Ex-man?
Szerző: Minerva Baglya
« Ez a bejegyzés a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »
- És az egykori elnökök? Ők hol fogják letölteni a büntetésüket? […]
- Az exelnökök együtt fognak kertészkedni a beosztottjaikkal. A föld ezeknél különb csirkefogókat is megjavított már…
Jurij Poljakov magyarul csak 2017-ben megjelent Demagrádja (a fenti idézet forrása) egy remek mese (és nem túl jó krimi) a Szovjetunió szétesése utáni hatalmi marakodásról és az azt felváltó erős, rendteremtő, szürreális rezsimről. A regény 1993-as, szó sincs még tehát benne Putyinról, pusztán arról a kétségbeesésről, ami a “20. század legnagyobb geopolitikai tragédiáját” kísérte. Hiszen az orosz/szovjet ember valóban úgy érezhette, hogy a világ csúcsáról (dohszagú, alkoholgőzös, szegény, HÉV-zötyögéses, sorbanállós, KGB-s csúcs, de mégiscsak csúcs) hirtelen a globális színpad lépcsője előtti lábtörlőre zuhant. Ez sz*r érzés, aminek az irodalom sokat köszönhet (Pelevin, Prilepin, Poljakov, hogy csak a P-betűsöket), az ország meg nem. De sokat köszönhet neki Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin is — 20 éve tartó hatalmát.
És éppen így lett a könyv profetikus, hiszen szinte megjósolta a cárizmust, a kommunizmust és a kapitalizmust vegyítő, volt (katona)tiszt felemelkedését, akire az új Oroszországnak szüksége van (?). A könyv központi történései egy olyan, kicsit Igorira hajazó táborban zajlanak, ahol a szovjet és a demokratikus átmenet vezetőit tartják fogva. Mindeközben a hatalmat átvevő Rik admirálist végül cárrá koronázzák, és újjáéleszti a Romanov-házat.
Két nagyon eltérő vég egy-egy elnöki karriernek.
2020 van, és a kérdés újra aktuális lett, bár ha hiszünk Putyinnak, ő már éppen 20 éve ezen gondolkodik: folytatja-e? Avagy aktuálisan: lesz-e Putyin orosz elnök 2024 után is? És ki lesz az utóda?
Zavarjuk le a kötelező hátteret: a 2018-as elnökválasztást fölényesen megnyerő Putyin mandátuma 2024-ig tart. A most érvényben lévő alkotmány szerint nem indulhat újra, de ezt az előírást egyszer már, 2008-ban megkerülték egy testcsellel, amikor egy ciklusra Medvegyev lett az elnök, és Putyin miniszterelnök, hogy utána visszatérjen. Most januárban, előrehozott (a Kremlinológia alapvetése: minden változás gyanús) éves TV-s útmutatójában bejelentette, hogy javasolja az alkotmány módosítását úgy, hogy az elnöki jogkör kárára a parlament szerepe növekedjen, majd másnap lemondott a jelenlegi kormány Medvegyev vezetésével.
A következményeket vegyük sorban.
1 Medvegyev lemondása nem meglepő, sőt. Majd nyolc évig volt miniszterelnök, átélt ukrán- és olajválságot is, gazdasági krachot és felívelést. Elhasználódott, különösen az emberek szemében, az utóbbi időben pedig igazán eredményeket sem tudott elérni. A 2018-as nyugdíj- majd a 2019-es helyi választási tüntetések hatása erősen meglátszik a közvélemény kutatásokban is — sose volt még ilyen magas a kormány és az emberek közti percepcionális távolság, és nem csökkent a tüntetési kedv, Medvegyev személyes számai pedig:
Az embereknek kellenek a friss arcok és politikusok, különösen a 2021-es választásokra ráfordulva. Putyinnak fontos a lakossági támogatás, jövőre pedig különösen stabil többséget kell szereznie, ha valóban elő akarja készíteni a hatalomátadást.
Az új miniszterelnök, Mihail Misusztyin, erre alkalmas lehet. Szakember, különösen gazdasági kérdésekben, márpedig a megélhetés és szociális helyzet továbbra is az elsődleges kérdés és probléma Oroszországban. Meg tudta reformálni az adóztatás rendszerét, azaz tudott politikai támogatást szerezni, át tudott látni egy komplex rendszert, és tudott súlyos konfliktusokat kezelni. Mindemellett, és ez tényleg nagy szó, nem utáltatta meg magát az emberekkel, holott ő volt a főadószedő. Ja és imádja a hokit, amivel nincs egyedül:
Medvegyev nem tűnik el, jó és megbízható káderekre igény van. A számára létrehozott alelnöki hely az orosz Biztonsági Tanácsban (elnöke Putyin) tűzközelben tartja, és ami még fontosabb, marad az Egységes Oroszország (kormánypárt) elnöke, azaz várhatóan ő vezeti majd a ‘21-es kampányt. A kormánytagok közül, ahogyan várható volt, a kulcspozíciókban jelentős változás nem történt, és az oligarchák erővonalai sem fognak átrajzolódni.
Az egyértelmű, hogy az új kormány elsődleges fókusza a gazdaságfejlesztésen lesz, de még inkább azon, hogy ennek eredményei megjelenjenek a lakosság előtt is, és a szociális helyzet javuljon (akkor is, ha a gazdasági eredmények esetleg nem is jönnek). Jellemző, hogy az elsőszámú miniszterelnök-helyettesi poszton az eddigi elnöki gazdasági tanácsadó, az állami gazdaságélénkítésre nagy hangsúlyt tevő Belouszov váltja a fiskális fegyelmet óvni hivatott pénzügyminisztert, Sziljuanovot.
2 Mi lesz Putyinnal? Erről sok (pl meg pl meg pl meg pl meg pl) elemzés jelent meg az elmúlt majd két évben. Sőt, 2018-ban még metrizált lista is készült a lehetséges utódokról — sajnos azóta nem frissült (azért a listán 4. Sojgu védelmi miniszter az őszi Putyin-szülinapi gombászással egy pontot tuti hozott valamelyik kategóriában). Ezek szépen végigveszik az esélyeket, ennél okosabbak nem akarunk és nem is tudunk lenni. Valószínűleg még Putyin sem döntött.
[A 0. opció nyilván az, hogy fizikailag vagy politikailag nem éri meg az átmenetet. Egyikre sincs nagy esély — Putyin jó formában van, 72 évesen is abban lesz, és rendelkezésére áll a világ minden egészségügyi szolgáltatása. A rezsim támogatottsága pedig nem látszik, hogy mitől roppanna meg a következő négy évben, és következne be demokratikus vagy katonai ‘puccs’.]
Az opciókat egyértelműen ketté lehet választani annál a bifurkációs pontnál, hogy lesz-e Putyinnak 2024 után formális szerepe.
Ha nem, és a teljes visszavonulás mellett dönt: a helyzet furcsa lesz. Nehéz elképzelni, hogy Putyin visszavonul a Dácsájára, magára zárja az ajtót, és haláláig meditál. Putyin hatalmát átörökíteni nehéz, minden formális és informális rendszer és folyamat az elmúlt 20 évben köré épült ki. Ezektől az automatizmusoktól idő megszabadulni. Azt a luxust pedig nem engedheti meg magának a rendszer, hogy úgy legyen egyszerre két feje, hogy a vezetési viszonyok nem tisztázottak.
Putyin eltűnése leginkább akkor működhet, ha az nem 2024-ben, hanem előtte 1–2 évvel történik, és a választásokon már az új, de a Kremlben már megmelegedett jelölt indul, aki a döntési folyamatokból addigra teljesen ki tudja ‘szorítani’ Putyint, és gyorsan saját kézben tudja egyesíteni a hatalmi folyamatokat és eszközöket. Ehhez viszont jó eséllyel ismertebb, és a felső politikai körökben már bejáratott jelöltre lesz szükség. Ezt segítheti, ha addig a kormányzás rendszere differenciáltabb lesz, és a mostani trend tovább folyik az elnöki jogkör gyengítésére. Ha a döntési folyamatok formalizáltabbak, és többszereplősek, akkor nyilván rövidebb az egy poszt átadásához szükséges idő. Ez, ha nem is gyökeresen, de jól láthatóan megváltoztatná az orosz politika működését.
Ha valamilyen formában Putyin marad, annyi nagyon valószínű, hogy nem lesz újra miniszterelnök. Ez sok meló és ideg, márpedig Vlagyimir Vlagyimirovics, aki amúgy sem szereti, ha a munka az edzés rovására megy, nem 72 évesen fog újra darálóba ülni. Szintén valószínűtlennek látszik, hogy az Alkotmány újbóli módosításával harmadik (ötödik) ciklusra is elnök maradna — épp a januárban általa javasolt mostani alkotmánymódosítás szól arról, hogy nem csak két egymás utáni, de általában két kitöltött elnöki ciklus után lenne valaki letiltva az újbóli indulásról. Ennek a visszafordítása, sőt, a korábbinál is megengedőbbé tétele inkább vészforgatókönyv lehet csak.
Valószínűbb, hogy a kazah Nazarbajev 2019 eleji barbatrükkjét követve valamiféle új, kifejezetten neki kialakított/átformált tisztségbe ülhet át. [Az mondjuk nem valószínű, hogy lemondása után Moszkvát átnevezzék, ahogy az Asztanával történt, bár pár település tuti benevez majd, és Szerbia után majd Oroszországban is lehet Putyinovo, és nem csak azért, hogy lehessen végre iható víz a településen — amit amúgy 2020-ban végre megkapnak a krasznokamszkiak. Még hogy Oroszország nem fejlődik. De elkanyarodtunk.]
Ez az új tisztség sokféle lehet. Régi terv a belorusz-orosz államegyesítés (befejezése), de amíg Lukasenka hatalmon van, ennek realitása csekély. Persze van középút, elég lehet csak kicsit szorosabb konföderális rendszert létrehozni, aminek szimbolikus csúcsszervébe (Államtanács szavazat nélküli elnöke?) éppen beülhetne Putyin, de ő olyan játékba nem fog belemenni, ahol a belorusz elnök (vagy bárki) politikailag vegzálhatja, megalázhatja, márpedig a rendszeres és részben a médiában lejátszott Minszk-Moszkva csörték ezt előre vetítik egy konföderális struktúrában.
Hasonló a bonyodalom a másik pet project, az Eurázsiai Gazdasági Unió esetén. A lassan fejlődő, és eddig a várakozásokat azért nem igazán teljesítő integráció élére is könnyen létre lehetne hozni egy az Európai Tanács elnökéhez hasonló posztot, de itt is meg van a kockázata annak, hogy a poszt külső államoknak is kitett. A fehérorosz szerep belülre, az EGU pedig kívülre fókuszál, így az is kérdés lehet, hogy Putyin ’24 után inkább a kül- vagy belpolitikai kérdésekben szeretne-e inkább mozogni, ha ezt az utat választaná.
A legvalószínűbb Putyin-pozíció az éppen általa 2000-ben létrehozott, és a mostani alkotmánymódosítással kissé megerősítendő Államtanácsban lehetne, mondjuk egy állandó elnöki tiszt létrehozásával (a mostani vezető a mindenkori orosz elnök). Ez remek hely — lehet foglalkozni a stratégiai kérdésekkel, de döntést nem kell hozni. Lehet kapcsolatot tartani a szubjektumok (gyakorlatilag régiók) vezetőivel, néha le-leugrani vidékre, megszorongatni kezeket, stb. A fő probléma, hogy ezzel az orosz elnöki funkciónak teremtene egyfajta versenytársat, különösen, ha tovább folyik a Parlament és a miniszterelnöki pozíció most elkezdett megerősítése. Ami megnehezítheti a kiszemelt utód kinevelését, elfogadtatását.
Mindenestre Putyin pozícióban maradása fontos lehet az új rezsim és vezető legitimitásának megteremtésében. Ezzel kinyitja az esélyét annak, hogy fiatalabb, tapasztalatlanabb, egyszersmind könnyebben irányítható figura is kerülhet az orosz vezetői székbe, hiszen több ideje lesz beleszokni és kiülni azt. Az mindenestre Putyin és a rezsim számára is fontos, hogy az új elnök személyét demokratikusan is megerősítsék. Erre a 2024-es választások pont alkalmasak, így ebben az esetben is elég jó esély van arra, hogy Putyin már 2023 táján átadja formálisan hatalmat választott utódjának, aki így 2024-ben megmérettetheti magát, miközben a valós irányításra és belharcokra nem kell különösebb erőt allokálnia. A nagy kérdés természetesen ez esetben az, hogy Putyin valós hatalmát is a kisebb befolyású új szerephez igazítja, vagy sokáig igyekszik megtartani majd erős és jelentős befolyását, azaz hogy valóban lemond-e a főnöki szerepről.
3 És miért érdekes ez? A végére egy rövid, cserébe ritkábban előkerülő irány. Miért is fontos nekünk, hogy ki Oroszország elnöke?
Persze, nem kisebbíteni akarjuk oroszhon jelentőségét, kétségtelen, hogy a De Gaulle-i értelemben vett Európának Oroszország marad a legnépesebb és legnagyobb állama. Nem fognak eltűnni természeti erőforrásai (ha a szénhidrogénektől klímadühünkben el is tekintünk, akkor is víz, termőföld, ércek, ember). És persze atomhatalom sem szűnik meg lenni.
Mindenestre most úgy tűnik, Oroszország kissé a súlycsoportján felül boxol, és nem látszik, hogy a következő években sok izmot pakolna magára (persze poszt-posztmodern korunkban kevésbé az izom, mint annak a látszata a fontos, ebben pedig eddig elég jók voltak). Csak pár gondolat:
Az orosz GDP-növekedés a nem igazán szárnyaló EU-st sem tudta felülmúlni az utóbbi években, és nem igazán várható komoly változás a következőekben sem, ami az infláció kinövekedésére sem volt/lehet majd elég.
A SIPRI adatai szerint az orosz katonai költések reálértéken 2016 óta csökkennek, 2018-ban a 2012-es szintig estek vissza. Persze nehéz az orosz költségvetésben tisztán látni (majd ötöde titkos sorokon van), de ez azért továbbra is kevesebb, mint 10-ede az USA-nak, és alig több mint negyede még a UK nélküli EU-nak is.
Bár nem 2024-ig, de már akár 2030-ra is érezhető problémát okozhat, ha a fő költségvetési bevételi forrást adó olaj- és gázkereskedelem csökken. Ha az EU-s kereskedelmi forgalomból kivennénk a szénhidrogéneket (ami azért nem fog 2030-ra megtörténni), akkor Oroszország nem a negyedik, hanem a tizensokadik kereskedelmi partnere lenne a blokknak (házi feladat: nézzétek meg ugyanezt Magyarországra). Ez ugyan nem fog ilyen gyorsan megtörténni, de két dolog látszik: 1. egyre kevésbé valószínű, hogy a szénhidrogének árai jelentősen nőnének a piacon, így nagy windfall profitot nem várhatnak Oroszországban, ellenben lassú keresletcsökkenésre az orosz exportpiacokon készülni érdemes és 2. az európai energiabiztonságon és -piacokon sikerült annyit javítani, hogy e téren Moszkva már kevesebb (és egyre kevesebb) politikai tőkét tudjon realizálni.
Az orosz demográfiával pár évnyi kissé meglepő emelkedés ellenére nem történt csoda, és ceteris paribus nem is fog. A munkaképes korú lakosság száma a következő években fog jobban bezuhanni, az oktatás is döcög.
Vannak ezzel párhuzamosan persze pozitívabb trendek is (a tartalékok pl. nem állnak rosszul), de az is látszik, hogy Oroszországot bizony a következő években nagyon ki kéne találni, különben könnyen benne ragad a mostani stagnáló-negatív gazdasági és társadalmi helyzetben.
Ez Putyin utolsó (?) elnöki ciklusának nagy tétje. Ha ezt sikerrel lépi meg, jöhetnek az arany nyugdíjas évek. Ha ezt elbukja, akkor bárki is lesz az utóda, lehet viszketni fog a tenyere, hogy a Putyinnak jutó dácsa méretét konyhakertnyire húzza össze…