Európa újraegyesülése — a nyugat-balkáni EU-csatlakozás
Szerző: Lévai Annamária
« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi oldalán jelent meg. »
Angela Merkel a páneurópai piknik 30. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen augusztus végén kijelentette, hogy Európa nem lesz újra teljesen egységes addig, míg a nyugat-balkáni országok — nevezetesen Szerbia, Montenegró, Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia és Koszovó — nem csatlakoznak az Európai Unióhoz. A német kancellár mellett számos uniós politikai vezető sorakoztat fel érveket az említett országok EU-csatlakozása mellett, vagy épp hívja fel a figyelmet a csatlakozás elmaradása esetén felmerülő kockázatokra. Az Unió új tagállamokkal való bővítése idén októberben újra reflektorfénybe kerül, hiszen a tagállamoknak dönteniük kell arról, megnyitják-e a csatlakozási tárgyalásokat Észak-Macedóniával és Albániával (az erről szóló megbeszélés a cikk megjelenésével egyidőben zajlott, az Európai Tanács azonban végül elutasította a francia, dán és holland vétóval a hivatalos tárgyalások megindítását — a szerk.).
Ha több tagállamban megvan a politikai akarat a bővítésre, hol akad el mégis a folyamat, amely látszólag mind az Uniónak, mind az érintett országoknak érdekében áll? Mit lehetne tenni azért, hogy a folyamat felgyorsuljon? A következő írás egy rövid áttekintést kíván adni a balkáni országok csatlakozási folyamatának jelenlegi állásáról, és általánosságban összefoglalja az Unió bővítéspolitikájának legfontosabb kihívásait.
[VILÁG]
A csatlakozási folyamatról dióhéjban
Az Unióhoz való csatlakozás feltételei első pillantásra igencsak egyszerűnek tűnnek: az 1993-ban meghatározott ún. koppenhágai kritériumok stabil és demokratikus politikai berendezkedést, az Unió piacán zajló versenyhez alkalmazkodni tudó, működőképes piacgazdaságot, valamint az uniós jogszabályokat adaptálni képes adminisztratív és intézményi berendezkedést írnak elő. A probléma azonban az, hogy ezek a kritériumok igen nehezen megfoghatók, és a sokféle értelmezési lehetőségnek köszönhetően igen nehezen lehet mérni, hogy egy adott országnál mennyire teljesülnek. Az Unióhoz csatlakozni kívánó ország előzetes tárgyalások után benyújtja a csatlakozási kérelmét, azonban a tagjelölti státusz elérése nem történik automatikusan, arról egyhangúlag kell döntenie az Európai Tanácsnak, mely a tagállamok vezetőiből áll. A hivatalos tagjelöltté válás után indulnak meg a csatlakozási tárgyalások, melyeknek nincs időbeli korlátja — ennek szélsőséges példája Törökország, mely 1959-ben kezdett tárgyalni az akkori Európai Gazdasági Közösséggel (EGK), és 1987-ben jelezte csatlakozási szándékát is. 1997-ben döntés született arról, hogy az ország alkalmas a Közösséghez való csatlakozásra, azonban a folyamat azóta sem ért a végére.
A csatlakozási tárgyalások során az EU-t az Európai Bizottság képviseli, és a tárgyalási fordulók leggyakrabban úgynevezett kormányközi konferenciákon öltenek formát. A könnyebb áttekinthetőség érdekében a tárgyalások az úgynevezett csatlakozási fejezetek mentén zajlanak, melyek az uniós jogrendszer (aquis communautaire)egyes részterületeire épülnek. Jelenleg 35 csatlakozási fejezetről beszélhetünk, melyekből a leghosszabban tárgyalt és talán a leginkább átpolitizált a jogállamisággal foglalkozó 23., illetve a 24. fejezet. Ez elsőre egy rendkívül konkrét és objektív módszertannak tűnhet, azonban a csatlakozni kívánó országok részéről gyakran megfogalmazott kritika, hogy néha úgy érzik, mintha egy mozgó célpontot kellene eltalálniuk, ugyanis az Unió folyton újabb és újabb célokat tűz ki eléjük. A jogállamiság és a közös európai értékek pontos jelentése az Unión belül is egy sok feszültséghez és ellentmondáshoz vezető, igencsak átpolitizált témává vált az utóbbi időben, ami tovább nehezíti azt, hogy a témáról higgadt vagy objektív dialógus folyjon. A jogállamiságot az egyes államok eltérő alkotmányos és jogi hagyományai, normái miatt is nehéz patikamérlegen mérni, emiatt az EU-n belül sem létezik egy egységes kritériumrendszer a kérdésben.
Az egyes fejezetek lezárására akkor kerül sor, amikor a tagállamok egyetértenek abban, hogy elégedettek a tagjelölt ország által elért előrelépésekkel az adott területen. A fejezetek lezárása után készül el a csatlakozási szerződés, amely rögzíti az új ország EU tagságát, annak feltételeit és a vele járó kötelezettségeket, valamint az átmenethez szükséges egyéb megállapodásokat, határidőket és védelmi mechanizmusokat. A csatlakozási szerződés addig nem lép hatályba, amíg:
1. az Európai Parlament, az Európai Bizottság és az Európai Unió Tanácsa jóvá nem hagyja
2. aláírásra nem kerül a csatlakozó ország, valamint az összes EU tagország képviselői részéről
3. mind a csatlakozó állam, mint az összes uniós tagállam nem ratifikálta a rá vonatkozó alkotmányos szabályoknak megfelelően (pl. népszavazás, parlamenti döntés stb.)
A csatlakozási szerződés aláírása után még egy utolsó átmeneti időszak következik, mely során a csatlakozó országra különleges feltételek vonatkoznak, teljes jogú uniós tagállammá pedig a szerződésben rögzített dátum után válik a szerződés fent részletezett teljes ratifikációja után.
Egyfajta előre lépésnek tekinthető, hogy az Európai Bizottság újabban ismét évente megjelenteti bővítési csomagját, melyben értékeli az egyes országok előrehaladását, valamint megjelöli azokat a területeket, ahol hiányosságok tapasztalhatóak. 2017-ben ugyanis nem került sor a dokumentum kiadására, amit a térség államai értelmezhettek a politikai figyelem és szándék hiányosságaként.
A Bizottság ezen felül rendelkezik a Nyugat-Balkánra vonatkozóan egy külön stratégiával, melyet 2016 februárjában hoztak nyilvánosságra. Ennek talán a legfontosabb üzenete az volt, hogy kilátásba helyezte Montenegró és Szerbia csatlakozását 2025-ig, egyúttal elismerve az időkorlát „rendkívül ambiciózus” voltát is. A csatlakozási feltételek teljesítéséhez az EU jelentős gazdasági támogatást is nyújt a térségnek, ennek egyik legfontosabb összetevője az ún. Előcsatlakozási Támogatási Eszköz (IPA), melyek elsősorban versenyképességi, közlekedési, infrastrukturális, környezetvédelmi és fejlesztési projekteket támogatnak. A fejlesztések célja többirányú lehet: szólhat a demokratikus intézmények kapacitásépítéséről, vidékfejlesztésről, régiós támogatásokról, határmenti együttműködésekről és a humántőke fejlesztéséről is. Ezen kívül fontos támogatási eszköz a Nyugat-Balkán Befektetési Alap, mely a tagállamok befizetéseiből finanszíroz különböző projekteket a térségben. Az előcsatlakozási alapok finanszírozása a többéves pénzügyi keretbe tartozik, melynek következő hétéves időszakáról jelenleg is folynak a tárgyalások, így a 2020–27-es időszakban a bővítési támogatások is jelentősen átalakulhatnak.
Mely országokról beszélünk?
Maga a Nyugat-Balkán kifejezés is az EU által mesterségesen létrehozott fogalom, mely nem igazán rendelkezik sem földrajzi, sem kulturális jelentéssel, pusztán azokat a balkáni államokat jelenti, amelyek még nem az Unió tagjai. Az országok többsége — Albánia kivételével — egykor Jugoszlávia része volt, történelmük, kultúrájuk és az előttük álló kihívások számos ponton összekapcsolódnak. A nyugat-balkáni országok közül jelen állás szerint tagjelölti státusszal Szerbia, Montenegró, Észak-Macedónia és Albánia rendelkezik, míg Koszovó és Bosznia-Hercegovina ún. potenciális tagjelölt, amely tulajdonképpen a tagjelöltté válás kissé mesterségesen létrehozott „előszobája”.
Koszovó esetében a potenciális tagjelölti státusz azért bír nagy jelentőséggel, mert lehetővé teszi az EU számára a szélesebb körű együttműködést anélkül, hogy egyértelműen állást foglalna a függetlenség kérdésében, így el lehet kerülni, hogy a Koszovót el nem ismerő tagállamok érdekei sérüljenek.
Szerbia 2013-ban nyitotta meg a csatlakozási tárgyalásokat az Unióval, és eddig 17 tárgyalási fejezetet nyitottak meg a 35-ből, melyet közül 2-t le is zártak. A Bizottság 2019-es értékelése említést tesz az országban tapasztalható rendkívül erős belpolitikai feszültségekről, a bíróságok politikai befolyásolásának továbbra is meglévő gyakorlatáról, a korrupcióról, a szervezett bűnözés és a diszkrimináció elleni hatékonyabb fellépés szükségességéről, a szólásszabadság biztosításával kapcsolatos előrelépések hiányáról, valamint az uniós vízumpolitikától való eltérés veszélyeiről. Ugyanakkor az értékelés elismerően szól az ország által elért eredményekről a közigazgatási reform, a gazdaság és az uniós jogharmonizáció terén, valamint kiemeli az Unióval közös törekvések sikereit az illegális migráció kezelésére. Továbbra is komoly problémát jelent a rendezetlen viszony Koszovóval, melyről Koszovónál írunk részletesebben.
Montenegró a többi országhoz viszonyítva egészen gyorsan haladt előre a csatlakozási folyamatban: az ország 2008-ban jelezte csatlakozási szándékát, 2010 óta rendelkezik tagjelölti státusszal, a csatlakozási tárgyalásokat pedig 2012 júniusában kezdte meg az Unióval. Jelenleg 32 tárgyalási fejezet van megnyitva, 3 pedig már lezárásra is került. A Bizottság idei értékelése említést tesz a múlt év végével kezdődött belpolitikai válságról: egy ellenzéki parlamenti képviselő letartóztatása, valamint a 2019 elején kirobbant, illegális pártfinanszírozással kapcsolatos botrány miatt az ellenzéki pártok bojkottálták a parlament működését, és számos utcai tüntetésre is sor került. A politikai szereplők végül közös erővel vissza tudták terelni a politikai vitákat a parlamenti keretek közé, azonban az illegális pártfinanszírozás ügye azóta sem került kivizsgálásra. A közigazgatási reformok terén a Bizottság szerint az ország jelentős eredményeket ért el, ugyanakkor továbbra is erős politikai akarat szükséges ahhoz, hogy a közintézményekben, valamint a bíróságokon ne jelenhessen meg politikai befolyásolás. Az alapvető jogok és szólásszabadság terén a Bizottság szerint Montenegró rendelkezik az uniós tagsághoz szükséges jogi és intézményi keretekkel, azonban a kisebbségek védelme, valamint a nemi alapú és a gyerekek ellen elkövetett erőszakos cselekedetek megelőzése terén komoly fejlesztésre van szükség.
Koszovó esetében alapvető problémát jelent, hogy öt EU tagállam (Spanyolország, Románia, Szlovákia, Ciprus és Görögország), melyek maguk is „küzdenek” autonómia-törekvésekkel, nem ismerik el a területet önálló országként. Ugyanakkor több uniós tagállamnak (pl. Hollandia, Magyarország) van nagykövetsége Pristinában. 2008-ban a Tanács elismerte Koszovó függetlenségi nyilatkozatát, kiegészítve azzal, hogy Koszovó egy újszerű, más országhoz nem hasonlítható sui generis jogi státuszban van. Szintén ebben az évben kezdte meg működését az EULEX-Kosovo elnevezésű uniós misszió, mely elsősorban a jogállamiság területén nyújt támogatást a pristinai hatóságoknak. Belgrád és Pristina viszonya az utóbbi időben igencsak elmérgesedett a Koszovó által bevezetett tavaly novemberben bevezetett 100%-os büntetővámok miatt, ami komoly amellett, hogy jelentős kiesést okozott a szerb gazdaságnak, komolyan veszélyeztette a Koszovó északi részén élő (szerb) lakosságot. A konfliktus kiváltó oka az volt, hogy 2018 nyarán Szerbia sikeresen lobbizott az ellen, hogy Koszovót felvegyék az Interpol tagjai közé, mely a terület függetlenségének nemzetközi elismerésében egy jelentős előrelépés lett volna. A Belgrád-Pristina viszonyrendszerben változást hozhat az újonnan megválasztott koszovói kormány, bár a választásokon győztes balközép Vetevendosje párt vezetője és leendő miniszterelnöke, Albin Kurti a választások után azt nyilatkozta, hogy a Szerbiával való viszony rendezése nem az első az új kormány teendőinek listáján.
Észak-Macedónia esetében történelmi jelentőséggel bír a névvita rendezése Görögországgal, mely hosszú éveken keresztül akadályozta a csatlakozási folyamat előrehaladását. A megállapodás azonban komoly belső feszültségeket is teremtett az országban, hiszen sokak szemében az új névvel a nemzeti identitás egy részéről mondtak le az ország vezetői.A névvita rendezése ugyanakkor nem jelenti azt, hogy búcsút mondhatunk az évtizedek óta felhalmozódott összes feszültségnek. A 2019-es bővítési csomag is alapvetően pozitív képet fest az országról, a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről pedig legkésőbb 2019 októberéig döntenie kell a Tanácsnak (végül egyelőre nem indultak meg a tárgyalások — a szerk.).
Albánia 2009-ben nyújtotta be a csatlakozási kérelmét, és 2014-ben vált hivatalosan is tagjelöltté. A csatlakozási tárgyalások megnyitására a Bizottság először 2018 júniusában tett javaslatot, erről a kérdésről idén októberben dönthetnek a tagállamok. A 2019-es bővítési csomag értékelése szerint az ország a politikai és gazdasági reformok, az alapvető jogok, valamint a közigazgatási reform terén tett ugyan előrelépéseket, azonban még vannak hiányosságok az átláthatóság, a szervezett bűnözés elleni küzdelem és az említett reformok tényleges implementációja terén. Mindezeken túl a belpolitikai helyzet igencsak feszült, idén februárban ugyanis az ellenzéki pártok bejelentették, hogy bojkottálni fogják mind a parlamenti munkát, mind pedig a júliusban esedékes választásokat, miután a parlament nem szavazta meg a képviselők átvilágításáról szóló törvényjavaslatot. A választásokra végül június 10-én sor került, azonban több ellenzéki vezetésű településen megtagadták a szavazáshoz szükséges előkészületek megtételét, és több, esetenként erőszakba torkolló konfliktus is kialakult a helyi igazgatás és a rendőrség erői közt. Az OECD értékelése szerint a kialakult válságért mind a kormány, mind az ellenzéki pártok felelőssé tehetőek, és az események miatt a választópolgárok joga a választásokon való zavartalan részvételhez jelentősen sérült. Legutóbb pedig az EU Tiranába akkreditált nagykövete, Luigi Soreca fogalmazott meg kritikát az Edi Rama miniszterelnök online média szabályozására vonatkozó javaslatáról, mely a nagykövet szerint korlátozhatja a szólásszabadságot.
Bosznia-Hercegovina 2016 februárjában benyújtotta csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz, azonban még igen messze áll a tagjelölti státusztól. Ez elsősorban az ország mesterségesen létrehozott és rendkívül széttagolt kormányzati struktúrájából adódó nehézségekből adódik, hiszen a rengeteg szereplő és a szerteágazó érdekek miatt rendkívül nehézkes és időigényes a döntéshozatal. A strukturális kihívások miatt a Bizottság részletes ütemtervet tett közzé a végrehajtandó reformokról, melynek gyakorlati alkalmazása sokszor hiányosan valósul meg.
Kik a támogatók?
A 2019. májusi európai választások után felálló új Európai Bizottság új löketet adhat a bővítés politikának. Ursula von der Leyen parlamenti megválasztása után úgy nyilatkozott, hogy a Nyugat-Balkán fontos Európa számára, ugyanakkor nem említette, hogy számolna a tagjelölt országok csatlakozásával a következő öt évben. Ugyanakkor ez a nyilatkozat is előrelépésként értelmezhető Jean-Claude Juncker 5 évvel ezelőtti nyilatkozatához képest, amikor előre kijelentette, hogy az ő bizottsági elnöksége alatt nem fognak új tagállamok csatlakozni az EU-hoz. Ez a kijelentés azért volt veszélyes, mert hivatkozási alapot biztosított a bővítést ellenző tagállamoknak a következő öt évre, és így csak fokozódott a tagállamok körében az ún. bővítési fáradtság. Az ilyen jellegű nyilatkozatok politikai jelentőségét nem szabad alábecsülni, hiszen hivatkozási alapot adhat jövőbeli döntésekhez. Szintén jelzésértékű, hogy Josep Borrell, az EU jövőbeli kül-és biztonságpolitikai főképviselője kijelentette, hogy beiktatása után először Koszovóba fog utazni, hogy megpróbálja kilendíteni a holtpontról a párbeszédet Belgrád és Pristina között.
Ahogyan már a bevezetőben is láthattuk, Németország és Angela Merkel az egyik legfontosabb támogatója a nyugat-balkáni országok csatlakozásának. Bár a német vállalatok nem fektetnek be annyit a térségben, mint Közép-Európában a 2004-es csatlakozás előtt, jelenlétük mégis kulcsfontosságú lehet a térség gazdaságának felpörgetése szempontjából. A tagállamok közül Németország az egyik legjelentősebb befektető a térségben, a német intézmények pedig meghatározó szerepet játszanak a térségben az EU-s projektek megvalósításában. Kereskedelem szempontjából szintén fontosak a németek, Németország ugyanis az egyik legfontosabb felvevőpiac a Balkánról érkező termékeknek. 2014-ben Németország indította el az ún. berlini folyamatot, melynek célja az infrastrukturális beruházások és a gazdasági növekedés támogatása, részesei pedig a németek és a nyugat-balkáni államok mellett Ausztria, Bulgária, Franciaország, Horvátország, Lengyelország, Olaszország, Szlovénia és az Egyesült Királyság. A részt vevő országok évente rendezett csúcstalálkozókon osztják meg egymással tapasztalataikat az együttműködésről, valamint közös megjelenéssel hívják fel az európai közvélemény figyelmét a térségre. Angela Merkelen kívül a német parlament (Bundestag) is világos kiállást tett szeptember végén Észak-Macedónia és Albánia uniós tagsága mellett.
A V4-es országok évek óta következetes támogatói a nyugat-balkáni országok EU-tagságának. 2019. szeptember 12-én Prágában került sok a visegrádi miniszterelnökök csúcstalálkozójára nyugat-balkáni kollégáikkal. A csúcstalálkozó után a résztvevő vezetők közös nyilatkozatban álltak ki a csatlakozási tárgyalások októberi megnyitása mellett Albániával és Észak-Macedóniával, emellett az EU Nyugat-Balkán Stratégiájára hivatkozva sürgették a tárgyalások felgyorsítását Szerbiával és Montenegróval. A nyilatkozat aláírói reményüket fejezik ki a tekintetben, hogy Koszovóban és Bosznia-Hercegovinában is folytatódni fognak a már megkezdett reformok, valamint felhívták a figyelmet az egész régió stratégiai jelentőségére. A V4-es államfők pedig október 3–4-én kétnapos csúcstalálkozót tartottak Prága közelében a szerb és a szlovén államfő meghívásával. A nyugat-balkáni országok a Visegrádi Alap mintájára hozták létre a Nyugat-Balkán Alapot, melyből többek között fenntartható fejlődéssel, oktatással és kultúrával kapcsolatos projekteket finanszíroznak a résztvevő államok.
Magyarország mindegyik országba delegál egy-egy integrációs szakértőt, aki a helyi hatóságok munkáját segíti a magyar csatlakozási tárgyalások során szerzett tapasztalatok átadásával, illetve külső szakértők bevonásával. Nagyban segítheti a V4-es országok ezen irányú tevékenységét az a tény, hogy Ursula von der Leyen Várhelyi Olivért jelölte szomszédság- és bővítéspolitikáért felelős biztosnak, hiszen ezt lehet egyfajta elismerésnek értelmezni a már meglévő magyar tapasztalatok és szaktudás felé. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a biztosok feladata elsősorban a politikai reprezentáció és végrehajtás, valamint az egyes területeken működő főigazgatóságok tevékenységeinek irányítása. Praktikusan tehát a bővítési biztos tevékenységét nagyban korlátozzák a tagállamok tanácsi döntésekben megnyilvánuló preferenciái, a poszt ugyanakkor fontos a politikai párbeszéd fenntartásához, csakúgy, mint az uniós kül-és biztonságpolitikai főképviselő pozíciója.
A térséggel szintén szomszédos, hagyományosan szintén a Balkán részét képező Szlovénia és Horvátország támogatja a térség országainak uniós törekvéseit, bár a V4-ektől eltérő politikai hangsúlyokkal. Horvátország esetében fontos a Bosznia-Hercegovinában élő horvát kisebbség jogainak védelme. Szintén érdemes megemlíteni, hogy Horvátország 2020 első félévében esedékes EU-s elnökségi programjának egyik prioritása lesz a bővítéspolitika. A nyugat-balkáni bővítés egyébként szintén helyet kapott a fél évvel ezelőtti román, illetve az azt megelőző osztrák és bolgár elnökségi programban is, hiszen ezen országok szintén alapvetően bővítéspártiak.
A bővítés támogatói lehetnek még azok az uniós érdekeltségű vállalatok, amelyek már így is jelentős befektetéseket tettek a térségben. A befektetéseken túl az újonnan csatlakozó országok kis híján 18 millió lakosú új piacot is jelentenének az uniós cégeknek. Az EU jelen pillanatban is elsőszámú gazdasági szereplő a térségben, ugyanakkor az együttműködés még szorosabbá válhatna, ha a nyugat-balkáni országok is csatlakozhatnának a közös piachoz.
Sokszor előkerül az a kulcsfontosságú érv is, hogy ha az Unió nem erősíti meg hitelességét és befolyását a térségben, akkor más, harmadik országok nyerhetnek teret az EU közvetlen szomszédságában. Az Unió egyértelmű riválisa Oroszország. A térség fontos kapcsolat az oroszok számára kulturális, történelmi és vallási értelemben egyaránt, ugyanakkor a pesszimistább értelmezés szerint Moszkva elsődleges érdeke a térség destabilizálása, és ezáltal az euroatlanti integráció megakadályozása. Évről évre jelentősebb gazdasági szerepet követel magának a térségben Kína, elsősorban hitelezőként, valamint befektetőként. A kínai befektetések elsősorban infrastrukturális projektek formájában öltenek testet — gondoljunk csak a magyar sajtóban is sokszor megjelenő Budapest-Belgrád vasútvonalra, vagy a 16+1 kezdeményezésre. Kulturális, vallási és biztonsági szempontból érdemes röviden megemlíteni Törökország, valamint Szaúd-Arábia jelenlétét is. Törökország kapcsolatait elsősorban gazdasági alapokra helyezi, és azokat nem kizárólag az iszlám közösségekkel építi. Ankara számára szintén stratégiai érdek a Nyugat-Balkán stabilitása és prosperitása, így támogatja a muszlim vallási közösségeket, ezzel együtt azonban fellép a radikális iszlám irányzatok terjedése ellen. Az 1991–95-ös balkáni háború óta a szaúdi királyság ideológiai alapon törekszik az iszlám vallás és identitás megerősítésére mecsetek és iskolák építésének támogatásával, valamint a szegénység leküzdésére és az egészségügyi rendszer javítására nyújtott támogatásokkal, különösen Bosznia-Hercegovinában. A szaúdiak által támogatott intézmények elsősorban a rendkívül konzervatív vahabita iszlám hittételeit hirdetik. Az utóbbi években az Öböl-menti országokból érkező befektetések aránya is növekedésnek indult, elsősorban az olaj alapú gazdaságokban: az Egyesült Arab Emirátusok jelentős infrastrukturális beruházásokat tett Albániában, Szerbiában, Észak-Macedóniában és Albániában. (A térségben jelen lévő harmadik államok befolyásának jelentőségéről egy későbbi blogbejegyzésben részletesebben írunk majd.)
Mik az ellenérvek?
Néhány, elsősorban nyugat-európai tagállamban nagyobb a társadalmi elutasítottsága a nyugat-balkáni országok csatlakozásának, elsősorban a nagy ütemben beáramló olcsó munkaerőtől való félelem miatt. Szintén gyakran elhangzó ellenérv, hogy az Uniónak előbb a belső problémáit kellene megoldania, és csak ezután szabad új tagok felvételével foglalkozni. Néhány uniós vezető, elsősorban Emmanuel Macron francia köztársasági elnök számára ez az integráció mélyítését és az uniós szintű döntéshozatal megerősítését jelentené, ez a megközelítés ugyanakkor számos más tagállam részéről komoly ellenállásba ütközik. A francia álláspontban némi változást jelezhet Macron elnök augusztus végén a francia diplomatákhoz intézett beszéde, melyben Franciaország hangsúlyosabb nemzetközi szerepvállalását sürgette.
A Bundestaghoz hasonlóan a héten a holland parlamentben is napirendre került Észak-Macedónia és Albánia kérdése, a holland honatyák támogatóan nyilatkoztak Észak-Macedóniáról, az albán csatlakozási tárgyalások megnyitását azonban — Stef Blok külügyminiszter támogatásával — elutasították a szervezett bűnözés és a korrupció elleni harc terén tapasztalható hiányosságok miatt. Hollandia az egyik leghangosabb ellenzője a bővítésnek, így ez a döntés valamelyest előrelépésnek is tekinthető, ugyanakkor Albánia számára nyilvánvalóan csalódás a döntés, főként ha előrevetíti a holland álláspontot a jövő héten esedékes Tanács ülésen.
Az Általános Ügyek Tanácsa 2019 júniusában azt a döntést hozta, hogy elhalasztja az Észak-Macedónia és Albánia csatlakozási tárgyalásainak megnyitására vonatkozó döntéshozatalt legkésőbb 2019 októberéig. A Tanács a tagjelölti státusz megadásáról a Bizottság javaslata alapján egyhangú szavazással dönt, így kevés az esély rá, hogy a tagállamok zöld utat adjanak az új tagjelölteknek.
Az Unió szempontjából az is fontos, hogy az új tagállamok csatlakozása intézményi szempontból is nehézségekkel jár: nevezetesen az új tagállamnak — a jelenlegi szabályozás mellett — szüksége van európai parlamenti képviselőkre és egy tagra az Európai Bizottságban. A Parlament és a Bizottság reformja, a tagok számának csökkentése régóta az EU napirendjén van, a végleges döntés azonban komoly akadályokba ütközik, elsősorban a tagállamok részéről.
A politikai érdekeken túl természetesen nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a régió országainak még számos területen kell előrébb lépniük ahhoz, hogy közelebb kerülhessenek az uniós tagsághoz. A Bizottság 2019-es bővítési csomagjához csatolt kommunikáció elsősorban a demokratikus intézményrendszer működése, a jogállamiság, a bírói függetlenség, a korrupció, a szervezett bűnözés elleni fellépés, valamint az alapvető jogok biztosítása területén azonosít hiányosságokat, az egyes országok között pedig jelentős eltérések vannak a reformok végrehajtása terén. Az értékelésben külön figyelmet kapott továbbá a migráció kezelése, a gazdasági és közigazgatási reformok végrehajtása, a regionális együttműködés és jószomszédi viszony, ezen túl pedig a Bizottság ajánlásokat is megfogalmaz. A jószomszédi viszony egy olyan kritérium, amelyet számos EU tagállamon szintén számon lehetne kérni (lásd pl az évek óta rendezetlen horvát-szlovén határvitát), ugyanakkor rendkívül fontos szerepe van abban, hogy a tagjelöltekkel szemben kritikusabb országok bizalma növekedjen a partnerországban. Ennek jelentőségét a nyugat-balkáni politikai vezetés is felmérte, így kerülhetett sor például Albánia, Észak-Macedónia és Szerbia között egy ún. “mini-Schengen” szerződés aláírására, mely az uniós Szerződések mintájára lehetővé teszi az emberek, a tőke, a termékek és a szolgáltatások szabad áramlását a 3 ország között.
Az Uniónak jelen pillanatban számos precedens nélküli és igen komoly belső és külső kihívással kell szembesülnie, gondoljunk csak a Brexitre, a migrációra, az USA-val folytatott kereskedelmi háborúra, a versenyképesség fenntartására, az élesedő társadalmi különbségekre, az ukrajnai háborúra vagy éppen a klímaváltozásra. Ilyen körülmények között nehezen megkerülhető az az érv, hogy az Uniónak nem szabad még több instabilitást és bizonytalanságot importálnia. Gazdasági szempontból pedig negatív hivatkozási alap egyes országok számára Románia és Bulgária csatlakozása, mely politikai nyomás hatására ugyan relatíve gyorsan lezárult, ugyanakkor az Európai Bizottság számos területen hiányosságokat állapított meg, és ennek áthidalására létrehozta az úgynevezett együttműködési és ellenőrzési (CVM) mechanizmust, mely a kezdetektől fogva rengeteg konfliktushoz vezetett a Bizottság és az érintett tagállamok között. Egyes tagállamok egyszerűen nem akarnak több bonyodalmat az integráción belül, és megelégednek azzal a korlátozott mértékű támogatással, amit az Unió jelenleg a térségnek nyújt.
Összegzés
Október 15-én az uniós tagállamok ismét döntést hozhatnak arról, hogy milyen jelzést küldenek egy olyan szomszédos régió felé (végül nem indultak meg a tárgyalások — a szerk.), amely mind stratégiai, mind biztonsági, mind gazdasági szempontból rendkívül fontos egész Európa számára. A térség stabilitását ugyanis nagyban befolyásolja az, hogy mennyire hiteles az az ígéret, amit az Unió ajánlani tud. A régió országai rengeteg területen tettek előrelépést, néhány esetben saját identitásuk átformálása árán törekednek arra, hogy teljes jogú tagjai lehessenek az európai projektnek. Európa azonban nem az egyetlen érdekelt a térségben: Oroszország, Kína, Törökország és az Öböl-menti országok is igyekeznek befolyást szerezni, ezek a kísérletek pedig stratégiai kihívást jelentenek az EU számára. Albánia, Észak-Macedónia, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Koszovó mind-mind küzdenek még saját belső és külső problémáikkal, ugyanúgy, ahogy az Uniónak is számos belső és külső kihívással kell szembenéznie, legyen szó a Brexit következményeiről, az USA megváltozott szerepéről, az ukrajnai háborúról vagy a tagállamok között megnövekedett politikai feszültségről. Azonban ha mindezen nehézséggel mellett a tagállamok amellett döntenek, hogy megnyitják a tárgyalásokat Albániával és Észak-Macedóniával, akkor — bár nem oldódik meg minden varázsütésre — hiteles és erős globális szereplőként pozitív kiállást tehet egy olyan térség biztonsága és prosperitása mellett, melynek belső viszony rendszere feszültségekkel terhes és sérülékeny, azonban számtalan értéket hordoz, erről pedig az Európai Uniónak nem szabad megfeledkeznie.