Kontra: Csúcsjelölti rendszer
Gyere EU, adok egy Tanácsot — Avagy a füstszagú háttéralkuk védelmében
[GLOBPOL] [PRO-KON]
Szerző: Minerva Baglya
« Ez a bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »
Ezt a blogot egy olyan közösség tagjai írják, akik mélyen hisznek a sokszínűség teremtő erejében, és abban, hogy a konstruktív vita, diskurzus az önkifejezés egyik legfontosabb eszköze, hovatovább, célja.
Éppen ezért mi mással is indíthatnánk a blogot, mint két, az EU-t és a demokráciát tárgyaló, egymással vitában álló cikkel.
A téma az elmúlt hetek uborkaszezonját tzatzikibe aprító folyamat az Európai Bizottság új elnökének megválasztásáról. Avagy a kérdés: a Spitzenkandidat rendszer látszólagos halála árt-e az EU önazonosságának és jövőképének, vagy éppenhogy szükségszerű és akár építő lépcsőfok.
Vitát természetesen csak valamelyest szélsőséges álláspontok között lehet indítani, így most kifejezetten kerüljük az egyrészt-másrészt gondolatokat, és inkább két, vonalas, de koherens koncepciót tálalunk szíves megrágásra.
Vox populi, vox nyeh… — A PRO részt erre kattintva találod. >>>
Pre scriptum: ez az írás Luuk van Middelaar ‘Alarums and Excursions — Improvising Politics on the European Stage’ c. még frissnek számító könyvének jópár gondolatára épül, még több saját mellett. Middelaar írása az EU intézményei közti viszonyokat, az EU ‘belpolitikai’ működését, az elmúlt bő tíz év politizálódását érintik — de a könyvről készülünk teljes recenzióval, így erről egyelőre ennyit. A könyvben ugyanakkor szinte alig esik szó a Spitzen-rendszerről, így itt az újdonság erejével alkalmazhatjuk Middelaar és a saját gondolataink ötvözetét erre a témára.
A Spitzen-rendszer repedéseinek, és az az által életre hívott castingnak egyvalaki biztosan örült: a brüsszeli twitteroszféra, aki újabb szakmai vagy épp szakkomédiai szórakozást talált az amúgy petyhüdt nyárelőre.
A találgatások, tippelgetések, jóslások, bennfenteskedések bizsergető érzése persze kevés, politika iránt aktívan érdeklődő számára idegen. De rajtu(n)k kívül van-e más, aki joggal örülhet, hogy a Csúcsfejek kiestek a rostán, és az Európai Tanács (EiT) kezébe vette a döntést?
Az EU ahogy korábban, most is hosszú, kemény küzdelmek árán kiérlelt konszenzusos szabályok szerint működik — ezek a Szerződések. Bár az EU fejlődése természetesen a Szerződések módosítása nélkül sem áll meg, mégis, a leírt szó az EU-ban szentebb, mint sok másik országban, hiszen az EU-ban a mai napig a konszenzus a működés alapja. A Szerződések szövege pedig a konszenzualitás non-plus ultrája, ettől eltérni valódi joga (és hatalma) jelenleg csak az európai állam- és kormányfőkent (legfőbb döntéshozókat) tömörítő Európai Tanácsnak (EiT) van. Csak erre felhatalmazott vezetők dönthetnek arról, hogy megváltoztatják a játékszabályokat. A Spitzen-folyamatot a Szerződések nem védik, így innentől azt követni/felrúgni pusztán politikai döntés, amire az EiT jogosult. Elvárni, hogy az EiT fixen és kötelezően mondjon le alapvető jogáról (jelöltállítás) nem a Szerződések szellemét követi, márpedig ezek a Szerződések demokratikusan elfogadott szabályok (hol népszavazáson, hol ‘csak’ a nemzeti parlamentek által megerősítve).
Miről is szól a Spitzen-folyamat? Az Európai Parlament (EP) — alapvetően pártpolitikai vonalon — kijelöl néhány személyt, és elvárja, hogy a vélt/valós demokratikus felhatalmazás okán az EiT kérdés nélkül megválassza valamelyik jelöltet ezek közül, amit aztán az EP is majd jóváhagy. Ehelyett mi történ(he)t most? Az EiT nem a megadott poolból választott, hanem egy új nevet küldött meg a demokratikusan megválasztott EP-nek jóváhagyásra. Az EP tehát nem veszítette el döntési szerepét a folyamatban, az EiT szerezte azt vissza. Az EP nyugodtan leszavazhatja az EiT minden jelöltjét, ha az neki valamiért nem felel meg. Ezzel szemben viszont elvárta volna, hogy az EiT lemondjon a szabad jelölés jogáról. Ezzel vajon mennyiben sérült a demokratikus eljárás, és mennyiben inkább az EP jogkörbővítő (pontosabban kifejezetten ez EiT megkötését célzó) törekvése?
A Spitzenek kijelölésének persze van önmagában hozzáadott értéke a demokratikus eljáráshoz — főleg a szavazók tudatosításában, bevonzásában (bár olyan pártcsaládok is jól szerepeltek, akiknél nem volt Csúcsjelölt). De ez az érték mennyiben ellensúlyozhatja azt, hogy mindeközben elvesszük (a Szerződések által garantált) jogot a demokratikusan megválasztott európai kormány- és államfőktől a jelölésre? (És ismétlem, nem a döntésre, az az EP kezében is megmarad.)
Middelaar és sokan mások értelmezésében az Európai Bizottság nem kormány, legalábbis nem abban az értelemben, amiben egy klasszikus tagállami kormány az. Az EB kizárólag végrehajtó funkcióval bír, alapvetően leválasztva a politikai világról. Mennyire hasznos, illetve ad hozzá az EU demokratikus ellenőrzéséhez, ha olyan ember vezeti az EB-t, akinek aktív pártpolitikai érdekei vannak, aki adott esetben újraválasztásáért, az európai szavazók szimpátiájáért, saját pártcsaládjáért küzd (jobban, mint eddig — hány EB-elnök tért vissza a politikába [Prodi csak szakértői kormányt vezetni])?
Az EB, alapvetően tagállamokkal szembemenő (hiszen őket bünteti, velük egyezkedik) működését hogyan lehet jobban legitimizálni — ha felhatalmazást kap egy amúgy hatalmi szempontból kis fajsúlyú szereplőtől? Vagy ha élvezi a tevőleges, nem csak formális felhatalmazását annak, az egyébként demokratikus vezetőkből álló struktúrának, amely az EU stratégiai kérdéseiben dönteni hivatott? Kit kell demokratikusan elszámoltatni — a végrehajtót (EB), vagy a döntéshozót (EiT+Tanács+EP)?
Az EP és az EiT amúgy létező intézményi csatája (Middelaar az EP-t az EU belső intézményi ellenzékeként látja) egyébiránt a pártpolitikai valóságában azért inkább látszatküzdelem. Ha megnézzük a friss választási eredményeket, láthatjuk, hogy laza becsléssel az EiT tagok hazai kormányzó pártjuk elnökeként (HU, HR, CZ, NL, stb.) vagy a saját pártjukra nagyon erős befolyással bíró vezetőként (pl. DE, ES, PL) az EP tagjainak 34%-kát ‘irányítják’. És ebben nem szerepelnek a koalíciós kormányokban a nem miniszterelnököt adó partnerek, vagy pl. az olyan ‘szakértőibb’ kormányokat, mint Olaszország vagy Ausztria. Azaz az EiT kis ráhagyással nincs messze attól, hogy perszonálunióban döntő befolyást adjon az egyébként demokráciát vele szemben megtestesíteni igyekvő EP-re.
A tagállamok működését az EU-s döntéshozatali folyamatban egyébként nem szabadna tabuként, szükséges rosszként, aljas önérdekek amorális átnyomásaként tekinteni. Az EU per pillanat tagállamok közös projektje. A legfontosabb döntéseket tagállamok hozzák, jellemzően közösen, konszenzusosan (még a Tanácsban is abszolút a konszenzuális döntés uralkodik, ritkán nyúlnak a minősített többség intézményéhez). Az EiT valóban nem transzparens (bár a parlamenti folyosók is ritkán azok), de egy konszenzusra, és nem többségi (fájdalmas) döntést célzó alkufolyamattól nem is várható el, hogy mindenki szeme előtt szülessen meg. A nyilvánosság ilyen esetekben csak merevíti, nem puhítja az álláspontokat. Miközben az EU lényege pedig a mindenkinek elfogadható, kedvező döntés.
Majd, ne feledjük, ezeket a döntéseket a vezetők hazaviszik, saját választóik előtt is eladva azokat. Az elmúlt évtizedben számtalan példát láttunk arra, hogy a hazai közönség bevonódik az EiT szintjén születő döntésekbe.
[És ha már EP és demokrácia, akkor egy kóstolónyi demagógia: a parlamenti bizottsági vezetői helyek idei kiosztása, amely során kvázi kimondott cordon sanitaire-t húztak a non-establishment pártok köré (akiket ugyanúgy az európai polgárok szavaztak meg, és jóval szavazatarányúk alatt részesülnek a posztokban) mennyire felelne meg saját morális logarlécüknek?]
Az EU föderalizálódása egy sokak által kívánt, de sokak által meg is kérdőjelezett végcél. Fontos erről leválasztani az EU demokratizálódásának folyamatát, ami nem szükségszerűen jelent föderalizációt. A kettő összemosása azért veszélyes, mert:
1. A demokratizálódásra szükség van. Az EU működése egyre inkább átpolitizált lesz, ha más miatt nem is, az elmúlt pár év külső gazdasági és politikai válságai miatt. Az erősödő politizálódás azonban egy ponton erősebb legitimációt fog igényelni, aminek egyik eszköze a demokratizálódás. Ellenben ha ezt kizárólag a föderalista agendához kötjük (ami azért gyakran megjelenő gondolat), akkor az elijeszti a demokratizálódást amúgy támogató, de inkább konföderalista européereket.
2. A föderalizációt általában a (neo)funkcionalista működéshez kötjük, ahol apró, egymásra épülő, majdhogynem szükségszerű lépések eredménye lesz az “ever closer union” (ha közös a vám, akkor legyen közös a kereskedelempolitika, de akkor közösnek kell lennie a belső támogatási politikáknak, pl. a mezőgazdaságban, de akkor a fejlesztéspolitikát kell összehangolni, stb.). Ez azonban egy depolitizált folyamat, amit szakértők irányítanak. Ezzel szemben a politizálódás éppen, hogy a döntések tudatosságáról szólna. Funkcionalista eszközökkel dolgozni az EU politizálódásáért (jelen esetünkben konkrétan az EP intézményi-hatalmi bővüléséért) szinte perverz. Egységes piacot, közös valutát szülhetünk lépésekben, de közös európai demokráciát annak minden soft és hard részével…
[Még egy side note: ez az a pont, ami a rövidtávú egyéni érdekek mellett még összehozhatta Macron és a V4-ek együttműködését a Spitzen-folyamat ellen. Mindkét entitás Európa-víziója nagyon eltér attól, amit a Spitzen-rendszer sugall. Macron közvetlenebb demokráciát szeretne, míg a V4-ek, de főleg Orbán és Morawiecki konföderális együttműködést. Bár egymásnak is szöges ellentéte a két vízió, annak a fajta, Macron szemében langyos, a keletieknek rossz helyről induló demokratizálódásnak mindkettő ellene van, amit a Spitzenprozess ígér. Ezért dönthetett már 2014-ben is Cameron és Orbán a folyamat ellen — természetesen más, individuálisabb érdekek mellett.]
A Spitzen-folyamat egy jó irányba tett rossz lépés. Az EU demokratizálódása nem épülhet arra, hogy az EP hogyan folyik bele intézményi küzdelmekbe, különösen egy olyan szereplő kárára, aki sok tekintetben közelebb áll az európai választókhoz, mint Strasbourg. Az organikus fejlődésnek valószínűleg nem lehet ugyanolyan útja, mint ami történt az EU más, funkcionális területeinek kiépülésével, hiszen itt most alapok, víziók, konszenzusok hiányoznak. Egy sokkal érdekesebb, és talán organikusabb kísérlet lenne, ha az EP valamilyen formában jobban bevonódva az EU-s döntéshozatalba kezdeményezői oldalon (jogszabályt kezdeményezni most kvázi csak az EB-nek van joga). Ezzel az EP nem csak a hangjával, de szakpolitikai teljesítményekkel is reálisan megjelenhetne az európai választók előtt. Éppen erre tett egyébként ígéretet Ursula von der Leyen is az EP új elnökével való megbeszélése után. Nagy kár, hogy erre valaki saját megválasztását bebiztosítandó taktikai eszközként, és nem átgondolt, érlelt stratégiai lépésként került sor…