó döntéshozatalt legkésőbb 2019 októberéig. A Tanács a tagjelölti státusz megadásáról a Bizottság javaslata alapján egyhangú szavazással dönt, így kevés az esély rá, hogy a tagállamok zöld utat adjanak az új tagjelölteknek.

Az Unió szempontjából az is fontos, hogy az új tagállamok csatlakozása intézményi szempontból is nehézségekkel jár: nevezetesen az új tagállamnak — a jelenlegi szabályozás mellett — szüksége van európai parlamenti képviselőkre és egy tagra az Európai Bizottságban. A Parlament és a Bizottság reformja, a tagok számának csökkentése régóta az EU napirendjén van, a végleges döntés azonban komoly akadályokba ütközik, elsősorban a tagállamok részéről.

A politikai érdekeken túl természetesen nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a régió országainak még számos területen kell előrébb lépniük ahhoz, hogy közelebb kerülhessenek az uniós tagsághoz. A Bizottság 2019-es bővítési csomagjához csatolt kommunikáció elsősorban a demokratikus intézményrendszer működése, a jogállamiság, a bírói függetlenség, a korrupció, a szervezett bűnözés elleni fellépés, valamint az alapvető jogok biztosítása területén azonosít hiányosságokat, az egyes országok között pedig jelentős eltérések vannak a reformok végrehajtása terén. Az értékelésben külön figyelmet kapott továbbá a migráció kezelése, a gazdasági és közigazgatási reformok végrehajtása, a regionális együttműködés és jószomszédi viszony, ezen túl pedig a Bizottság ajánlásokat is megfogalmaz. A jószomszédi viszony egy olyan kritérium, amelyet számos EU tagállamon szintén számon lehetne kérni (lásd pl az évek óta rendezetlen horvát-szlovén határvitát), ugyanakkor rendkívül fontos szerepe van abban, hogy a tagjelöltekkel szemben kritikusabb országok bizalma növekedjen a partnerországban. Ennek jelentőségét a nyugat-balkáni politikai vezetés is felmérte, így kerülhetett sor például Albánia, Észak-Macedónia és Szerbia között egy ún. “mini-Schengen” szerződés aláírására, mely az uniós Szerződések mintájára lehetővé teszi az emberek, a tőke, a termékek és a szolgáltatások szabad áramlását a 3 ország között.

Az Uniónak jelen pillanatban számos precedens nélküli és igen komoly belső és külső kihívással kell szembesülnie, gondoljunk csak a Brexitre, a migrációra, az USA-val folytatott kereskedelmi háborúra, a versenyképesség fenntartására, az élesedő társadalmi különbségekre, az ukrajnai háborúra vagy éppen a klímaváltozásra. Ilyen körülmények között nehezen megkerülhető az az érv, hogy az Uniónak nem szabad még több instabilitást és bizonytalanságot importálnia. Gazdasági szempontból pedig negatív hivatkozási alap egyes országok számára Románia és Bulgária csatlakozása, mely politikai nyomás hatására ugyan relatíve gyorsan lezárult, ugyanakkor az Európai Bizottság számos területen hiányosságokat állapított meg, és ennek áthidalására létrehozta az úgynevezett együttműködési és ellenőrzési (CVM) mechanizmust, mely a kezdetektől fogva rengeteg konfliktushoz vezetett a Bizottság és az érintett tagállamok között. Egyes tagállamok egyszerűen nem akarnak több bonyodalmat az integráción belül, és megelégednek azzal a korlátozott mértékű támogatással, amit az Unió jelenleg a térségnek nyújt.

Összegzés

Október 15-én az uniós tagállamok ismét döntést hozhatnak arról, hogy milyen jelzést küldenek egy olyan szomszédos régió felé (végül nem indultak meg a tárgyalások — a szerk.), amely mind stratégiai, mind biztonsági, mind gazdasági szempontból rendkívül fontos egész Európa számára. A térség stabilitását ugyanis nagyban befolyásolja az, hogy mennyire hiteles az az ígéret, amit az Unió ajánlani tud. A régió országai rengeteg területen tettek előrelépést, néhány esetben saját identitásuk átformálása árán törekednek arra, hogy teljes jogú tagjai lehessenek az európai projektnek. Európa azonban nem az egyetlen érdekelt a térségben: Oroszország, Kína, Törökország és az Öböl-menti országok is igyekeznek befolyást szerezni, ezek a kísérletek pedig stratégiai kihívást jelentenek az EU számára. Albánia, Észak-Macedónia, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Koszovó mind-mind küzdenek még saját belső és külső problémáikkal, ugyanúgy, ahogy az Uniónak is számos belső és külső kihívással kell szembenéznie, legyen szó a Brexit következményeiről, az USA megváltozott szerepéről, az ukrajnai háborúról vagy a tagállamok között megnövekedett politikai feszültségről. Azonban ha mindezen nehézséggel mellett a tagállamok amellett döntenek, hogy megnyitják a tárgyalásokat Albániával és Észak-Macedóniával, akkor — bár nem oldódik meg minden varázsütésre — hiteles és erős globális szereplőként pozitív kiállást tehet egy olyan térség biztonsága és prosperitása mellett, melynek belső viszony rendszere feszültségekkel terhes és sérülékeny, azonban számtalan értéket hordoz, erről pedig az Európai Uniónak nem szabad megfeledkeznie.

Subscribe now

[GlobPol] [Brexit]

Szerző: Ujvári Márton

« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »

Előző cikkünkben a Brexit folyamatának akkori állását vizsgáltuk meg Boris Johnson miniszterelnökké választása apropóján, most pedig a nyári uborkaszezonról visszatérve az azóta legtöbbet emlegetett forgatókönyv, a megegyezés nélküli kilépést nézzük meg.

További bejegyzéseink a Brexitről:

» Angolok, hová mentek? (2019. július 17.)

» Mi történik az angol parlamentben? (2019. október 30.)

Boris Johnson kérésére a királynő a múlt héten engedélyezte a parlament felfüggesztését. Bár ez nem jelenti a rettegett no-deal forgatókönyv automatikus bekövetkeztét, mégis megnehezíti a rendezett, minden érintett által aláírt és a parlament által elfogadott kilépést. Ennek apropóján a no-deal Brexit, avagy a megegyezés nélküli brit kilépés néhány kérdését járjuk körbe.

Hogyan nézne ki egy no-deal Brexit?

A megegyezés nélküli kilépést leginkább az EU-ból történő kizuhanásként érdemes elképzelni. Jelenleg ha október 31-ig sem szavaz meg semmilyen megállapodást a brit parlament, vagy Nagy-Britannia és az EU nem dönt kölcsönösen a kilépés tovább halogatásáról, úgy november 1-től az Egyesült Királyság nem tagja az EU-nak.

Ez önmagában nem hangzik ijesztőnek, azonban egy dolog miatt könnyen katasztrófához vezethet: az EU alapszerződése és az összes tag által aláírt többi szerződés érvényét veszti a britek számára anélkül, hogy bármilyen más szerződés venné át a helyüket. Ezek az élet számtalan területét szabályozzák, a különböző árucikkek kereskedelmétől a határátlépés feltételein át a légiközlekedésig. A legnagyobb kavarodást valószínűleg az EU négy alapszabadságának (a munkaerő, a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása) elvesztése okozná. A következő bekezdésekben néhány, a no-deal Brexit által okozott problémát sorolunk fel. A lista messze nem teljes, azonban jól érzékelteti, hogy mekkora kihívás az EU-tagság megszüntetése és/vagy kiváltása.

Az áruk szabad mozgásának megszűnésével újra vámokat kéne fizetni az Egyesült Királyság határán az EU-s árucikkek után. Ez természetesen a bolti árakon is meglátszana és akár több tíz százalékkal is megemelheti egyes árucikkek árát, ezzel jelentősen emelve a brit megélhetési költségeket. Az árak pénzügyi-gazdasági problémáján túl azonban van egy logisztikai probléma is: a vámok visszaállításával a doveri kikötőben minden egyes teherautó és hajó rakományát át kellene vizsgálni, ami rendkívül hosszú időt vehet igénybe és Dél-Angliát a világ legnagyobb teherautó-parkolójává teheti. Egy ilyen fennakadás a szállításokban napokra, de akár hetekre is áruhiányt okozhat a szigetországban, ami a luxuscikkek terén nem nagy baj, az EU-ból importált jelentős mennyiségű gyógyszer késése azonban már komoly problémákat képes okozni.

Az Egyesült Királyságba történő beutazáshoz az EU-s állampolgároknak egyik napról a másikra a személyi igazolványuk helyett vízumra és/vagy útlevélre lehet szükségük az Egyesült Királyságban dolgozó és/vagy tanuló szeretteik meglátogatásához. Bár erre az EU és a brit kormány között már született megállapodás, az azonban a még el nem fogadott megegyezést kísérő szándéknyilatkozat része volt, így semmi garancia nincs arra, hogy a brit kormány a no-deal esetén is tartani fogja magát hozzá. A papírok szigorúbb ellenőrzése komoly fennakadásokhoz vezethet a repülőtereken és a forgalmas határátkelőkön (pl. Csalagút).

Az Egyesült Királyságban élő EU-s állampolgárok helyzetével is hasonló a helyzet, Johnson kormánya azonban bekeményített ezen a téren: egy no deal esetén azonnali hatállyal megszűnik az EU-s állampolgárok szabad mozgáshoz való joga. Ez az október 31. után az Egyesült Királyságba érkezők esetében azt jelenti, hogy nem léphetnek csak egy személyi igazolvánnyal brit területre — akár ott éltek korábban, akár nem. A Nagy-Britanniában élő EU-s állampolgárok kitoloncolása azonban valószínűtlen, hiszen erre a lépésre az EU tagállamai a brit állampolgárok hazatoloncolásával reagálnának. A szabad mozgás kérdéskörében az EU a kölcsönösség elvét tartja követendőnek: ha a britek a kilépés után kesztyűs kézzel bánnak az EU-ból beutazókkal, akkor a kontinensen hasonló fogadtatásra számíthatnak.

Az Egyesült Királyságnak nem kell befizetnie többé az EU közös költségvetésébe, azonban elveszti a beérkező pénzekhez való hozzáférését is. A különböző alapok és pénzforrások (Regionális Fejlesztési Alap, Közös Agrárpolitika, stb.) elméletileg pótolhatók az eddig az EU-ba küldött pénzek átirányításával, az átállás számos problémával jár. A mezőgazdaság például az átállás idejére jelentős támogatásoktól esne el, ami az import nehezebbé és drágábbá válása mellett tovább emelheti az élelmiszerárakat. Az EU-s költségvetésből való kilépés másik lényeges eleme az a mintegy 14 ezer milliárd forintra rúgó pénzösszeg, amit az EU egy no-deal esetén is követelne az Egyesült Királyságtól.

Van esély a no-deal forgatókönyv bekövetkezésére?

A Brexit megmutatta, hogy mindig mindenre van esély, a no-deal októberi bekövetkezése azonban koránt sincs kőbe vésve. Ennek ellenére hacsak nem történik komoly változás a status quóban, a no deal az “alapértelmezett” forgatókönyv október 31-ére. Olyannyira, hogy a brit kormány is nagy erőkkel készül a saját belső jelentésük szerint is válsághoz vezető eseményre. Bár Johnson továbbra is szajkózza, hogy megegyezéssel szeretne kilépni október 31-én, erre az idő fogytával egyre kevesebb esély látszik.

Ha lehet még Brexittel kapcsolatos politikai ígéreteknek hinni, akkor jelenleg annyi látható, hogy Boris Johnson vezetésével a britek ki fognak lépni október 31-én. A két legfontosabb kérdés az, hogy rendezett, vagy rendezetlen kilépésre számíthatunk, illetve hogy kormányfő tud-e maradni addig Boris Johnson. Mindkét kérdés eldöntésében jelentős szerepe lesz a brit parlamentnek, amely egyáltalán nem biztos, hogy hajlandó elfogadni a no-deal bekövetkezését vagy a parlament Johnson általi felfüggesztését.

« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »

“Az admiralitás kénytelen volt belenyugodni abba, hogy a század legnagyobb bűnténye és legnagyobb csodája esett meg. Elloptak egy hadihajót, és soha többé nem került elő. Nem egy zsebórát, nem is egy bennszülött kenut és nem egy felöltőt a kávéház ruhatárából, hanem kifejezetten egy teljes páncélos cirkálót, ágyúkkal, munícióval, reflektorral, páncélzattal és konyhaedényekkel együtt, leakasztották a horgonyról, elvitték és megtartották.”

/Rejtő Jenő — Az elveszett cirkáló/

Az elmúlt hónapokban több, aggasztónak látszó hír is szárnyra kapott a Perzsa-öbölbeli olajszállításokkal kapcsolatban. Még a magyar sajtóban is többször megjelentek hírek felrobbantott, ellopott majd megkerült cirkálókról tankerekről (csak hogy a legfrissebb példát). Komolyak ezek a támadások? Lehet diplomácia a tankerlopás? Akkor most háború van az Öbölben? Nem lesz olaj? Aggódjunk? Vegyünk sorba mindent, két felvonásban.

1. Mi is történt? — Egy szőke eltünteti az olajat, ellopnak egy fel nem robbant aknát, egy jelenlegi angol gyarmat lefoglalja egy volt angol gyarmat hajóját és még Jemenben is lehet rosszabb a mostaninál.

Az olajtankerek elleni támadások évtizedes múltra tekintenek vissza. Áldozatai lehettek kalózoknak, terrortámadásoknak és háborúknak is. Az elmúlt hónapokban azonban egyre több és komolyabb incidenssel találkozhattunk, különösen Iránhoz kötődve a Perzsa-öbölben. Ezeket érdemes gyorsan átfutni, de a timeline és linkallergiások nyugodtan ugorjanak a második, elemzői fejezetre.

[Álljunk meg egy térképre: az Irán és egy apró ománi exklávé között elterülő Hormuzi-szoros a világ talán leghíresebb kereskedelmi szűkülete. Az alig 55 km széles szakaszon közlekedik a világ tengeri olaj- és gázszállításának durván harmada, napi közel 300 tanker. A világ 4. legnagyobb olajkitermelőjeként Irak és a legnagyobb LNG-exportőrként Katar teljesen, a második legnagyobb olajkitermelő Szaúd-Arábia pedig exportkapacitása kb. feléig kizárólag a szoros használatával tud külpiacokra szállítani. De ugyanígy ettől az útvonaltól függ az elmúlt években igen esetleges iráni olajexport is. Mivel a térségben politikai és vallási okok miatt nagyon erős a konfliktuspotenciál, ezért a szoros mindig is a legérzékenyebb ellátásbiztonsági kérdést jelentette úgy az eladóknak, mint a vevőknek. De mivel a bevételektől és a hajózás biztonságától minden ország függ, ezért valós és súlyos probléma ezidáig nem volt. Persze ehhez az sem árt, hogy számos más nemzetközi hadihajó és légibázis mellett a teljes amerikai Ötödik flotta és pár tízezer amerikai katona is az Öbölben teljesít szolgálatot.]

0. Nulladik pont: szinte napra egy éve a Trump-adminisztráció újra elkezdte bevezetni a 2015-ös nukleáris megállapodás (JCPOA) alapján visszavont Irán elleni szankciókat. Ennek hatására Irán 2015 óta fokozatosan növekvő olajexportja bezuhant 2019-re (hogy lenullázódott vagy csak jelentősen csökkent, nem világos, de ami export megmaradt, azt csak trükkös, illegális módszerekkel tudják csak megoldani, egyetlen valódi vevőnek, nyilvánvalóan nyomott áron).

Ezzel párhuzamosan az iráni-amerikai viszony folyamatosan romlott, szankciók, drónok elleni támadások ízes Trump-tweetek és fenyegetés ‘Minden háborúk ősanyjával’ [nem hiába az évezredes perzsa költészet…].

I. A tankerekre térve kezdjük a sort május 12-én, amikor is négy — két szaúdi, egy norvég és egy egyesült arab emirátusoki zászló alatt hajózó, éppen az emírségeki partoknál álló — hajót támadott meg csónakokról felhelyezett vízalatti aknákkal egy ismeretlen “állami szereplő”. Sem személyi, sem érdemi anyagi kár nem ért senkit (bár kisebb olajszivárgás volt). Az iráni rezsim ellen erősen fixált Trump-kormányzat, illetve a hagyományos régiós Irán-ellenfél Rijád és Abu Dhabi azonmód Iránt tette meg felelősnek nem minden alap, ellenben bármilyen nyilvános bizonyíték nélkül.

II. Két nappal később a jemeni, Irán által támogatott huti lázadók rongálták meg egy drónnal jelzésértékűen az egyik legfontosabb szaúdi olajinfrastruktúra-elemet, annak a vezetéknek egy részét, amely éppen a Perzsa-öböl felől szállít olajat Szaúd-Arábia nyugati kikötőihez, hogy a királyságban exportra termelt olaj kb. felét a Hormuzi-szoros (azaz az iráni kockázat) kikerülésével tehessék tankerekre. [A hutik egyébként már korábban is előszeretettel támadtak szaúdi olajinfrát vagy tankereket]

III. Június 13-án következett be a fizikálisan legsúlyosabb incidens. A Hormuzi-szoroson való áthaladásukat követően nem sokkal komoly robbanás rongált meg egy norvég és egy szingapúri zászló alatt hajózó tankert. A sérülések komolyak voltak, de a támadók láthatóan nem elsüllyeszteni akarták a hajókat, csak megrongálni. Az USA pár órán belül közreadott felvételeket, amiken viszonylag egyértelműen azonosítható módon az Iráni Forradalmi Gárdához tartozó csónakról szerelik le a szingapúri tankerről a két aknából a fel nem robbantat. Ezt az USA bizonyítékként kezeli Teherán felelősségére, aki ezt természetesen tagadja. A sztoriban valóban van pár furcsaság, és az attributálás korántsem ennyire egyértelmű, de a legvalószínűbb az iráni vonal.

IV. Új hónap, új tenger: két hét pihenés után váratlan front nyílt meg a Földközi-tengeren. Július 4-én ugyanis a gibraltári (brit) flotta feltartóztatott, és azóta is zár alatt tart egy panamai zászló alatt hajózó, de iráni olajat szállító tankert, amely a gyanú szerint Szíriába szállított volna kőolajat. Az EU-s szankciós jogszabályok tiltják olaj- és olajtermékek exportját az Asszad-rezsimnek, ez alapján tartóztatták fel a Gibraltárnál EU-s vizeken áthaladó hajót, és vették őrizetbe kapitányát, illetve első tisztjét. Irán régóta és rendszeresen szállít kőolajat a nemzetközi kereskedelemből kizárt, szövetséges szír rezsimnek, a hajók eddig viszont a Szuezi-csatornán át haladtak. Nem világos, hogy a Grace-1 nevű tanker miért a nyugati útvonalat választotta. Mindenesetre a lefoglalás alapvetően jogszerűnek látszik.

V. Erre válaszul július 11-én iráni járőrcsónakok zaklattak egy brit tankerhajót a Perzsa-öbölben, de egy a tankert kísérő brit hadihajó megfutamította őket.

VI. Július 13-án egészen furcsa körülmények között foglalt el az iráni parti őrség egy panamai zászló alatt hajózó, szingapúri tulajdonú, de leginkább az Emírségekhez köthető hátterű, indiai legénységgel futó nagyon kis méretű tankert (most panaszkodjon valaki az offshore cégekre…). A hajó ugyanis, úgy tűnik, műszaki hiba miatt került iráni vizekre, ahol bevontatták egy kikötőbe, majd pár nap múlva (18-án) eszükbe jutott látványos körülmények között lefoglalni az amúgy is náluk veszteglő, minimális kapacitású állítólagos csempészhajót… Kisebb csempészhajókat amúgy korábban is foglaltak le az iráni hatóságok viszonylag gyakran, csak ennél kisebb csinadrattával.

VII. Az inga igazán július 19-én lengett ki, amikor Irán megpróbált elfogni két libériai zászló alatt hajózó, de brit tulajdonú/hátterű hajót, a Mesdart és a Stena Imperot. A Mesdar sztorija kissé homályos; ugyan behajózott iráni vizekre, ahol volt kontaktja az iráni biztonsági szolgálattal, konkrétan katonák is megszállták pár órára, de ezután zavartalanul hajózhatott tovább. A feltételezések szerint azért, mert a Mesdar évek óta Kínába szállít kőolajat, és Kína Irán legfontosabb olajvásárlója, illetve általában politikai-gazdasági partnere. Az Impero (amelynek már a nevére is született konteó) már kevésbé járt szerencsésen: miután az iráni hatóságok állítása szerint egy halászhajóval ütközött, az Iráni Forradalmi Gárda gyorsan elfogta és iráni kikötőbe kényszerítette, amiről egy rendkívül szórakoztató zenéjű videót is közzé tettek. A két hajó útvonala ezen a másik videón jól látható, így az is, hogy az Impero elfogásáig nem járt iráni vizeken.

Ugyanaznap egyébiránt a gibraltári hatóságok meghosszabbították egy hónappal az iráni tanker és a legénység egy részének fogságát. Egyértelmű, hogy az Impero elfogása szemet-szemért lépés volt, amit kvázi túszcsere alapnak használ Teherán, ami politikailag szükséges, jogilag azonban meglehetősen kérdéses lépés volt. A fő kérdés, hogy tovább eszkalálódik-e a konfliktus, vagy sikerül kivonni a Hormuzi-szorost az Iránnal kapcsolatos politikai viharból.

VIII. Bónusz: van még pár másik, említésre érdemes momentum, amelynek a fő sztorihoz kevés köze van, de kár lenne nem megemlíteni a finom kötődések miatt:

• A Fekete-tengeren is megirigyelték a hajót-hajóért taktikát, így Ukrajna nemrégiben elfogott egy orosz illetőségű tankert, amely részt vett a november végi Kercsi-szorosban lezajlott orosz akcióban, amiben Oroszország fogott el három kisebb ukrán hadihajót. A sztori itt is furcsa, hiszen az ukránok által körözött hajó magától kötött ki egy ukrán kikötőben, szinte provokálva az őrizetbe vételt. Az orosz hajó legénységét ugyanakkor Ukrajna elengedte, míg Oroszország a mai napig fogva tartja az ukrán hajósokat.

• Június 22-én szintén víz alatti aknákkal robbantották fel és tették a mai napig részben működésképtelenné a szíria Banijasz kikötőjének a tankereket a szárazfölddel összekötő olajvezetékét. A hosszasan fennálló olajszennyezés jelentősebb környezeti kárt okozott a parton. Banijasz kulcsfontosságú a szír olajimport (és -finomítás) szempontjából, így a támadás érzékenyen érinti a rezsimet. Bár gyanúsított nincs, a támadáshoz feltehetően komoly tapasztalat és kapacitás kellett, így legalábbis érdemes komolyabb szereplőt sejteni a háttérben (napokkal a feltételezett iráni tankertámadások után…).

• És ha már környezeti kár és konfliktus. Még 2018-ban adott először jelentést a témával foglalkozó (és követésre érdemes) CEOBS egy a hutik által ellenőrzött jemeni kikötőnél álló tankerről (valójában FPSOS, de nekünk elég annyi, hogy hajó és sok olaj van benne). A hajóban kb. 1 millió hordó olaj lehet. A kikötő 2015-ös elfoglalása óta a gyanú szerint semmilyen karbantartás nem zajlott az évtizedes hajón, ami így is már talán szivárogni kezdett — legalábbis a hutikkal ellenséges jemeni kormányzat hatásos videója szerint.

Ha ez mind kiömlene, egyrészt felkerülne a tankerspillek örökranglistájának ötödik helye tájára — másrészt nyilván óriási környezeti pusztítást okozna, de akár a Bab-el-Mandeb szoros hajóforgalmát is korlátozhatná. Ami ebben az esetben a kockázaton túl figyelemre méltó, az a tankerdiplomáciának egy újabb eszköze, azaz az olajtanker mint fenyegetés és mint legitimáció a beavatkozásra — a jemeni kormányzat ugyanis nem sokkal azután ‘vette elő’ a tanker ügyét, hogy a huti milíciák elvileg kivonultak a kikötőből, de az ellenőrzést nem adták fel. Szanaa láthatóan szeretné erősíteni a nemzetközi nyomást a hutikon, hogy minél gyorsabban, nemzetközi támogatással szerezhesse meg a kikötő ellenőrzését.

2. És hogy mi következik ebből? — Az olajár unottan vállat von, pedig Teherán nagyon elvinné egy táncra, viszont csak Amerika áll fel az asztalától, az egészen pedig a földkörüli pályára állított Twitter szórakozik a legjobban.

I. Mi a hatása az olajpiacra a konfliktusnak?

Igazából nem sok.

A fenti charton (forrás) látható, hogy az olajár az egy évvel korábbi állapothoz képest lejtmenetben van. Ennek sok oka van, részben túltermelés (USA frackerek szevasztok), részben pedig a negatív keresleti-gazdasági kilátás, elsősorban az USA-Kína gazdasági háború miatt. Ha valaki jobban belemélyedne, itt egy remek prezi erről, de a lényeg és fontos állítás (nem csak most, a világtörténelemben eddig bármikor): az olajpiacot a fundamentumok, a kereslet-kínálat mozgatja, nem geopolitikai események, robbantások. Pár támadás, bizonytalanság 1–2 napig érezteti hatását — ld. a fent kék karikával jelölt, az előző fejezetben bemutatott incidensek — , de trendet ezek sem változtatnak. Így az öbölbeli csörték eltörpülnek, még akkor is, ha a világ legfontosabb olajszállítási útvonalát érintik.

Na igen, a legfontosabb, de kinek? A trükk ugyanis az, hogy a Hormuzi-szoroson átmenő forgalom 80%-a Ázsiába, főleg Indiába és különösen Kínába jut. Az olaj persze globális termék, ha valahol hiány van belőle, az máshol is megdrágítja, a piac reagál. Mégis, olajellátás szempontjából a szorosnál történtek elsősorban Ázsiának fájhatnak. Annak a Kínának, amellyel Trump egyébként valós küzdelmét vívja. Az USA már rég nem az Öböl-háborút éli, az amerikai olajimport a térségből megfeleződött, Szaúd-Arábia már nem az amerikai olajfelhasználás 10, hanem pusztán 2%-át adja, és az is nagyrészt nem a szoroson, hanem a királyság nyugati partjairól érkezik (Európa szintén főleg onnan kap olajat).

Az egyébként szinte kizárt, hogy Teherán képes legyen lezárni a Hormuzi-szorost, legalábbis hosszabb időre. Bár visszatérően elhangzik ez a fenyegetés iráni részről, kérdéses, hogy az mennyire kivitelezhető a nemzetközi katonai jelenlét mellett, mindamellett, hogy egy ilyen lépés valóban szinte bizonyosan (korlátozott) háborút jelentene.

II. Mi a hatása a Perzsa-öböl biztonsági helyzetére, avagy lesz-e háború?

Akkor miről is szól most az USA-Irán konfliktus? Ezt sajnos nem ez a bejegyzés fogja megválaszolni, így is már fájóan hosszú. Ami biztos, hogy nem az olajimport van a háttérben. Az USA vélhetően kapva kapott az alkalmon, hogy balhé van a Perzsa-öbölben, és van oka arra (a nemzetközi hajózási útvonalak biztonságának valóban kiemelten fontos megteremtése), hogy erősítse saját régiós (katonai) jelenlétét, de főleg, hogy nemzetközi koalíciót gründoljon Iránnal szemben. A Washington által meghirdetett tengeri misszió épp ilyen eszköz, ehhez azonban Nagy-Britannián és Izraelen kívül még nemigen csatlakozott komoly erő — az EU (Németország kifejezetten, Franciaország kissé) ellenkezik [és akkor az orosz-kínai különutat elő se vegyük — mindenesetre érdemes lesz követni a koalíció és a Sentinel művelet jövőjét].

Washington azonban kissé egyedül maradt Teheránnal szemben. Fő szövetségese, az EU az utolsó pillanatig ragaszkodik az iráni atomalku (JCPOA) megtartásához — (1) Mert a soft-poweren kívül nincs más igazi eszköze és (2) Mert európai cégek kifejezetten szeretnének aktívan részt venni az iráni gazdaságban. [Itt jön képbe a Brexit: az EU-ból való kilépése után Nagy-Britanniát nem köti majd a közös EU-s álláspont a JCPOA megtartására, így nyugodtan, teljes mellszélességgel állhat az USA Irán-politikája mellé.] Bármi, amivel Teherán ellen felléphet Washington, most extrán jól jön. Ezzel ugyanakkor nem azt akarjuk sejtetni, hogy a tankertámadásokat (vagy a drónlelövést) a CIA-Moszad-Blofeld-Moriarty kvartett hozta volna össze és kente volna rá Teheránra.

Irán részéről a tankerek elleni vélt/valós támadások magyarázhatóak a szükségszerűséggel és nem tökéletes végrehajtással. Egyrészről, ahogy említettük, az olajbevételeinek jó részét elvesztette Teherán. Hivatalos exportja minimális, ami megmaradt, annak jó része a nem fizető Szíriába, vagy a híresen keményen tárgyaló Kínába jut, fél-illegálisan. A beharangozott EU-s special purpose vehicle, amely megengedné európai cégeknek az iráni olaj vásárlását, egyelőre nem jutott ki a laborból. A dolog innentől szomszéd tehene logika: ha már Irán el van vágva bevételei egy részétől, akkor legalább rontsa ellenfelei piaci lehetőségeit (Szaúd-Arábia így is folyamatosan piacot veszít Kínában Oroszországgal szemben). Ennél is fontosabb azonban, hogy Irán nem mutatkozhat gyengének az amerikai fenyegetésekkel szemben, valódi, nem katonai eszköze azonban nagyon kevés van. Az öbölbeli támadásokat ezért értelmezhetjük úgy is, hogy Teherán üzeni Washingtonnak és szövetségeseinek: a fenyegetésnek és szankcióknak következményei vannak, olcsóbb lenne visszatérni a tárgyalóasztalhoz, különben kellemetlenkedni fogunk. A brit hajó elfogása szintén szükségszerű lépés volt: egy konfliktusvezérelt helyzetben a szemet-szemért logikája adja magát, sőt a játékelméleti modellek szerint alapesetben ez még a kooperációhoz vezető egyik legjobb stratégia (és itt kellene nyitni egy hatalmas zárójelet a nemzetközi kapcsolatok és játékelmélet találkozásának, de nem tesszük, majd máskor mások).

[Emellett azt sem érdemes elfelejteni, hogy Teheránt nem érdemes egységes aktornak tekinteni. A Róhani-kormányzatnak erős belső ellenzéke van, főleg radikálisabb vonalon, az akciókat végrehajtó Forradalmi Gárda pedig elsősorban az ajatollah és számos katonai vezető irányítása alatt van, így akár a kormányzattól független lépéseket is tehetnek.]

Mindenesetre úgy tűnik, megérkeztünk egy újszerű világba — a tankerdiplomáciáéba. Hogy hadihajókkal lehet ‘diplomáciát’ csinálni, olyat már láttunk. Hogy az energiahordozók tranzitját diplomáciai/politikai eszközként használják államok, szintén nem újdonság. Most ím, itt a két világ találkozik. Irán ugyan rutinszerűen fenyeget a Hormuzi-szoros lezárásával már évek óta, ugyanakkor a mostani lépések, amennyiben elfogadjuk Irán felelősségét, egészen új szintre emelik ezt a kockázatot. A globalizált világgazdaság egyik alapját adó szabad hajózást és a világ legnagyobb legértékesebb commodity-piacát érinti az ügy. Úgy tűnik Irán behozta a hibrid hadviselést a tengeri olajkereskedelembe. Nem az évtized földrengése a nemzetközi kapcsolatokban, ám mégis egy újabb, eddig azért állami szereplők által klasszikusan inkább tabuként kezelt terület kerülhet be a napi politikai eszköztárba.

III. És hogyan lehet ennyi mindent megtudni?

Az olajpiac tehát még izgalmasabb, mint eddig, és úgy tűnik, innentől csak ilyenebb lesz. Hova kerül a venezuelai vagy iráni, nemzetközi szankciók alatt álló olaj? Ki támogatja kőolajjal az embargó alatt lévő szír rezsimet? Pontosan mennyi olajtartaléka lehet az ilyen adatokat notóriusan nem közlő Kínának? Ezek politikailag és/vagy a piaci előrejelzések szempontjából kulcsfontosságú információk.

És napjainkban már közel sem elérhetetlenek ezek az információk. Gyökeresen átalakul a nyílt információk beszerzése, nem csak az internetnek, hanem a távérzékelés fejlődésének köszönhetően is. Pár példát erre a fajta információs bummra itt a blogon is be szeretnénk mutatni, ez az első ebből a sorozatból.

Míg nem is olyan régen a ship spotting elsősorban azt jelentette, hogy állt az ember a Boszporusznál és hadihajókat fotózott. Mára ezt számos magáncégen keresztül elérhető műholdképekkel is meg lehet tenni. Így hiába kapcsolja ki egy iráni hajó a helyzetmeghatározóját, órákon vagy napokon belül meg lehet találni.

Aki az első fejezetben rákattintott pár linkre, gyakran találkozhatott a TankerTrackers twitter-fiókjával. Az egész bejegyzés részben az ő bemutatásukra született (sorry not sorry).

A TankerTrackers, ahogy a neve is sejteti, hajókat követ. Ehhez egyrészről a ‘klasszikus’ eszközt használják, az elvileg minden hajó által kötelezően leadott helyzetjelzők (AIS) adatait. Ezen alapulnak a netes hajókövetők, amelyeken pár dolláros előfizetésért már egészen teljes képet kaphatunk egy-egy tanker úticéljáról, arról, hogy üres vagy feltöltött-e, stb. Amitől igazán izgalmassá válik azonban, hogy ezeket az adatokat kombinálják kereskedelmi szolgáltatótól vásárolt, jó minőségű műholdképekkel. Ez alapján egyrészről megtalálják azokat a tankereket is, amelyek vagy önszántukból (hogy elrejtőzzenek) vagy kényszerből (mert elfoglalták) kikapcsolják a helyzetjelzőket. Emellett a műholdképekből arra is tudnak következtetni, hogy a tanker merülése alapján mennyi olajat/olajterméket szállíthat.

Nem szeretnénk állítani, hogy egyedüliek ezen a piacon. De talán ők a legláthatóbbak, akik a széles közönség felé mutatják az új technológia adta lehetőséget, illetve kombinálják azt olajpiaci és közel-keleti politikai hozzáértéssel. Nehéz túlbecsülni ennek hatását és fontosságát. Egyrészről az olajpiac 1,7 billió dolláros forgalma a globális GDP százalékában mérhető. Bármilyen plusz információ erről a piacról óriási értéket képvisel. Emellett az internet régi ígérete az információhoz való hozzáférés demokratizálása, az ellenőrizhetőség megteremtése. Mára nem csak a CIA képes követni minden kínai hajót, ami iráni olajat szállít, vagy figyelni, ki kereskedik a szír rezsimmel, esetleg hogyan csempésznek olajat a Krímből — ezt pár dolláros előfizetésért mi is megtehetjük a fotelből.

Kivéve persze, ha a tankerekkel úgy tesznek, ahogy Piszkos Fredék:

“A part egy beszögellésén, a dzsungel fái között beálltak a hajóval az Irrawaddy holtágába. Ezután villámgyors munkába kezdtek. Negyven és ötvenméteres szívós pálmákat, koronájuk alá hurkolt hajókötéllel addig hajlítottak a kis öböl két oldalán, míg a pálmalombok összeértek a cirkáló felett. Ezután a legénység gallyakat, virágokat, leveleket hordott össze, felmásztak a pálmákra, és beborították ezzel a gizgazzal. A Mandalay fölötti, elhagyatott, kihalt, egymástól több mérföldre húzódó őserdőkben és mocsarakban egy-egy elszórt törzs él. Csónak, hajó, ember erre nem járt a cirkáló tehát, miután kitért a folyó sodrából, és beállt ebbe a holtágba, csak a repülőgépektől tarthatott. De mire megérkezett a raj, az Irrawaddyn nyoma sem volt a hajónak, a kis öböl nem ütött el a part sávjától, mert az alagútszerűen összehúzott fakoronák, virággal, bokrokkal beszórva, egybeolvadtak az őserdő egyhangú tömegével.”

/Rejtő Jenő — Az elveszett cirkáló/