Keleten a helyzet változatlan — avagy a japán demokratikus egypártrendszer anatómiája
A múlt vasárnapi japán felsőházi választások sem hoztak áttörést Abe Sinzō miniszterelnök Liberális Demokata Pártja (LDP) vezette…
[GlobPol]
« Ez a bejegyzés a eredetileg Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »
A múlt vasárnapi japán felsőházi választások sem hoztak áttörést Abe Shinzō miniszterelnök Liberális Demokata Pártja (LDP) vezette koalíciója számára, ami alkotmányozó többség híján tovább nehezíti a hadsereggel kapcsolatos alkotmányreform-terveket. Ezzel együtt a látszólag állandóságot mutató eredmények egy érdekes problémára hívják fel a figyelmet: a világháború utáni japán politikában két rövid időszakot leszámítva a nevével ellentétben konzervatív LDP dominanciája érvényesül. Miért jöhetett létre és maradhatott fenn azóta is egy de facto egypártrendszer az egyébként demokratikusnak tartott Japánban? Az elmúlt évtizedekben számos feltevés, magyarázat jelent meg a szakirodalomban és politikai elemzésben, bejegyzésemben ezeket fogom bemutatni, az olvasóra bízva az értékelést: vannak, akik a japán társadalom közösségorientáltságában, mások a politika zárt, dinasztikus jellegében, vagy éppen az ellenzék ideológiai és szervezeti problémáiban, az LDP belső struktúrájában, megint mások pedig a választási rendszer logikájában látják a talány megoldását. Megnézzük a lehetséges magyarázatokat!
Nem rengette meg az amúgy tektonikailag instabil japán földet a vasárnapi japán felsőházi választások eredménye, a térséggel kapcsolatban diskurzusban máris a vitatott hovatartozású, koreai és japán szuverenitási igényekkel is terhelt Dokdo-szigetek fölötti orosz-kínai-japán-dél-koreai csörte vett át a vezető helyet. Azonban nemcsak ez, hanem maga az eredmény sem indokolja a képletes földindulás miatti fokozott figyelmet: Abe Sinzō 2012 óta hivatalban lévő miniszterelnök koalíciós szövetsége, különösen az egyéni mandátumoknak köszönhetően, nagyarányú győzelmet aratott, amivel megtarthatja a felsőházi stabil abszolút többségét, miközben a fragmentált ellenzéki pártok a listás eredmények tükrében relatív nyereségeket könyvelhettek el — az erőviszonyok azonban ezúttal nem hoztak radikális változást az előző évekhez képest.
Kétharmados többség, és az ezzel járó alkotmányozási mozgástér azonban így sem született, amivel így mindkét kamarában megmarad a blokkoló kisebbség az Abe által már 2006-os hivatalba lépése óta dédelgetett alkotmányreform előtt, ami teret nyithatna a japán önvédelmi erők szélesebb körű külföldi alkalmazása előtt, ezzel pedig még közelebb kerülhetne a hadseregek nemzetközileg bevett fogalmához. (Hogy ez most mit is jelent, egyáltalán van-e alapja a japán pacifizmusról és önkorlátozásról szóló mítoszoknak, arról hamarosan külön bejegyzésben írunk részletesebben).
Mondhatni tehát, minden maradt a régiben, amit jól jellemez az is, hogy a japán média elsősorban a szavazói kiábrándultságot (minden idők második legalacsonyabb felsőházi részvételi adata), valamint a tavaly novemberi időközi amerikai képviselőházi választások mintájára a minden korábbinál több női képviselő(jelölt)et, a bejutott két kerekesszékes, illetve az első nyíltan meleg képviselő sikerét emelte ki mint a hagyományosan patriarchális, konzervatív és általánosságban a mássággal szemben sokszor kirekesztően fellépő japán társadalmi attitűdök lassú változásának jeleit.
Japán demokratikus jellegét a legtöbb nemzetközi összehasonlító értékelés nem kérdőjelezi meg, általában a nyugati-európai országok között, illetve közvetlenül után szokták a különböző rangsorok elhelyezni, Japánt a kívülről ösztönzött sikeres demokráciaépítés egyik példájaként szokás emlegetni. Ennek ellenére szembetűnő, hogy az LDP 1955-ös létrejötte óta (ami egybeesik az amerikaiak formális és gyakorlati kivonulásával, valamint a mainak is az alapját képező választási rendszer bevezetésével) mindössze két alkalommal, 1993-ban és 2009-ben sikerült ellenzéki pártoknak koalíciós kormányt alakítaniuk, ezen kívül a konzervatívok ellenében sosem alakult ki jelentősebb váltópárt, alternatíva.
Futottak még…
Az LDP mellett a mostani választáson a két éve alapított, lényegében a korábbi szocialista, szociáldemokrata, demokrata néven futó balközép-centrista pártok platformján és szavazataival induló liberális Alkotmányos Demokrata Párt (CDP) tudott 15%-ot megközelítő arányt elérni mindkét házban. A demokrata pártból és a Koike Yuriko-féle Reményből létrejött liberális-konzervatív Demokratikus Néppárt 10%-nál kisebb arányban küldhetett képviselőket, míg a Japán Kommunista Párt megmaradt stabil, de marginális szereplőként. Az ellenzék mellett a 90-es években még LDP-ellenes koalícióban politizáló, azonban azóta állandó partnerként fellépő buddhista hátterű Tiszta Kormányzat Párt (Kōmeitō), amely 5–10% között szokott lenni, illetve a neoliberális Japán Innovációs Párt is az LDP mellett szokott állni hagyományosan. Több kispárt mellett az Embereket az NHK-től Megvédő Párt érthető módon nem tudott nagy tömegeket mozgósítani a kizárólag a japán közszolgálati média díjszedési gyakorlatát kritizáló programjával…
1. Exkluzív kör, politikusi dinasztiák
A japán politika világa (különösen a vezető pozíciók tekintetében) minden változás és demokratizálódás ellenére megmaradt egy exkluzív, területileg és sokszor családilag is zárt, önmagát generációkon és politikai rendszereken át újratermelődő elitként. Van, aki ezt a Meiji-restaurációig vezeti vissza: az akkori harcokban meghatározó délnyugati Yamaguchi prefektúrából származó Abe Shinzō apja (Shintarō) külügyminiszter és LDP-főtitkár, háborús bűnökkel is vádolt nagyapja (Kishi Nobosuke) az 50-es évek végén miniszterelnök volt, ahogy annak testvére (Satō Eisaku) is vezette az országot a 60-as években, de a Koizmumi vagy a Hatoyama-dinasztia is jelentősnek mondható e tekintetben (Stockwin, 2008). Egy 2009-es összesítés szerint az akkori megelőző kilenc kormányfőből csak egynek nem volt korábbi képviselő édesapja, míg az LDP-képviselők mintegy 40%-a második generációs politikusként került be a törvényhozásba (az ellenzéknél ennek a fele az arány, ami még így is négyszerese az amerikainak), ami eleve jelentős előnyt jelent a kormánypártnak.
Merthogy a japán politikai életben a jelöltek sikerét nagyban meghatározza a kampány során rendelkezésre álló támogatói hálózat (kōenkai), kapcsolatrendszer, amely egyéni és nem pártalapon szerveződik, és ami dinasztiák esetén öröklődhet. Ez egy összetett, költségesen kiépíthető, ugyanakkor kampány során hatékonyan mozgósítható támogatói kört jelent, amelynek a japán politikában — különösen egyéni választókerületekben — nagy jelentőséget tulajdonítanak a szavazói mozgósítás szempontjából. (Stockwin, 2008) Más tanulmányok kimutatták azt is, hogy a szavazók számára anyagilag is kifizetődő a “dinasztikus voks” (magasabb választókerületi „bónusz”), ami a brand-en túl további látens ösztönző lehet a támogatásukra (Fukai & Fukui, 1992, Asako & Ueda, 2015). Természetesen a “hagyaték” lehet negatív is, például egy népszerűtlen politikus gyermekeként, azonban a legtöbbször mégis versenyelőnyként tekintenek rá (Smith, 2012).
2. Konzervatív társadalom, ideológiai törésvonalak
Kézenfekvő magyarázatnak tűnik, hogy Lipset és Rokkan (1967) által bevezetett társadalmi törésvonalak fogalma alapján a konzervatív dominanciát a társadalom konzervatív attitűdjeiben keressük. Ha európai társadalmakkal vetjük össze, Japánt régóta azonosítják konfuciánus, keleti, csoport- és közösségorientált, a családi értékeket, a hierarchiát vagy éppen a lojalitást előtérbe helyező (és ezért konzervatív) társadalomként a nyugati társadalmakhoz társított individualista felfogással szembeállítva (Stockwel, 2008; Schmidt, 2003). A leíró, kvalitatív kutatások által megerősített, gyakran viszont tipikusan nyugati szemléletből táplált, sablonos és eltúlzott jellemzőket ugyanakkor sok kritika is éri, főleg hogy a japán társadalom az elmúlt másfél évszázadban több hullámban is modernizáló, nyugatosító folyamatokon ment keresztül (Totman, 2006), és egyes felmérések alapján nem is feltétlenül tér el a japán értékrend a nyugat-európaitól, ami magyarázná a konzervatív politikai erők sikerét. A nők helyzetének és társadalmi szerepének, a családképnek, illetve a közösség előrejutását szolgáló individualizmus terén láthatók még eltérések, ezek azonban az utóbbi évtizedekben szintén a nyugati mintázatok irányába konvergálnak. Vagyis önmagában a konzervatív társadalom — konzervatív pártpreferencia feltevés több szempontból sem tűnik meggyőzőnek.
Ha mégis lehet szerepe az ideológiának, akkor az leginkább az ellenzéki pártok radikálisabb, majd középre tartó politikájának kudarcában keresendő. A pártprogramok kvantitatív vizsgálata meglepően nagy hasonlóságot mutat, de a kvalitatív tanulmányok is azt mutatják, hogy a balközép ellenzék programja ideológiai értelemben alig tért el az LDP-től, nem tudott markánssá válni (leginkább a korrupcióellenes tematika volt az alapja, lásd lentebb) (Proksch et al., 2010). Másrészt a kezdetektől fogva megosztottá váltak a kommunizmushoz való viszonyban, a japán-amerikai biztonsági szerződéssel és a japán-amerikai kapcsolatrendszert meghatározó Yoshida-doktrínával kapcsolatos elutasítása pedig egészen a 80-as évekig a mérsékelt szavazók jelentős részének ellenérzését váltotta ki (Kohno, 1997).
A kezdetben rurális bázisra támaszkodó LDP a 70-es évekre sikeresen stabilizálta a helyzetét, miközben a szocialisták a középre húzással nem voltak elég markánsak, a baloldalibb irányzat pedig túl radikálisnak bizonyult a növekvő, városiasodó középosztály szavazatainak becsatornázására (Chiavacci, 2010). Időközben pedig a gazdasági világválság és a fukushima katasztrófa idején szocializálódott új generáció a korábbiaknál is konzervatívabb preferenciákkal rendelkezik: ha nem is értékrendi alapon (hiszen a nők vagy kisebbségek helyzetét illetően inkább liberálisabbak), sokkal inkább az LDP kínálta stabilitás fontos a szüleiknél kockázatkerülőbbnek mutatkozó korosztálynak. Ennek következtében az LDP az utóbbi egy évtizedben különösen a fiatalok körében tudott újabb szavazókat szerezni a meglévők mellé, míg a baloldali ellenzéki pártok korfája az idősebbek felé tolódott el, kevés új szavazóval tudták bővíteni alap szavazótáborukat.
3. Szervezetlen, összefogásra képtelen ellenzék
E magyarázat szerint az LDP-egypártrendszer legfontosabb oka az ellenzéki pártok ideológiai és szervezeti inkompetenciája, hibás döntései mind egyéni, mind szövetségépítési szinten. Ideológiai szinten a már említett markáns üzenet, koherens vízió hiánya volt sokáig a kormányzóképesség percepciójának akadálya. A már említett radikálisabb és középre húzó baloldali irányzatok vitái, a Japán Kommunista Párthoz való viszony, valamint a rossz paktumok (például a 90-es években LDP-vel közös kormányzás utáni hiteltelen ellenzékiség) éppúgy ide sorolhatók, mint a két rövidebb, kormányon töltött periódus idején kiújult belharcok és tapasztalatlanságból fakadó hibák. Miközben az LDP-n belüli ádáz frakcióharcokra az évtizedek során kialakultak azok a mechanizmusok, amivel az ellentétes érdekek és értékek szerint politizáló csoportok a párton belül folytatták el a versengést, addig az ellenzéki oldalon ez paralízisben, pártszakadásokban, kiválásokban testesült meg (Kohno, 1997).
Hiába volt mind az 1993-as, mind pedig a még nagyobb arányú 2009-es ellenzéki győzelem idején jól felépített korrupcióellenes, átfogó gazdasági reformot szorgalmazó program, üzenet, kampány és eltökéltség, mind a Hosokawa-, mind pedig a Hatoyama-kabinet szembekerült a pozícióját féltő végrehajtó bürokrácia különösen költségvetési kérdésekben megmutatkozó blokkoló erejével, amit a jobbára kormányzati tapasztalattal nem rendelkező politikusok nem tudtak hatékonyan kezelni. A törvényhozási lendület visszaesett, ezáltal mindkétszer választói kiábrándulás követte a nagy várakozásokat. A második esetben a Demokrata Pártot külső tényezők, így a gazdasági világválság és a fukushimai katasztrófa is terhelte, ennek eredményeképp a vesztes LDP-s Abe nagyarányú győzelemmel térhetett vissza 2012-ben (Kushida & Lipscy, 2013) Összességében a baloldali ellenzék nem tudott tartósan mozgósítható, elkötelezett szavazóbázist építeni, a két győzelem idején jelentős részben passzív vagy gyengén elkötelezett szavazók voksoltak rájuk, akik közül sokan aztán otthon maradtak a következő választásokon.
Nem váltak be a kormánypártokat elhagyó, sokszor éppen „jobbról” vagy korrupcióellenes agendával támadó kísérletek sem. Az egyik leglátványosabb kudarc az Abe pártbeli vetélytársaként kilépő és a tokiói főpolgármesteri címet meglepetés-győzelemmel megszerző Koike Yuriko Remény Pártja (Kibō no Tō) rövid életű kísérlete: az arab tolmácsi és közel-keleti tudósítói, valamint későbbi hadügyminiszteri karrierje nyomán a patriarchális japán politikai életben „Japán Vaslady” néven is emlegetett Koike a személyes karizmájára felépítve próbált egy konzervatív LDP-alternatívát nyújtani — hogy aztán alig egy év után a saját pártjából is kilépjen. Ugyancsak eredménytelennek bizonyult a 90-es évek óta megerősödött regionális pártok országossá alakítása mint kormányváltó ellenzéképítési stratégia.
4. Bürokrácia, kormányzóképesség percepciója, erős vezető
Chalmers Johnson (1982) nyomán komoly irodalma és számtalan vitatott tézise van a japán bürokrácia (azon belül is egyes iparpolitikában érintett kulcsminisztériumok) működésének és tényleges hatásának, és jóllehet sokan megkérdőjelezik a mindenható bürokraták képét, a 90-es évektől kezdve pedig egyértelműen ennek a tényezőnek a relatív befolyásvesztéséről beszélhetünk, a világháború utáni politikai-gazdasági összefonódásoknak fontos színterei lettek az állami hivatalok: az új rendszer megszilárdulásakor fennállt hatalmi vákuumban szervezetileg és személyileg is helyükön maradt hivatalok hosszú évtizedeken át képeztek átjárót a politika (bürokratából képviselő, vagy fordítva), illetve az üzleti életbe (Amakudari, „Mennyei Küldött”), kiváltképp az LDP-vel összefüggésben. Az LDP pedig egy idő után egyre szorosabban összefonódott a gazdasági és bürokratikus elittel, akiknek a személyi kapcsolódásokon túl is érdekükben állt az LDP politikája és az általánosságban vett politikai stabilitás (Crespo, 1995). A japán nagytőke támogatása a mostani választásokon is fennmaradt a kormánypártok irányába. Ahogy már írtam, a bürokrácia ezzel együtt hatékonyan tudta tompítani a hatalmukat veszélyeztető ellenzéki kormányok reformjait, hozzájárulva azok bukásához is (Stockwel, 2008).
Mindeközben éppen az LDP volt a legsikeresebb a bürokrácia visszaszorításában, hol fokozatosan, saját szakpolitikusokat, témákra specializálódott lobbicsoportokat (zoku, „törzs”) kinevelve (Muramatsu & Krauss, 1984), hol nyíltabban fellépve a demokratikus ellenőrzés nélküli, nehezen elbocsátható és felelősségre vonható szerveződésekkel szemben, ahogy például Koizumi sokak által egyenesen populistának nevezett reformjai idején történt (Christobal at al., 2018). Míg a kezdeti időszakban a bürokratikus működés hatékonysága és stabilitása lehetővé tette az LDP hatalomban maradását, professzionalizálódását, addig a 70-es évektől kezdve az egyre több helyen terjeszkedő pártpolitika révén képes volt a kormánypárt a kormányzóképesség egyetlen valós letéteményeseként feltüntetni magát, különösen az ellenzék két sikertelen próbálkozását követően.
5. Választási rendszer
Nemcsak a japán társadalom sajátos, nyugatitól eltérő, sokszor túlmisztifikált és klisévé tett vonásai okozhatják a dominanciát, hanem Duverger nyomán az „amilyen a választási rendszer, olyan a pártrendszer” elve is érvényesülhet. Márpedig Japánban egy nagyon sajátos, az angol név alapján rövidített, úgynevezett SNTV-rendszer működött (illetve kis módosítással a felsőháznál működik ma is): az egyéni választókerületekből nem csak egy, hanem több (pl. egyszerre akár öt) jelölt is bejuthat a törvényhozásba, ezáltal egy-egy párt érdekeltté válik abban, hogy minél több, akár egymással is versengő politikust indítson a siker érdekében. Ez viszont jelentős többlet erőforrást is igényel, amit már a kezdetektől csak az LDP és annak (jelentős részben dinasztikus örökléssel támogatói hálózattal bíró) politikusai engedhettek meg maguknak, míg az ellenzék kerületenként jóval kevesebb jelöltet tudott indítani, az évtizedek során kumulálódó hátrányba kerülve. Hogy megkülönböztessék egymást, saját brand-et, programot, sőt helyi irodákat és később is hasznosítható kampányinfrastruktúrát hoztak létre az egyes LDP-aspiránsok, ami egyrészt egyfajta „párhuzamos előválasztásként” lehetővé tette, hogy különböző preferenciájú szavazók is válogathassanak az LDP kínálatából, másrészt mindez intézményesítette és relatíve sikeresen pacifikálta a más pártokban bénulást okozó érdek- és ideológia vezérelte belharcokat. A pártvezetés eközben arra is ügyelt, hogy ne legyen túl sok jelölt egy kerületben, megakadályozandó egymás „kiütését” (Stockwel, 2008).
Nem véletlen, hogy az ellenzék 1993-as áttörését követően az egyik fontos és részben sikeres reformkezdeményezés a választási rendszer részleges reformja volt: az SNTV helyett a magyar rendszerhez hasonló, részben egyéni választókerületes (vagyis kerületenként egy jelöltet díjazó), részben pártlistás rendszer jött létre, a felsőházban maradt minden változatlan. A reformok hatása vitatott, ugyanis egy néhány éves időszakot leszámítva nem hozta el a várt kétpártrendszert, ugyanakkor az ellenzék kudarca után újra megerősödő LDP számára volt egy érdekes mellékhatása: a megfelelő egy jelölt kiválasztása a korábbiaknál jóval erősebb pártvezetést igényelt, ami egyben a korábbi gyenge és instabil miniszterelnöki poszt hatalmának erősödéséhez is vezetett (Christensen, 1994; Horiuchi & Saito, 2003).
Így az a helyzet állt elő, hogy ezúttal a továbbra is gyenge és gyorsan cserélődő ellenzéki vezetőkkel szemben az LDP olyan karizmatikus és pártján belül is erős vezetőket „termelt ki”, mint a „populista” Koizumi Yunichiro, aki 2001 és 2006 között az LDP frakciólogikájával és a bürokrácia hagyományos hatalmával is szembehelyezkedve jelentős neoliberális reformot (pl. Posta-privatizáció) és a korábbiaknál konfrontatívabb külpolitikát (Yasukuni-szentélylátogatások, Kína és Észak-Korea kihívásként kezelése) hajtott végre, vagy a jelenlegi miniszterelnök, Abe Shinzō, aki „Abenomics” gazdaságélénkítő csomagjával, a régóta napirenden tartott alkotmánymódosítási tervével és az LDP történetének legnagyobb (2009-es) vereségével is megkérdőjelezhetetlen vezetője maradt nem csak a pártjának, de az országnak is — rekord hosszúságú hivatali időt felmutatva (Stockwel, 2008).
Adódik tehát a kérdés, hogy akkor most az öt irány közül melyiket tarthatjuk mérvadónak? Bár a vitában lehet és érdemes is elfoglalni egy álláspontot, például egy olyan faktor vagy érvelés mellett letéve a voksot, amit dominánsabbnak, meggyőzőbbnek ítélünk, azt fontos látni, hogy nehéz és talán félrevezető is kizárólag egyetlen okra visszavezetni az eredményt. Nehéz elkülöníteni a hatásokat egymástól, sok esetben pedig kifejezetten együtt fellépve az egyes magyarázatok nemhogy ellentmondanak egymásnak, hanem párhuzamos hatásukkal éppen erősítik is az LDP dominanciáját.
Felhasznált források
Asako, Y. & Ueda, M. (2015): Dynastic Politics: Theory and Evidence from Japan. Japanese Journal of Political Science. Volume 16, Special Issue 01, March 2015, pp. 5–32
Christensen, R. (1994): Electoral Reform in Japan: How It was Enacted and Changes It May Bring. Asian Survey, Vol. 34, №7 (Jul., 1994), pp. 589–605
Crespo, J. A. (1995): The Liberal Democratic Party in Japan: Conservative Domination. International Political Science Review, Vol. 16, №2, pp. 199–209
Chiavacci, D. (2010): Divided society model and social cleavages in Japanese politics: No alignment by social class, but dealignment of rural-urban division. Contemporary Japan, 22:1–2, pp. 47–74
Christobal, et al. (2018): Oxford Handbook of Populism. Oxford University Press.
Fukai, Sh. N. & Fukui, H. (1992): Elite Recruitment and Political Leadership. Political Science and Politics, Vol. 25, №1 (Mar., 1992), pp. 25–36
Horiuchi, Y. & Saito, J. (2003): Reapportionment and Redistribution:
Consequences of Electoral Reform in Japan. American Journal of Political Science, Vol. 47, №4, October 2003, pp. 669–682
Johnson, Ch. (1982): MITI and the Japanese Miracle — The Growth of Industrial Policy, 1925–1975. Stanford University Press.
Kohno, M. (1997): Electoral Origins of Japanese Socialists’ Stagnation. Comparative Political Studies, 1997, 20(1), February 1997, 55–77
Kushida, K. E. & Lipscy, Ph. Y. (2013): Japan under the DJP — The Politics of Transition and Governance. Brookings Institution Press.
Lipset, S. M. — Rokkan, S. (1967): Cleavage Structures, Party System and Voter Alignments. In: Lipset, S. M. & Rokkan, S. (szerk.): Party Systems and Voter Alignments: Cross-National Perspectives. New York: Free Press.
Muramatsu, M. & Krauss, E. S. (1984): Bureaucrats and Politicians in Policymaking: The Case of Japan. The American Political Science Review, Vol. 78, №1 (Mar., 1984), pp. 126–146
Proksch, S. O., et al. (2010): Party system dynamics in post-war Japan: A quantitative content analysis of electoral pledges. Electoral Studies 2010, 30(1), 114–124
Rokkan, S (szerk.): Party System and Voter Alignments. Cross National Perspectives. New York, The Free Press.
Schmidt, C. (2003): Social Cleavages and Voter Alignment, and Dealignment in Japan. Hitotsubashi Journal of Social Studies 35 (2003), pp.63–77
Smith, D. A. (2012): Succeeding in politics: Dynasties in Democracies. Doktori disszertáció, University of San Diego. URL: https://escholarship.org/content/qt1dv7f7bb/qt1dv7f7bb.pdf
Stockwin, J. A. A. (2008): Governing Japan — Divided Politics in a Resurgent Economy. Backwell Publishing, 4th Edition.
Totman, C. (2006): Japán története. Osiris Kiadó, Budapest.