Kasmír, avagy nukleáris elrettentés élesben?
Szerző: Ujvári Márton
« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »
[GlobPol] [Háború és béke]
Az utóbbi egy hétben újra kiéleződött a Kína és India közti területi konfliktus a két ország kasmíri határán. A lőfegyverek nélkül is több tucat halálos áldozatot követelő incidens leginkább talán ahhoz az esethez hasonlítható, amikor egy fa kivágása miatt majdnem újra fellángolt a koreai háború. Ebben az esetben ugyanakkor úgy tűnik, hogy egyáltalán nem kell egy háborús konfliktus kitörésétől tartani, az ellentétek megmaradnak határvillongások szintjén. Ennek egyik lehetséges magyarázata az atomfegyverek jelenléte a térségben.
A Kasmír-kérdés
India, Pakisztán és Kína hármas határának környékén fekszik a Kasmír-völgy, amely az Indiából történt brit kivonulás (1947) óta a Föld egyik lőporos hordója. India és Pakisztán egyaránt magának követeli a teljes területet és több alkalommal háborúztak is Kasmír birtoklásáért (1947-ben, 1965-ben és 1971-ben), ahol a hadiszerencse jellemzően a lényegesen nagyobb Indiának kedvezett, Kasmírt ugyanakkor egyik alkalommal sem sikerült egyesíteni. A helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy Kasmír északi része kínai megszállás alatt áll.
Mindeközben tulajdonképpen folyamatosak voltak a határvillongások, amelyek szinte minden évben fegyveres összecsapásokhoz vezetnek a két ország között. A helyzetet tovább bonyolítja a Kasmír függetlenségéért — mindkét állam ellen — küzdő milíciák jelenléte, valamint az, hogy Kasmír egyes északi területeit Kína tartja megszállva. Ahogy az indiai-pakisztáni területi vita, úgy a kínai megszállás is számos kisebb konfliktushoz vezetett, 1962-ben pedig még egy háború is kirobbant Kína és India között.
Bár a nyílt háborúk ritkák Kasmírral kapcsolatban, a határ környékén katonák tízezrei néznek egymással farkasszemet és különösen az India és Pakisztán közötti szakaszon mindennaposak a határvillongások.
De hogy jön ide a nukleáris elrettentés?
A kasmíri kérdést tovább bonyolítja, hogy mindhárom érdekelt hatalom atomfegyverrel rendelkezik, így egy háborús konfliktus elmérgesedése a térségben hatalmas területeket és emberek tízmillióit pusztíthatja el akár órákon belül. Létezik azonban olyan elmélet is, amely szerint éppen ez a hihetetlenül pusztító fegyverarzenál biztosítja azt, hogy a Kasmír-völgyért nem vívtak nagy háborúkat az utóbbi évtizedekben.
A nukleáris elrettentés, más néven a kölcsönösen biztosított megsemmisítés (Mutually Assured Destruction — MAD), elmélete azt mondja ki, hogy a nukleáris fegyverek bevonásával egy atomhatalom elleni, vagy atomhatalmak közötti háború már olyan kockázatokat hordoz, hogy az államok meg sem próbálnak addig eszkalálni egy határvillongást, hogy abból háború legyen. Ez a hatás figyelhető meg abban is, hogy a hidegháború hideg maradt, a NATO és a Varsói Szerződés csapatai sosem mérték össze nyílt háborúban az erejüket.
Bár 8 ország rendelkezik hivatalosan atomfegyverekkel (Izrael esetében pedig valószínűsíthető ezek megléte) ma a Földön, ezek egyértelműen az elrettentést szolgálják. Kína és India többször is hangsúlyozta, hogy atomfegyvereit csak abban az esetben veti be, ha az országot atomtámadás éri, de a többi atomfegyverrel rendelkező ország (Észak Koreát is ideértve) is csak komoly ellenséges támadás esetén használná a nukleáris arzenált. Ennek következtében egy atomhatalmak közti komoly, az ellenfél elpusztítását célzó háború szinte elképzelhetetlen, hiszen a vesztésre álló fél legkésőbb a vereség előtti utolsó pillanatokban bevetné az atomfegyvereit, ezzel biztosítva mindkét hadviselő fél pusztulását: a másik félnek az atomcsapás kivédésére ugyan nem marad ideje, de egy válaszcsapás megindítására igen.
1998 óta hasonló a helyzet Kasmírban is: India és Kína már korábban kifejlesztette saját atomfegyverét (1974-ben illetve 1964-ben), 1998-ra pedig Pakisztán is elkészült a saját tömegpusztító fegyverével. A nukleáris elrettentés hatása már egy évvel később megmutatkozott: az India és Pakisztán közötti korábbi fegyveres összecsapásokhoz képest az 1999-es Kargil-háború lényegesen kevesebb áldozatot követelt és rövidebb ideig is tartott a korábbi konfliktusoknál. Ennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy mindkét hatalom ódzkodott egy atomháború kitörésétől, olyannyira, hogy Pakisztán egy rövid agresszió és az indiai ellentámadás megindulása után szinte azonnal kezdeményezte a konfliktus békés rendezését.
Ugyanakkor a konfliktus elmaradásának egyetlen egyszerűsítő elmélettel történő alátámasztása inkább a nemzetközi kapcsolatok elméleti síkjára tartozik, a gyakorlat ennél mindig bonyolultabb, így érdemes más magyarázatokat is figyelembe venni.
Más lehetséges magyarázatok
A Kasmírban vívott esetleges háborúval szemben azonban van egy másik elrettentő tényező: a domborzat. A 4000 méter fölötti magashegységekben modern (vagy bármilyen) háborút vívni kész logisztikai rémálom, így ez is okozhatja azt, hogy a három ország sosem vívott ezekért a területekért a 20. század sok fegyveres konfliktusához (Korea, Vietnam, délszláv háborúk) foghatóan véres háborúkat. Ezt India és Pakisztán viszonylatában az is alátámasztja, hogy a Kargil-háború alatt az utóbbi veszélyesen közel került az atomfegyver bevetéséhez, ráadásul Pakisztán esetében nem igazán.
A magashegység és a viszonylag ritka lakosság egyenes következménye az is, hogy a terület infrastruktúrája messze elmarad attól amit nagyszabású hadműveletek megkívánnának. A kasmíri úthálózatról mindent elmond, hogy a legszélesebb főutak is csak kétsávosak, pedig egy Magyarországnál is nagyobb területről beszélünk. Az úthálózat és az infrastruktúra fontosságát a nehezen járható területen az is remekül mutatja, hogy a jelenlegi feszültségek hátterében részben egy India által épített új út áll, amely jelentősen megkönnyíti többek között az utánpótlás, katonák és fegyverzet határhoz szállítását is.
Ugyanígy jelentős elrettentő erő egy háború külpolitikai következménye. A II. világháború vége óta egyre kevésbé elfogadott háborúkat indítani vagy vívni, így egy nyílt háború kitörésének komoly külpolitikai következményei lennének mind Indiára, mind Kínára nézve (de ez alól Pakisztán sem kivétel). Modi indiai elnököt már most is sok támadás éri hindu nacionalizmusa és időről időre harcos retorikája miatt, belföldről és külföldről egyaránt. Kínának pedig a Covid-19, illetve a Hongkong körül kialakult diplomáciai konfliktus miatti külpolitikai támadások mellé nem hiányzik az, hogy egy Indiával vívott háború miatt agresszorként tűnjön fel a nemzetközi életben (függetlenül attól, hogy ki támadott meg kit).
Az eddig említett okokon felül szintén egy háború kitörése ellen hat az is, hogy India és Kína megszokták a kialakult helyzetet: folyamatosan farkasszemet néznek egymással, de nyilvánvaló, hogy egyik hatalomnak sem érdeke egy háború kirobbantása. Ez látszik többek között abból is, hogy 1996 óta a két ország által ellenőrzött területeket elválasztó, határnak egyik fél által sem tekintett vonal (line of control — LOC) két km-es körzetében a lőfegyverek és robbanóanyagok bármilyen használata (akár vadászatra is) tilos. Az erről szóló egyezmény okozta azt is, hogy a jelenlegi, több mint 20 halálos áldozatot követelő összecsapást is lőfegyverek nélkül vívták a két ország katonái.
A harcok óta eltelt körülbelül három hétben történt (pontosabban nem történt) események alapján nagyon úgy tűnik, hogy a legfrissebb incidensből sem lesz háború, annak ellenére sem, hogy Kína valószínűleg komoly építkezésekbe fogott az indiai zónában. A harcok utáni napokban mindkét fél részéről teljes egyetértés mutatkozott abban, hogy a konfliktust a két fél katonai vezetői közti egyeztetésekkel, tárgyalásos úton kell rendezni. Ezért a fentebb ismertetett okok következtében nem kell komoly konfliktus kitörésétől tartani, a határ körüli kisebb összetűzések azonban várhatóan még évekig folytatódnak.