Forradalom Libanonban — megint csak a szokásos felfordulás?
A tüntetések politikai-társadalmi-gazdasági háttere
« Ez a bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »
Tiltakozó akciónál több, forradalomnál kevesebb: egyelőre ez az instabil patthelyzet kezd kirajzolódni az elmúlt két hétben Bejrút és más libanoni városok tereit ellepő libanoni tüntetéshullám kapcsán, amely a napokban lemondásra kényszerítette a kormányt is. Vajon ismét permanens belpolitikai paralízisbe és működőképes kormányzat nélküli állapotba kerül a közel-keleti ország, vagy éppen némi látszatreformokkal ugyanaz az elit — akár ugyanazzal a kormányfővel — folytatja a politikai vezetést, esetleg tényleg komoly átalakulásnak lehetünk tanúi? A mélyreható változások valószínűtlenebbnek tűnő forgatókönyvét az eddigi politikai reakciókon túl a kvázi-államként és kormányalkotó pártként is funkcionáló Hezbollah lépései is nagyban befolyásolhatják, ahogy az is fontos kérdés, hogy az esetleges komolyabb politikai reformok (és az oda vezető út) milyen további turbulenciát eredményeznének a törékeny politikai, etnikai, társadalmi status quo szükségszerű megbontásával. A képlékeny helyzetben külön nehézséget okoz a Hezbollah beágyazottsága a térség konfliktusaiba, amivel a történtek innentől jóval túlmutatnak Libanon belső viszonyain.
Arab tavasz újratöltve — arab tavasz lekeverve?
Az utóbbi hónapok „kedvenc” tüntetésévé vált a Libanon utcáin kibontakozó újabb tiltakozási hullám a közösségi média nemzetközi diskurzusai és felhasználói körében: a fürdőkádas, telefonos, esküvőt tartó vagy éppen tradicionális dabqa-táncot lejtő tüntetők érthető módon gyorsan szimpatikus ikonokká váltak a médiában, a megmozdulások viszonylagos békés jellege pedig ezzel összefüggésben érthető módon felemelőbb, mint a véres szudáni fejlemények az elmúlt hónapokban, vagy éppen a párhuzamosan Irakban több száz civil életet követelő tüntetések.
Bár az egyes mozgalmak közötti kapcsolódások nem feltétlenül egyértelműek, inkább közvetettek, sokatmondó a nemzetközi sajtó- és tudományos diskurzus keretezésében, hogy míg a 2011-es tüntetéshullám az azóta is fogalommá vált „arab tavasz” jelszavával és a hozzá társított narratívákkal jelentek meg, addig az elmúlt egy év — sok szempontból meglepő, de jelentéktelennek biztosan nem mondható — fejleményei kapcsán nem látható sem az egységes nézőpont, sem pedig a nyolc évvel ezelőtti eseményeket megelőző optimizmus, de legalábbis felfokozott érdeklődés. (Kivéve talán a korábbi és mostani megmozdulásokról is részletesen beszámoló katari állami Al-Jazeera arab nyelvű értékeléseit — a médiatársaságról tervezünk még írni külön bejegyzésben.) Tavasszal szinte egymással egy időben távozott Algéria kerekesszékével és régóta vélelmezett munkaképtelensége ellenére is bebetonozottnak hitt Abdelaziz Bouteflika (arabul mellesleg a szék és a trón megnevezésére is a kursiyy /كرسي szó használatos) és Szudán talán még nála is elmozdíthatatlanabbnak és autoriterebbnek tartott elnöke, Omar el-Bashir, a két országban pedig azóta is tart az átmenet (vagy éppen a régi rendszer óvatos helyreállításának?) rögös és sokszor halálos áldozatokkal is járó politikai leszámolásokkal teli folyamata. Mindeközben, éppen a bejrúti utcai eseményekkel egy időben, Irakban épp most készül lemondani a kormány, új választásokat előrevetítve; Egyiptomban októberben első ízben vonultak fiatalok az utcára Sisi elnök megválasztása (katonai hatalomátvétele) után, még ha ez a fellángolás marginális és rövid életű is maradt. Az elmúlt évekre visszatekintve pedig a térség két stabil liberalizált kvázi alkotmányos monarchiájában, Marokkóban és Jordániában is az átlagosnál nagyobb amplitúdójú tiltakozások zajlottak (előbbinél az enyhén szeparatista felhangoktól sem mentes észak-marokkói Hirak Mozgalom, utóbbinál pedig a több hónapos 2018-as kormányellenes tüntetések, illetve szeptemberben a teljes tanári kar sztrájkja okoztak feszültséget).
Az említett mozgalmakról külön-külön, illetve összevető jelleggel is tervezünk még írni a blogon.
WhatsUp-forradalom?
A hasonlóságokon túl azonban kifejezetten sok specifikus jellemzővel bír a libanoni eset, amely kimenetelét és lefolyását tekintve is elkülöníti más országok rendszerellenes kihívásaitól. Egészen váratlan — és bizonyos értelemben magyar füleknek ismerős konnotációval szolgáló — szikra robbantotta ki a libanoni polgárokat utcára hívó mozgalmat október 17-én: a kormányzat az internetalapú üzenetküldő alkalmazásokon, különösen a helyben népszerű WhatsUp-on folytatott beszélgetésekre terhelendő, nagyjából 20 dollárcentnek megfelelő illetéket is tartalmazó javaslatcsomagot nyújtott be a törvényhozásnak, ami azonnali ellenállást váltott ki a lakosságból és az emberi jogi szervezetekből egyaránt. Míg maga az adóteher első hallásra apróságnak tűnik, különösen a kormány villámgyors meghátrálása és az ezt követő, Bejrút és más városok utcáit megbénító, lángoló tereket eredményező tüntetések tükrében, azonban — ahogy a szintén ezekben a hetekben eszkalálódó chilei metrójegy-áremelés is párhuzamba állítható vele — a sarc egy nagyon is mélyen húzódó elégedetlenség és érdeksérelem szimbolikus erejű szikrájaként szolgált. Közvetlenül a libanoniak egy részének — illetve az országban tartózkodó nagyszámú menekült számára is — az internetes telefonálás, egyáltalán az internethasználat rendelkezik egy olyan szimbolikus szabadságértékkel, amelynek megsértése az egyébként közel-keleti viszonylatban plurálisnak és demokratikusnak mondható csatornák mellett is ellenállást vált ki. A különösen, de nem kizárólag fiatalabb korosztályok egy WhatsUp-adót könnyebben a saját egzisztenciája elleni támadásként értelmeznek, mint egy bármilyen más költségvetési bevételt növelő intézkedésnél. Ahogy a magyar internetadó tervezete körüli 2014-es felfutó, majd gyorsan lecsengő tiltakozások is mutatták, az internet legalább látszólagos szabadságát és a fiatal generáció mindennapi életét és identitásának részét képező csatornák percepcionált szűkítése komoly mobilizációs faktorral bír — kiváltképp, ha jogvédő szervezetek is beállnak az állami megfigyelés és szólásszabadság veszélyét felvető diskurzus mögé.
A párhuzamon túl azonban van egy másik lényeges elem: számítások szerint a hagyományos telekommunikációs szolgáltatások Libanonban világszinten is kiemelkedő mértékben drágák, miközben a szolgáltatás minősége régóta kritikák kereszttüzében áll. Ha innen nézzük, a tüntetéseknek nagyon is van közvetlen materiális alapjuk, azonban fontos itt is még eggyel távolabbi összefüggést látni: a drága és kifogásolható szolgáltatások — legyenek azok államiak, vagy éppen a Libanonban több piacon meglehetősen nagy teret kapó magánszereplőkhöz köthetők — régóta a politikai inkompetenciával, a rendszer működésképtelenségével, valamint a korrupt elittel szembeni ellenérzések alapjául szolgál (utóbbiaknál az állam mint elégtelen szabályozó szintén előkerülhet felelősként). Legutóbb 2015-ben, a „Bűzlesz” (Talaat reehatukum / طلعت ريحتكم) jelszóval elhíresült, a szemétszállítás és általánosságban az állami és önkormányzati közszolgáltatások problémáit pajzsára emelő tiltakozások töltötték meg hetekre az utcákat, és okoztak mélyebb belpolitikai válságot, de kisebb-nagyobb feszültségek lépten-nyomon észlelhetők lokálisan azóta is.
Ami pedig a jelenlegi és a négy évvel ezelőtti mozgalmakat is izgalmassá teszi, az éppen ez a praktikus problémákból kiinduló elitellenesség, amely nagyon gyorsan rendszerszintű változásokat kezd(ett) el sürgetni: nemcsak a közvetlen felelősöknek, a kormányzatnak, hanem lehetőleg a politikai spektrum szélesebb körének is távoznia kellene a közélet élvonalából, a politikai rendszer pedig gyökeres változtatásra szorul.
Permanens válság, impotens politika
Az elitellenesség egyik fő hajtóereje — ebben hasonlóan a térség több államában is megfigyelhető tendenciákkal — jelentős részben gazdasági természetű, a megélhetés valamilyen objektív mutatójával vagy szubjektív megítélésével összefüggésbe hozható, amely egy idő után a kormányzattal, majd az egész rendszerrel kapcsolatos kritikában testesül meg. Libanon az ’50-es évektől kezdve a petrodollárokat kezelő bankrendszerével (a sípályák és a tagolt társadalom mellett innen a „közel-keleti Svájc” elnevezés), valamint relatíve transzparens politikai rendszerével és a szocializmus különböző változatai felé mozduló többi arab állammal szemben piackapitalistább jegyeket mutató gazdasági rendszerével az 1975–91 közötti polgárháború kezdetéig a régióban kiemelkedő gazdasági fejlettséget ért el. A súlyos anyagi károkat és évtizedekre megjelenő politikai bizonytalanságot jelentő konfliktus (majd a későbbi, így például a Hezbollah és Izrael közötti 2006-os háború) miatt azonban a ’90-es évektől az erőforrások jelentős része az infrastruktúra helyreállítására, szinten tartására fordítódott, a gazdasági fejlődést pedig jelentősen lassította az új rendszer instabilitása, illetve az ezzel párhuzamosan felemelkedő öböl-menti pénzügyi rendszerek következtében is gyorsuló tőkekiáramlás (Traboulsi, 2007). A 2000-es évek néhány kiemelkedő éve után azonban, jelentős részben a kibontakozó szíriai polgárháborúval megszakadó kereskedelmi kapcsolatok és az elszigetelődés következtében, a fejlődés megtorpant, ezzel párhuzamosan pedig az elmúlt években súlyos belső (költségvetési) egyensúlytalanság jött létre a GDP több mint 150%-ra rúgó államadóssággal, az elmúlt egy évben pedig a külföldön élő hazautalások, valamint a még mindig számottevő bankszektor egyenlegével is tartósan negatívba fordult a folyó fizetési mérleg. A WhatsUp adó kapcsán a bejrúti kormány mintegy 250 millió dolláros bevétellel számolt, csakúgy mint további, regresszív adóemelésektől remélt plusz forrásokkal, amelyek közül volt, amit már azonnal visszavontak a tüntetések kezdetekor.
A kormányzat számára a kimaradó kereskedelmi bevételek és befektetések mellett a Szíriából érkező és az országban rövid időn belül átmenetileg letelepülő közel másfél millió menekült részéről további többletkiadások keletkeztek, elsősorban az ellátórendszer és az infrastruktúra-fenntartás oldaláról. Bár mindezzel párhuzamosan az ENSZ szakosított szervei, bilaterális donorállamok, valamint az EU-val kötött átfogó megállapodás részeként jelentős anyagi és szervezet erőforrásokat kapott Libanon a menekültválság kezelésére, a kormányválságok, valamint a politikai szereplők megosztottsága (illetve a már eleve az országban tartózkodó palesztin menekültekkel kapcsolatos attitűdök) következtében a válaszadás nem volt elég átfogó. A lakosság pedig — részben az elmúlt évek terrorcselekményei és közbiztonsági híreket politizáló média és politikai szereplők miatt is— az utóbbi években mindinkább teherként, sőt az ország stabilitását veszélyeztető tényezőként kezdte kezelni a menekülteket, a koppenhágai értelemben vett biztonságiasítás pedig összekötődött az állam működésével való általános elégedetlenséggel is.
A menekültek formális táborok és befogadóközpontok híján pedig leginkább informális telepeken, szegénynegyedekben zsúfolódtak össze, ami legalábbis részben összeköthető (de a libanoni médiában és politikában össze is kapcsolódik) a drasztikusan dráguló közszolgáltatásokkal (víz, áram díja és folyamatos elérhetősége, a megélhetési költségek növekedése), az egyébként is magas munkanélküliség további növekedésével, illetve a bérszínvonal ezzel összefüggő stagnálásával. Jellemző, hogy a legnagyobb és legtartósabb megmozdulások a szegényebb északi városokban, például Tripoliban voltak.
Mindezt tetézi az is, hogy a már említett kormányválságok 1990 óta folyamatosak voltak: a most lemondott, egy hónapja egy dél-afrikai modellel folytatott kapcsolata miatt botrányba keveredett, újonnan pedig kiterjedt üzleti birodalmában is visszavonulásra kényszerülő Saad Hariri miniszterelnök például már sokadjára távozott hivatalosan a posztjáról (igaz, több esetben végül mégis maradt). Több évig nem volt kormány, elnököt két évig képtelenek voltak a képviselők választani, a parlamenti voksolást pedig többszöri halasztás után csak 2018-ban tartották meg, miután a hivatalos mandátum után csaknem három évvel tudtak a politikai erők megállapodni az új választási rendszer elvi és technikai részleteiről. Sok libanoni szemében pedig a szemétszállítástól a menekültválság kezelésének komplex kérdéséig minden probléma a politikai elit cselekvőképtelenségére vezethető vissza. A mostani tüntetések jellemzője, hogy felekezettől függetlenül mobilizálódtak a társadalom különböző szegmensei.
Demokrácia vs. társadalmi béke
Elsőre erősen leegyszerűsítő gondolatmenet, de a poszt-polgárháborús libanoni belpolitikát rendszerszinten feszítő egyik legnagyobb (és mindmáig feloldhatatlannak tűnő) dilemma a vallásilag és etnikailag tagolt társadalom békéjének és mindenkit bevonó képviseletének, valamint a civil demokrácia gyakorlati megvalósulásának látható összeegyeztethetetlensége. Hiába szokták Tunézia után a második legdemokratikusabb arab államként számon tartani, és hiába vannak jól intézményesített pártok (illetve választási blokkok és koalíciók), a nyugati demokráciákban megszokott, ideológiai alapú pártok versenye és váltópárti vagy éppen rugalmas koalíciós hatalomgyakorlás nem tudott megszilárdulni és intézményesülni a mai viszonyokat meghatározó Taif-megállapodás aláírása óta eltelt három évtizedben. Névleg szinte az összes erő szekuláris (kivéve a kifejezetten vallási ideológián alapuló pártokat), a gyakorlatban azonban szinte minden esetben egy tribalizmusra, konfesszionális-szektariánus logikára épülő informális érdekképviselet testesül meg az egyes pártlogók mögött. A vallási logikát pedig maga a békéltető szerepet betölteni kívánó közjogi felosztás is erősíti, amelyben hagyományosan és előírtan az elnök mindig maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muszlim, a parlament elnöke pedig síita muszlim; a parlamenti helyek fele pedig keresztény, másik fele muszlim kvóta szerint osztódik el (Rabil, 2011).
A demokratikus verseny elvileg és részben gyakorlatilag annyiban azért megjelenik, hogy a tömbök nem kizárólag felekezetek szerint szerveződnek, és az egyes vallások szavazói közötti világnézeti, társadalmi különbségek is leképeződnek valamennyire konkurens pártok létrejöttében. A 2018-ban parlamenti többséget szerzett Március 8. Blokkban például a Michel Aoun elnökhöz kötődő Szabad Hazafias Mozgalom keresztény párt mellett a Hezbollah síita iszlamista csoport politikai szárnya, valamint az azzal szövetséges Amal is helyet kap (kiegészülve egy kis örmény etnikai párttal); a fenti közjogi okokból az eddigi miniszterelnököt adó ellenzéki Március 14. Blokk leginkább szunnita támogatottságú Jövő Mozgalma mellett több keresztény alakulat (Kataeb, Libanoni Erők), valamint egy drúz entikai támogatottságú szocialista párt koalíciójából áll. A két blokk közötti verseny (már amikor sikerül megtartani a választásokat) azonban leginkább a kormányban betöltött pozíciókért folyik, ugyanis jellemzően mindkét blokk bevonásával nemzeti egységkormányok szoktak alakulni (általában több hónapos vajúdás eredményeképp).
A probléma azonban az, hogy miközben ez a széles bázisú nagykoalíció csillapítja a pártok által éppen felerősített szektariánus logikát, ezzel pedig elejét veszi az Irakhoz hasonló elnyomásnak (elnyomás érzékelésének), tulajdonképpen minden jelentősebb pártot részesévé teszi a kormányzásnak, nincs elszámoltathatóság valódi rendszeren kívüli kihívó híján, nem jöhet létre valós alternatíva, netán komolyabb elitcsere, hiszen a választások inkább pozíciók osztásáról és csak nagyon közvetetten szólnak programalternatívákról. Mindeközben a közös kormányzás egyben az elszámoltathatóság elősegítésének és a korrupció, hatalommal való visszaélés megakadályozásának mechanizmusait is erősen korlátozza. Ugyan a sajtó, a civilszervezetek és a mostanihoz hasonló spontán mozgalmak összességében hatással vannak a pártok, politikusok mozgásterére, illetve a pártok egy része — így a Hezbollah is — gyakran épít korrupcióellenes agendára, ezek jellemzően ismét megbuknak a szektariánus logikán. A Hezbollah-féle felelősségre vonás például megakadt a koalíciós partnerek nyomásán és az ezzel kapcsolatos vitákon, míg a siíta szervezet természetesen elzárkózik maga is a saját sorait érintő ügyek feltárásában.
Kiút a patthelyzetből: kenyeret és cirkuszt?
Bár megjósolni nem lehet a mostani tüntetések kimenetelét, és éppen a 2005-ös cédrusos forradalom relatíve jelentős és politikai konstellációkra is kiható eredménye (a mai pártkoalíciók is lényegében ennek eredményeként jöttek létre) lehet a példa nagyobb horderejű változásra, a jelenlegi helyzetben sokatmondó, hogy lemondása előtt Hariri miniszterelnök részben módos üzletemberekből álló kormánya látványosan gazdasági, materiális jellegű ígéretekkel kívánta csillapítani a tüntetők elégedetlenségét: korábban bejelentett adóemelések visszavonása, mérsékeltebb jóléti engedmények, a miniszteri fizetések csökkentése szerepelt a kívánságlistán az általános korrupcióellenes intézkedések, átláthatóságot növelő törvények mellett. Utóbbiak kétségkívül rezonálnak az utca jelszavaira, de azért látszik: a tünetek egy részét kezelhetik csak jó esetben, az azokat kitermelő rendszer jó eséllyel érintetlenül marad.
A működésképtelensége ellenére a Taif-megállapodáson nyugvó konszenzus felrúghatatlannak tűnik, a politikai élet jelenlegi legtöbb szereplője érdekelt a fenntartásában, a társadalmi polarizáltság miatt pedig egyúttal minden radikálisabb lépés egy újabb polgárháború kirobbanásának veszélyét hordozza — vagy legalábbis a mostani, végső soron békés „vegetáló instabilitás” helyett egy ennél feszültebb, konfliktusosabb egyensúlyt. Ezen Aoun elnök szimbolikus, a konfesszionálist polgárira váltó rendszer létrehozását sürgető felhívása sem változtat, a legradikálisabb esetben egy független szakértőkből álló technokrata kormányzat tűnik várhatónak. Még ebben az esetben sem feltétlenül a mostani elit irányításától független szereplők jelennének meg a színen: egyes spekulációk szerint — Hariri félreállítása esetén — a Hezbollah Aoun elnök maronita keresztény pártjával összefogva teremthetné meg a látszólag politikafüggetlen kabinetet, miközben a háttérből továbbra is befolyásolhatnák annak működését.
A feloldhatatlan Hezbollah-probléma
Márpedig a politikai csatározások fegyveressé válása elvi szinten több mint a múltbeli polgárháború potenciáljának kivetítése a jövőbe, még ha jelen pillanatban nem kifejezetten valószínű ennek kialakulása. Egyrészről a dunántúlnyi méretű ország Szíriával és Izraellel való földrajzi határvonalakból fakadóan nemcsak szomszédos háborúk passzív elszenvedőjeként, hanem közvetlen résztvevőjeként is érintett volt konfliktusokban: az arab-izraeli háborúk során, majd a Jordániából a ’70-es években kiűzött Palesztin Felszabadítási Szervezet dél-libanoni megtelepedésére válaszul Izrael 1982-ben megszállta területének egy részét, katonai jelenlét egészen 2000-ig fennmaradt. Mindezzel párhuzamosan a polgárháborúba szintén beavatkozó Szíria is jelentős területekre és bizonyos időszakokban a hivatalos libanoni kormány irányítására is kiterjesztette a befolyását, ez utóbbi a már említett 2005-ös forradalommal alakult át (Traboulsi, 2007).
Azonban miközben a közvetlen külföldi szuverenitás visszaszerzésében történt előrelépés, az izraeli, majd szír kivonulás nyomán az eredetileg palesztinokat támogató, az izraeli megszállás ellen harcoló milíciaként létrejött Hezbollah sikeresen kiterjesztette hatalmát Dél-Libanon és a keleti Bekaa-völgy (valamint Bejrút egyes részei) fölött. A világ legnagyobb nem reguláris fegyveres szervezeteként jelentős katonai kapacitásokkal rendelkező, illetve a nyugati államok által terrorszervezetnek nyilvánított, Iránnal szoros kapcsolatot ápoló síita iszlamista szervezet katonai szárnya egyfajta „állam az államban” logikával irányítja a csak elvben libanoni állami szuverenitású térségeket, katonai erejével pedig önálló külpolitikai aktorként is viselkedik, sokszor megkerülve a libanoni államot és hadsereget is: 2006-ban a szervezet úgy bonyolódott háborúba Izraellel, hogy ennek folyamatába a bejrúti kormánynak csak nagyon korlátozott befolyása volt, viszont a libanoni lakosság elszenvedője volt az infrastruktúrát érintő izraeli bombázásoknak. A szíriai polgárháború idején pedig a Hezbollah ellenőrzött kulcsfontosságú, csapatmozgások és fegyvercsempészet ellenőrzésére is alkalmas határátkelőt, és ha korlátozottan is, de részt is vett a konfliktus bizonyos részeiben a kormányerők megsegítésére. Mindeközben a már taglalt, egyébként szociális és korrupcióellenes napirendet vivő politikai szárnyán keresztül megkerülhetetlen szereplővé vált a belpolitikában, nincs stabil kormány a részvétele nélkül.
A Hezbollah jelenléte és beágyazottsága pedig szintén nem kizárólag belügy, regionális és nagyhatalmi szereplőkön keresztül Libanon is elkezdett az utóbbi években látványosan belesodródni a leginkább szaúdi-iráni proxi(hideg)háborúként is emlegetett politikai-katonai vetélkedésbe. Miközben Irán, illetve a szíriai kormányerők igénybe vették a Hezbollah erőforrásait, Szaúd-Arábia szövetségeseivel együtt a Bejrútra gyakorolt nyomással igyekezett elérni a szervezet elszigetelését, kiszorítását — sikertelenül. Ez utóbbi egyik látványos és a mindenkori libanoni kormány mozgásterét jól mutató mozzanata volt, amikor 2007-ben az egyébként Rijádban született (és a libanoni mellet szaúdi és francia állampolgárságú) és családilag, miniszterelnökként 2005-ben meggyilkolt édesapján keresztül szaúdi illetőségű üzleti érdekekkel is bíró Hariri miniszterelnök szaúd-arábiai látogatásán váratlanul lemondott posztjáról, majd nemsokára, francia közvetítéssel mégis visszavonta bejelentését, és visszatért a kormánya élére. A szokatlan eset kapcsán felmerült az is, hogy Rijádban a diplomáciai normák világában egészen páratlan módon túszul ejthették és lemondatták a kormányfőt hivatalos útján. Az Öböl-menti országok mindezzel párhuzamosan hazahívták állampolgáraikat, és nyíltan bírálták a Hezbollah jemeni és szíriai szerepét. A velük szövetséges Egyesült Államok pedig a Trump-adminisztráció évei alatt egyértelműen keményebb üzeneteket küldött a Hezbollahhal kapcsolatban, elemzői részről — részben a nemrég menesztett John Bolton főtanácsadó miatt — felvetődött, hogy mindezeknek egy kiprovokált Hezbollah-Izrael konfliktus lehet a célja, ami a két fél közötti augusztusi villongás esetében is felmerült.
A tüntetések tehát önmagában egyelőre aligha hoznak forradalmi változásokat a belpolitikában, az egyre nagyobb nyomás alá helyezett Hezbollah számára azonban minden rendszerellenes és a most betöltött politikai pozícióját veszélybe sodró folyamat provokatívan hathat. A cikk megírásakor még nem világos a szervezet reakciója, ám a szervezet vezetője, Hassan Nasrallah többször is a rend biztosítására szólított fel, a napokban pedig Hezbollahhoz köthető csoportok rá is támadtak a tüntetőkre. A belpolitikai felfordulás és a külső tényezők együttesen veszélyes elegyet teremthetnek a hosszabb távú destabilizálódáshoz. Bármi lesz is a válság vége, még a tüntetők által követelt független kormányzat esetén is döntő szereplő maradna a háttérben az iszlamista szervezet, amit jelez az is, hogy Nasrallah nyíltan kiállt Hariri mellett, és a lemondása után azonnali kormányalakítást sürgetett. A gazdasági problémák maradnak, ahogy valószínűleg a most leváltani szándékozott elit is.
Felhasznált források
Rabil, Robert G. (2011): Religion, Identity, and Confessional Politics in Lebanon. Palgrave MacMillan.
Traboulsi, Fawwaz (2007): The History of Modern Lebanon. Pluto Press.