Helyi kihívás — globális rendkívüli intézkedés? Az Ebola és a humánbiztonság esete
Szerző: Nagy István
« Ez a bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »
[GlobPol]
Hogyan jelennek meg a járványok a nemzetközi politikában? Mint más biztonsági kihívás, úgy ezek is több dimenzióban is értelmezhetők (katonai, környezeti, gazdasági, társadalmi, politikai és humánbiztonság), sokszor rendkívüli intézkedéseket vonnak maguk után, a kihívásoknak pedig földrajzi kiterjedése van. Az alábbi cikk a koppenhágai iskola szerint vizsgálja meg és mutatja be a biztonsági szektorokat, a biztonságiasítást és a biztonsági komplexumot a nyugat-afrikai Ebola-járványra fókuszálva, hiszen ez elméleti keret segít értelmezni egy olyan összetett biztonsági kihívást, mint amit a járványok jelentenek. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) a 20. század gyógyszer-technológiai nyugalmát és magabiztosságát alakította át az IHR (Nemzetközi Egészségügyi Rendszabályok, továbbiakban: IHR — International Health Regulations) fokozatos reformjával. Korábban az államok szuverenitása és a territorialitás maximálisan tiszteletben volt tartva, 2005-től az elvi, az Ebola-válsággal pedig a gyakorlati lehetősége is megmutatkozott annak, amikor a nemzetközi közösség akár gyenge államok szuverenitását sértve próbálhat úrrá lenni a helyzeten. A részben a a 2001-es levélborítékokban terjesztett anthrax-támadások és a 2002-es madárinfluenza-járvány miatt is sürgetett reform a humánbiztonság megközelítésének kiemelésével sokkal széleskörűbbé tette az elmúlt évtizedekben a biztonsági kihívások globálissá válását.
A járványok kezelése a globális napirenden
A nem-tradicionális biztonsági kihívások sorából az olyan járványok, mint a kolera és az első világháborúval időben összekapcsolódó spanyolnátha sokszor több halálos áldozattal jártak, mint magzuk a katonai konfliktusok. Annak ellenére, hogy egyéb egészségügyi kihívások (szív- és érrendszeri megbetegedések, káros szenvedélyek) kimutathatóan nagyobb számú áldozatot követelnek, a járványok és azok elleni oltások hiánya felemelkedett a nemzetközi politikai diskurzusokba, ahogy az esetleges járványok állandó veszélye is egyre inkább a politikai diskurzusok részévé vált (Roemer-Mahler–Elbe, 2016). A hidegháború során elfeledett, vagy kevéssé tárgyalt biztonsági kihívás újra napirendre került egyrészt a nemzetek növekvő kölcsönös függősége miatt, illetve egyes betegségeket (pl. Ebola) is potenciális biológiai fegyverként tarthatunk számon, azaz a járványok összekapcsolódhatnak több biztonsági szektorral és a félelemkeltést célzó terrorizmussal is (Burci, 2014). Csak az 1990-es években térhetett vissza a biztonsági kihívások közé a humánbiztonság feladva azt a technológiai magabiztosságot, hogy a betegségek (és biológiai fegyverek) minden fajtája kezelhető gyógyszerekkel (Hough, 2015 alapján).
A járványok kitörése bármely ország (köztük az USA) biztonságát is fenyegeti. Az egyes járványok kezelése az érintett országok számára nagyon nagy terhet rónak: karanténok létrehozását és határzárakat követelnek, melyeknek komoly gazdasági visszaesést is okoznak amellett, hogy a járványok elleni fellépések is nagy költségvonzattal járnak (Davies, 2008; Burci, 2014 alapján).
A 2005-ben életre hívott új IHR kompetens szereplőnek tekinti az államokat, de elfogadja a bukott államok jelenlétét, illetve a territorialitást és szuverenitást korlátozhatja. A WHO munkatársai beléphetnek az adott ország területére vizsgálódás és intézkedés céljából, a WHO nemcsak országokra, hanem saját egyéb hírforrásaira is támaszkodik a korábbiaktól eltérően (Mack, 2006). Bár a legtöbb ország alkalmazza az IHR-t, de nem-teljesítése nem jár komolyabb szankciókkal, sőt az azonnal gazdasági terhek miatt az államok inkább érdekeltek abban, hogy inkább kockázatvállalók legyenek bízva a járványok eszkalációjának elmaradásában. A kétezres évek elejétől a WHO-nak lehetősége van belépni a feltételezett fertőzések területére, és helyszíni vizsgálatokat végezni ellenőrizve azt, hogy a helyi hatóságok „megfelelő lépéseket követnek-e el”, és nem-kormányzati értesítés alapján is elkezdheti vizsgálódását olyan eseteknél, amelyek járványt okozhatnak.
Biztonsági kisszótár (Buzan és szerzőtársai (1998) alapján — a szerk.):
Koppenhágai iskola: A biztonsági tanulmányok ága, amely az 1990-es évektől szerzett nagyobb elismerést és tudományos figyelmet. A hagyományos irányzatokkal szemben a katonai fenyegetések mellett új típusú, nemkatonai kihívásokat is vizsgál. Mindenekelőtt a biztonságiasítás és a biztonsági szektorok koncepciói jelentik az iskola legfontosabb újításait. Az objektív valóság helyett a beszédaktusokkal konstruált valóság szerepe az elsődleges (szociálkonstruktivizmus): vagyis már nem önmagában az a fontos, hogy mekkora materiális, “mérhető” kapacitás vagy kihívás áll fenn, hanem az, hogy ezek diskurzusokon keresztül hogyan válnak (konstruálódnak) fenyegetéssé, és milyen intézkedéseket, válaszokat tesznek lehetővé.
(1) Biztonságiasítás: Egy biztonsági kihívás alapesetben szakpolitikai-adminisztratív rutin szintjén jelenik meg, ez válhat a politikai diskurzusok részévé (pl. pártok, politikusok megszólalásában, parlamenti viták keretében). Bitonságiasítási kísérlet akkor történik, ha meghatározó “elit” (szakértők, politiusok, katonai vezetők, NGO-k vagy akár a sajtó maga) képes ezt a politikai vitát egzisztenciális fenyegetésként, válságként diszkurzív keretbe foglalni, “felemelni” a politikai kérdések közül a biztonsági fenyegetésegkhez. Sikeres biztonságiasítás pedig akkor, ha ezt a közönség (egy kritikus tömeg vagy releváns szereplők — erről és sok mindenről állandó szakmai viták vannak) el is fogadja azt. Fontos még, hogy megteremtődik a lehetősége ezáltal olyan rendkívüli intézkedéseknek, amely a normál poltikai diskurzusban nem lenne lehetséges.
(2) Biztonsági szektorok: A kihívások értelmezéséhez, elemzéséhez a kihívások szektoronkénti szétbontására, elkülönítésére van szükség, ez alapján a fenyegetések, biztonsági komplexumok elemezhetővé és összevethetővé válnak. Szektorok: katonai, politikai, társadalmi/szocietális, gazdasági, környezeti. Egy kihívás érinthet egyet vagy többet is egyszerre, ahogy ezek a szektorok kihathatnak egymásra is kihívás esetén.
Példa: A koronavírus önmagában tradicionálisan is leírható objektív fenyegetés lehet. Ám a koppenhégai meghatározással onnantól beszélhetünk biztonsági kihívásról, amikor elkezdődött a kínai eset alapján a vészhelyzetről szóló ottani és nemzetközi diskurzus, és mint biztonsági kihívás konstruálódott meg, nem pedig a ma is bizonytalan keletkezése pillanatától kezdve. Az Ebolánál, ahogy a cikk is kitér rá, évtizedekig nem kapott figyelmet a kérdés a világ legnagyobb részében, pedig akkor is veszélyes volt — de nem volt biztonságiasítva. Az is látszik, hogy a koronavírus biztonságiasítása és a rendkívüli intézkedések (szükségállapot, határlezárás stb.) sem objektív minták alapján, hanem a diskurzusok alakulásával történnek meg, időben eltérő módon — és nem feltétlenül a ma is nehezen mérhető tényleges terjedéssel egybeesve. Érintheti a különböző szektorokat (politikai rendszerek átmeneti átalakulása; világ-és nemzetgazdaság megrendülése; a nemzeti-lokális identitást alkotó szokások és események elmaradása, szabadságeszmény eltűnése a szocietális szektorban; akár katonai biztonság megrendülése is), ez külön elemzést igényel.
A 2014-ben tetőző Ebola-járvány elleni intézkedések egy, a kilencvenes évek óta tartó folyamatba illeszthetők be, amely a globális egészségügyi kormányzás fejlődéseként és/vagy a nem-tradicionális biztonsági kihívások felértékelődéseként is értelmezhető. Az intézményrendszer többszintű. A rendszer főszerepelői az egyes államok, a WHO és az ENSZ Biztonsági Tanácsa (továbbiakban BT) is, illetve a hozzájuk kötődő szabályrendszer és értesítési és riasztási mechanizmusok. Fontos tendenciát jelez, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2014-ben a járványok között elsőként a „nemzetközi békét és biztonságot” fenyegető eseménynek kategorizálta a nyugat-afrikai Ebola-járványt 2177-es számú határozatában (Burci-Quirin, 2014) és a lehetőség újra felmerült 2018-ban is (Weber, 2018), ezzel rendkívüli intézkedéseket lehetővé téve a nemzetközi közösség számára. Az 1990-es évekig az ilyen jellegű események a közegészségügyi problémák között szerepeltek nemzeti szintre korlátozódva. Eredendően a nemzetközi közösség egyik legfőbb értéke az emberi jogok tiszteletben tartása, ugyanakkor az államok öngondoskodása, szuverenitása is, amelyet az Egészségügyi Világszervezet (továbbiakban WHO) és az Egyesült Nemzetek Szervezete (továbbiakban ENSZ) működése nagyban megkérdőjelezni látszott, hiszen a nemzetközi szereplők erősebb jelenlétet építettek ki a járvány gócpontjának számító Nyugat-Afrikában. Igen elgondolkodtató, hogy az egyes államoknak és kormányközi szervezeteknek (WHO) milyen felelőssége van: hol kell a politikai diskurzusokat meghaladva biztonságiasítania a kérdést és (milyen) rendkívüli intézkedéseket bevezetnie, felülírva esetleg a helyi hatóságok illetékességét gyenge államok esetén?
A fentiekből látható, hogy az újonnan kialakuló humánbiztonsági intézkedések a helyi kormányzatokat nem tartják teljes kompetenciával és szuverenitással bírónak a globális humánbiztosági kihívások estetén, azokkal együttműködve fogalmaznak meg globális érvényű nyilatkozatokat. A PHEIC (Public Health Emergency of International Concern) státusz kinyilvánítása a WHO főigazgatójának jogkörébe tartozik, melyhez „(1) a járvány terjedésének más országokra veszélyesnek kell lennie, illetve (2) és koordinált nemzetközi együttműködést igényel a probléma kezelése” (Mack, 2006 o. 374 alapján).
A járványok terjedése exponenciális lehet és alapvető jellemzőjük a váratlanság. A vírusok állandóan jelen lehetnek helyi szinten, azonban hirtelen elterjedésének számos oka lehet, főleg a helyi infrastrukturális hiányosságokból (pl. helyi egészségügyi rendszer alulfinanszírozottsága, ivóvíz-ellátás hiányosságai) és a nemzetközi utazásokból (üzleti utak és turizmus) fakadhat amellett, hogy az egyes vírusok természete is nagyban meghatározza azt, hogy járvány alakul ki és milyen hosszú a lefolyása. A járványok kezelése a gyógyszerfejlesztések szabályozásával (gyorsított tesztelési és engedélyezési eljárások), illetve a járványok lassításával (karanténok, érintkezések visszakövetése) történhet. (CDC, 2018a)
Az Ebola mint biztonsági kihívás
Az Ebola vérzéses láz (továbbiakban: Ebola) megbetegedések és halálozások száma az 1.ábráról olvasható le, amely a kiugró értékek miatt nem tartalmazza a nyugat-afrikai 2013–2016-os járvány adatait. Eben az időszakban 28 652 megbetegedést regisztráltak, ebből 11 325 volt a halálozási szám, tehát nagyfokú volt a járvány mortalitása. A betegség 1976 óta ismert, a médiában és a nemzetközi közösségben is nagyobb visszhangot kapott és kimagasló halálozással járó járvány 2013 és 2016 között zajlott le főleg Nyugat-Afrikában, és 2020 februárjában még mindig újabb megbetegedéseket regisztráltak a Kongói Demokratikus Köztársaság Kivu tartományában (WHO, 2020a). A biztonsági kihívás tehát állandónak tekinthető és több betegséggel analógiába állítható (AIDS, sárgaláz, etc.) (Weber, 2018 alapján) mint nemzetközi humánbiztonsági kihívás.
Egy kihívás — több dimenzió
A humánbiztonság jellemzően az 1990-es években került napirendre, ám továbbra is sokszor értelmezhető államközpontúan, mintsem teljesen semleges morális kérdéskörnek. A kihívás a Hough (2015) által használt szektorális értelmezés szerint a humánbiztonság kategóriájába sorolható, azaz az egyének létét veszélyezteti, ugyanakkor kihat a többi elemzési szintre is (állami intézmények, állam, nemzetközi közösség). A nemzetbiztonsági agendákat továbbra is legtöbbször államközpontúan hozzák meg a döntéshozók. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a nemzetközi „biztonságra és békére” veszélyesnek nyilvánította a kihívást, illetve az Egyesült Államok is saját nemzetbiztonsági kihívásaként értékete az Ebola-járványt, mintsem morális alapú, más országok állampolgárait és azok jólétét biztosítani kívánó beavatkozást vérehajtva (Burci, 2014).
A humánbiztonság erős nemzetközi együttműködést követel meg, hiszen az emberek élete veszélybe kerül. Véleményem szerint a biztonsági kihívás maga új típusú, ugyanakkor a felsorakoztatott eszközrendszer sokszor besorolható bizonyos megkötésekkel a hagyományos biztonsági kihívások közé. A gyenge/bukott államok jelenléte a nemzetközi szintéren, a járványok országhatárokat nem ismerő exponenciális terjedése indokolttá teszi, hogy elsősorban gazdasági és politikai szektorokban érdemes elemezni a kihívásra történő reakciókat, hiszen jellemzően nem katonai kihívásként értelmezettek.
Politikai szempontból többször is erősen túlzott fenyegetés alakult ki a polgárháborút épp befejező államoknál. Ahogyan Siedner és szerzőtársai (2015) rámutatnak, a WHO-nak és a nemzetközi közösségnek a beavatkozások során figyelembe kell vennie az egyes országok közötti különbségeket, ebbe pedig az is beleérthető, hogy a gyenge politikai rendszerek már önmagukban kiemelt biztonsági kihívást jelentenek, hiszen nem tudják biztosítani a helyi kielégítő szintű egészségügyi megelőzést, kezelést, vagy a veszélyhelyzet felmérését. A külföldi segítséget is atrocitások követték, amely a polgárháborúval sújtott Kivuban bizonyos segélyszervezetek és békefenntartók kényszerű kivonásához vezetett (Weber, 2018). Az államok erőszakmonopóliuma korlátozott ezeken, miközben a helyiek összekapcsolták a külföldi tevékenységet a megfertőződésekkel. Az instabil, polgárháborús helyzet nagyban akadályozza a WHO tevékenységét, amely a mai diskurzusban már elavultnak tartott (Hough, 2015) katonai beavatkozásokat is sürgetheti.
Weber (2018) rámutat arra, hogy a libériai esethez hasonlóan a választások késleltetése lehetséges, amely során joggal merülhet fel a politikai diskurzusban a diktatúrák kiépítése, másrészt az orvostudományokból eredeztethető „politikailag semleges” érv, miszerint kerülni kell a tömegeseményeket, az emberek érintkezését minimalizálni kell. Siedler és szerzőtársai (2015) hangsúlyozzák, hogy a libériai elnökválasztást többször el kellett halasztani, mely növelte az országok politikai instabilitását és a helyiek szemében az újbóli diktatúra kiépítését jelentette a rendkívüli intézkedés. Ezekben az országokban a rendkívül törékeny és a még jellemzően épülő állami intézmények széteséséhez vezethetnek a rendkívüli intézkedések és az intézkedést végrehajtó hatalommal szemben is bizalmatlanság jelentkezhet.
A WHO felfogása egyenrangú nemzetközi szereplőket (államokat és azok releváns hivatalait) feltételezi az intézkedések során. Az értesítési feladat teljesítése a biztonsági kihívás felfedezése után hónapokig elmaradt Guineában (Burci-Quirin, 2014), hiszen lokálisan gazdasági (repülőőutak, turizmus, mezőgazdaság) és politikai veszélyeket (polgárháborúk újraindulása, nyugatellenesség erősödése a WHO jelenlétével) is tartogat egy ország számára. Továbbá a WHO működése feltételez egy poszt-vesztfáliai logikát is, miszerint a guineai hatóságok intézkedései helyett egy nemzetközi nem-kormányzati szervezetnek (INGO) kell bizonyos feladatokat átadni-delegálni, illetve beutazási engedélyt kellett biztosítani a WHO munkatársainak az ország területére (Davies, 2008), azaz a territorialitás és szuverenitás is sérülhet mint a nemzetközi jog alapvető értékei (Buzan, 2012).
Társadalmi (szocietális) szempontból helyi és globális szinten volt jelen komolyabb veszély (Burci, 2014 alapján). Egyrészt a helyi identitást fenyegeti az, hogy a járvány számára kedvező temetkezési szokásokat fel kellett függeszteni, hiszen a helyi temetkezési szokások okozták az első fertőzések 60%-át. Az identitáshoz kapcsolódó elemek (temetkezési szokások) is biztonsági kihívásként értékelendők, amely kockázat csökkentése az amúgy is politikailag instabil országokban limitált lehetőségekkel bír. A hatóságnak imámot kellett letartóztatnia, amely komoly instabilitáshoz vezethetett volna és az ilyen esetek a politikai biztonságra komoly veszélyt jelenthetnek.
Másrészt a nemzetközi közösségnek is komolyan sértheti a identitását az, hogy a szabadkereskedelem egyik alapvetését, a szellemi tulajdonjogok védelmét és a gyógyszerfejlesztések biztonságiasítását is magukkal vonhatják a járványok. Roemer-Mahler — Elbe (2016) szerint a járványok biztonságiasítása leginkább a technokrata és technológiai jellegű válaszreakciókat hozza magával, ösztönözve a gyógyszeripari válaszokat (a szerzők szerint farmaceutizáció), mintsem a fizikai megoldásokat (karantén). A kihívások biztonságiasítása kedvez a szigorú gyógyszerfejlesztési szabályozások enyhítésének, illetve a gyógyszeripari reakciók gyorsítását célzó intézményrendszer kidolgozása is új jelenség. Az USA az olyan betegségek elleni oltóanyagok fejlesztését, melyek hatóanyagaira nincs fizetőképes kereslet, komoly alapban támogatja, bár ingadozóan. A gyógyszerfejlesztések hosszú ideje (évtizedek) azonban ahhoz vezet, hogy a fejlesztések forrásai idővel, a fenyegetés visszavonulásával elapadhatnak. Weber (2018) rámutat, hogy a Kivuban folyó járvány megfékezésére is oltásokat alkalmaznak, a karantén a polgárháborús állapotban csak korlátozottan alkalmazható.
A nemzetközi jelenlét kihívásai
A Nyugat-Afrikán kívüli megbetegedések döntő többségét a fenyegetett térségből hazautazó (Orvosok Határok Nélkül, GOARN) munkatársaknál regisztrálták, tehát fennáll az a paradoxon, hogy a fenyegetést csökkenteni kívánó intézmények és civilek jelenthetnek biztonsági kihívást a küldőországokra. Ezt komoly szűréssel kezelik, azonnali karanténnal, azonban a fenyegetés így is jelen van (CDC, 2018a). Külön kérdéskör a kihelyezett békefenntartók esete, akik ugyancsak fertőzésveszélynek vannak kitéve a küldő országok állampolgáraiként, illetve hazarendelésük is veszélyt jelent küldőországukra, hiszen a járványt behurcolhatják. illetve a régió stabilitása meginoghat, ahonnan a békefenntartókat kivonták.
A WHO és annak tevékenysége, illetve a gyógyszerek terjesztése „nemzetközileg semleges szerepet tölthetnek be”. A járvány megfékezésére azonban az egyes államok (pl. USA, Nagy-Britannia, Franciaország) komoly, dollármilliárdos forrásokat biztosítottak, a valós kitettséghez képest aránytalanul (Roemer-Mahler — Elbe, 2016). A gyógyszerfejlesztésekhez rendkívüli intézkedések is társultak. 2014. szeptember 11-én etikai vizsgálatot végeztek el a gyógyszertesztelési sztenderdek lazításáról, amelyet a nagy halálozási arányra való tekintettel enyhítettek és engedélyezték a kísérleti gyógyszerek alkalmazását is. Hagyományosan a gyógyszertesztelések 10%-a eredményez sikeres, forgalmazható gyógyszert (!). A valódi és hatékony egészségügyi megoldás a kevésbé költséges izoláció és az emberi kontaktok csökkentése (temetkezés, iskolák, választások (!)) felfüggesztése volt. A folyamat jól mutatja, hogy a hatékonyabb eszközök mellett a minden emberi életet biztosítani tudó oltóanyagok állami finanszírozása is megugrott, főleg amerikai forrásból (Roemer-Mahler — Elbe, 2016).
Az Ebola-krízis megmutatta, hogy a nemzetközi közösség a WHO-tól aktív részvételt vár a problémák megoldásában, azonban azterőforrás- és eszközhiány is jellemzi. Ezért is volt fontos az Ebola-járvány során, hogy az ENSZ is foglalkozott a kérdéskörrel, hiszen rendkívüli erőforrásokhoz juttatta a járvány elleni küzdelemben résztvevő szervezeteket. Azonban így is elmondható, hogy a WHO végső soron egy szakmai szervezet és az államokat nem utasíthatja, mint azt az egyes államok megtehetik rendkívüli szükségállapot esetén, és egyes államok területén is csak azok együttműködésével működhet (Burci, 2014).
Gazdasági szempontból is súlyos károk keletkeztek: az UNDP (2015) és a Világbank (2016) számításai alapján Nyugat-Afrika évi 3,6 milliárd USD-ot vesztett el 2014 és 2017 között a kereskedelem visszaesése, a határok lezárása, a repülőutak tiltása, a csökkent közvetlen tőkeberuházások és turizmus drasztikus csökkenése miatt. Az amúgy is nehéz gazdasági helyzetben lévő országoknak működését célzottan veszélyeztetik a kihívások. A tájékoztatásban amiatt sem érdekeltek, mivel azonnali „szankciók” terhelik az országot az országhatárok lezárásával és a nemzetközi bizalom elvesztésével (Mack, 2006).
A kihívás földrajzi vetülete — A biztonsági komplexum és a biztonságiasítás
A politikai vitát meghaladva rendkívüli intézkedések céljából bizonyos szereplők biztonságiasíthatnak kérdésköröket. A konkrét fenyegetett térségeken túl azonban azok környezete könnyen biztonságiasíthatja direkt fenyegetés hiányában is a kérdéskört és rendkívüli intézkedéseket vezethet be (Buzan et al. 1998 alapján). A nagyobb járvány előtt érdemes „csírájában elfojtani” költséghatékonyabban a járványokat, hiszen azok súlyosabb elterjedése és figyelmen kívül hagyása a fejlett világ számára a jövőben még nagyobb károkat okozhatnak. A 2.ábra mutatja a megbetegedések és a halálozások földrajzi kiterjedését, amely jó indikátora lehet a fenyegetési zónának. 1976 és 2018 novembere között összesen 32.551 regisztrált megbetegedés volt (külső kör), és ebből 8 870 haláleset (belső kör). Jól látszódik, hogy a gyengébb állami berendezkedésű Sierra Leonéban és Guineában sokkal nagyobb volt a fertőzési és halálozási szám, mint Libériában. Továbbá Libériára csak akkor terjedt át a vírus, amikor már a nemzetközi közösség aktivizálni tudta magát.
Az ábra alapján elmondható, hogy a fenyegetési zónába főleg a három nyugat-afrikai ország (Libéria, Guinea, Sierra Leone) tartoztak, illetve a globálisan jobban integrált országok (USA, Egyesült Királyság). Utóbbiak könnyen sorolhatók inkább a biztonságiasító zónába is, de a világ legtöbb országában vezettek be rendkívüli intézkedéseket a járvány megakadályozására.
Az eset érdekessége, hogy bizonyos biztonsági szektorokban másképpen alakultak a fenyegetési és biztonságiasítási zónák. Fontos tény, hogy az USA-nál kevésbé kitett, de nyugat-afrikai ország, Gambia turizmusa 50%-kal esett vissza a járványok során, tehát a humán és a gazdasági szektorokban másképp épül(t) fel a biztonsági komplexum. Jellemzően a gazdasági fenyegetettség jelentősebb volt a sokszor hibásan kialakult diskurzusnak is köszönhetően. A Világbank becslései alapján az érintett három országnak 2,8 milliárd dolláros veszteséget okozott a járvány, de meghatározhatóak a becslések abban a formában is, miszerint egész Afrika várható éves GDP-növekedése 5,5%-ról 5%-ra csökkent (Das, 2016; Világbank, 2016). Az erre vonatkozó becslések igen eltérőek, ám alapvetően megállapítható, hogy a gazdasági szektorokban történt kihívás nagyobb földrajzi kiterjedéssel bírt, mint a politikai és humábiztonsági kihívás. Ez a szabadkereskedelem és a kölcsönös gazdasági függőség erősödésével egyre igazabbá válik.
A WHO a jelenlegi COVID-19 járványra 2020. január 30-án adta ki a PHEIC státuszt. (WHO, 2020b). A vírus az Ebolától eltérően nem gyenge államban alakult ki és globálisan erősen integrált országokban (Kína, Olaszország) jelent meg. További fontos eltérés a korábbi esetektől, hogy Olaszország az Európai Unió szerves része, így a biztonsági kihívás földrajzi vetülete mind elméleti, mind az Uniós kormányzás szempontjából újabb értelmezéseket követel meg a jellemzően államközpontú elemzésekben. A jelenlegi COVID-19 globális járvány már felveti a biztonsági komplexum-modell alkalmazhatóságát és megmutatja az elmúlt évtizedekben kiépített kölcsönös (gazdasági) függőség előnyei mellett annak árnyoldalait is, és azt, hogy a “nemzetközi” biztonsági kihívások hogyan alakulnak át inkább “regionális” vagy “globális” kihívássá az elmúlt évtizedekben megnövekedett kölcsönös függőséggel. Ugyanakkor elmondható, hogy a járványok közel az összes biztonsági szektorban értelmezhető biztonsági kihívások, hiszen mind humán-, gazdasági-, politikai-, társadalmi biztonsági szempontból születnek rendkívüli intézkedések világszerte.
A cikk a szerző Globális politika 3. című kurzusra (Széchenyi István Szakkollégium) készített beszámolója alapján készült.
Felhasznált irodalom
Burci, G. L. (2014). Ebola, the Security Council and the securitization of public health. Questions of International Law (10), 27–39.
Burci, G. L. és Quirin, J. (2014). Ebola, WHO, and the United Nations: Convergence of global public health and international peace and security. American Society of International Law 18(25). Elérhető: https://www.asil.org/insights/volume/18/issue/25/ebola-who-and-united-nations-convergence-global-public-health-and, (2018. december 1.)
Buzan, B., Wæver, O., Wæver, O. és De Wilde, J. (1998). Security: a new framework for analysis. Lynne Rienner Publishers, Boulder:CO, USA.
CDC (2018a). Ebola virus visease vistribution map: Cases of Ebola virus disease in Africa Since 1976. Letöltve: https://www.cdc.gov/vhf/ebola/history/distribution-map.html (2018. december 1.)
CDC (2018b). 2014–2016 Ebola outbreak in West Africa. Elérhető: https://www.cdc.gov/vhf/ebola/history/2014-2016-outbreak/index.html, (2018. december 1.)
Das, S. (2016). How the cost of Ebola damaged the entire African economy. Elérhető: https://www.independent.co.uk/voices/how-the-cost-of-ebola-damaged-the-entire-african-economy-a6965081.html (2018. december 1.)
Davies, S. E. (2008). Securitizing infectious disease. International Affairs, 84(2), 295–313.
Hough, P. (2015). Health and security. In: Hough, P., Malik, S., Moran, A., & Pilbeam, B. (2015). International security studies: theory and practice. Routledge. 254–266.
Mack, E. (2006). The World Health Organization’s new international health regulations: Incursion on state sovereignty and ill-fated response to global health issues. Chicago Journal of International Law 7(1), 365–377.
Roemer-Mahler, A., & Elbe, S. (2016). The race for Ebola drugs: pharmaceuticals, security and global health governance. Third World Quarterly, 37(3), 487–506.
Siedner, M. J., Gostin, L. O., Cranmer, H. H., & Kraemer, J. D. (2015). Strengthening the detection of and early response to public health emergencies: lessons from the West African Ebola epidemic. PLoS medicine, 12(3), e1001804.
UNDP (2015). West African economies feeling ripple effects of Ebola, says UN. Elérhető: http://www.undp.org/content/undp/en/home/presscenter/pressreleases/2015/03/12/west-african-economies-feeling-ripple-effects-of-ebola-says-un.html (2018.november 30.)
Világbank (2016). 2014–2015 West Africa Ebola Crisis: Impact Update. Elérhető: http://www.worldbank.org/en/topic/macroeconomics/publication/2014-2015-west-africa-ebola-crisis-impact-update (2018. december 1.)
Weber, L. (2018). The Ebola Outbreak In Congo Just Became The Second Largest Ever. Elérhető: https://www.huffingtonpost.com/entry/ebola-democratic-republic-congo-outbreak-second-largest_us_5bfdf54be4b0d23c21379bd7?guccounter=1, (2018.november 30.)
WHO (2020a). Ebola virus disease — Democratic Republic of the Congo.
Elérhető: https://www.who.int/csr/don/27-february-2020-ebola-drc/en/ 21 (2020.március 21)
WHO (2020b). Corona virus COVID-19: Updated instructions on the 4th of March, 2020. Elérhető: https://www.who.int/emergencies/diseases/novel-coronavirus-2019/events-as-they-happen (2020.március 21)