Mi történt a brit parlamenttel?
[GlobPol] [Brexit]
Szerző: Ujvári Márton
« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »
A brit belpolitika a Brexit-népszavazás óta eltelt igencsak bő 3 évben egyre érdekesebb, szokatlanabb szituációkat produkált. Ami Közép-Európából, de talán a kontinens bármelyik másik országából nézve is leginkább meglepő, az a brit parlament által okozott meglepetések sorozata: hiába volt a Konzervatív Pártnak majdnem 50%-nyi többsége, a legfontosabb parlamenti szavazásokon rendre az 50% közelébe sem jutott az aktuális kormány által preferált kimenetel.
Ez egyfelől azzal magyarázható, hogy a pártfegyelem értelmezése lényegesen lazább, mint azt Magyarországon megszoktuk, másfelől pedig azzal, hogy a két hagyományos nagy párt közül egyiknek sincs központi, a párt vezetősége és tagságának túlnyomó többsége által is elfogadott álláspontja a Brexittel kapcsolatban. Mai cikkünk azt vizsgálja, hogy a brit politikai berendezkedés és pártrendszer hogyan okozza számos pozitív hatás mellett a Brexit körüli döntésképtelenséget.
Ahhoz azonban, hogy mekkora is a politikai káosz az Egyesült Királyságban, mindenképp szükséges legalább röviden áttekinteni, hogy mi is történt a népszavazás óta.
További bejegyzéseink a Brexitről:
Mi történt eddig?
Rögtön a népszavazás másnapján lemondott David Cameron, az akkori miniszterelnök, aki egy évvel korábban a Konzervatív Pártot a brit választások egyik legnagyobb győzelmére vezette — Nagy-Britanniában 1974 óta nem tudott egyik párt sem parlamenti többséget szerezni és 1900-ban volt utoljára példa arra, hogy egy újraválasztott kormány növelni tudta képviselői számát. Cameronnak mindkettő sikerült.
Őt Theresa May követte a Downing Street 10-ben, aki a kilépés mellett kampányoló konzervatívoknak vezető pozíciókat ajánlott fel a Brexit-folyamat levezénylésében, így lett például egy ideig külügyminiszter Boris Johnson. May a Brexit hivatalos elindítása után lábon lőtte a saját pártját: a parlamenti többségének növelésére előrehozott választásokat indítványozott, pártja azonban nem csak nem növelte többségét, hanem el is vesztette azt, és csak az északír protestáns DUP támogatásával tudott kormányozni.
A Brexit-tárgyalások mindeközben szép csendben zajlottak, egészen 2018 őszéig, amikor a brit kormány és az EU nyilvánosságra hozta a Brexitről szóló megállapodás-tervezetet. Az utána következő bő fél évben azonban May nem tudta átverni a parlamenten az EU-val kötendő megállapodást, pedig háromszor szenvedett vereséget az alsóházban.
May kudarcai közül az első minden idők legnagyobb arányú alsóházi veresége volt, az ellenzék többsége mellett a saját pártjából is többen ellene szavaztak. A DUP azért, mert a nyílt ír határ egy vészforgatókönyv esetén határozatlan ideig nyílt határ maradt volna (ez a része a megegyezésnek “backstop” néven vált hírhedté). Az északír protestánsok a mai napig ellenzik a katolikus többségű Írországgal való egyesülést (vagy bármiféle közeledést ehhez), ami egyike a rendezett kilépés előtt álló legnagyobb akadályoknak. Az ír határ körüli helyzetet és annak történelmi hátterét a következő hetekben járjuk majd körbe.
A maradáspártiak azért, mert szerintük az egyezség eredményeként az Egyesült Királyság kötelezettségeit tekintve az EU tagja maradt volna, azonban a döntéshozatalba nem szólhatott volna bele. A kilépéspártiak pedig azért, mert nem lett volna eléggé kemény a szakítás az EU-val.
May júniusra belátta a parlamenti állóháború feloldhatatlanságát, és benyújtotta lemondását. Hosszú szavazgatás után a Konzervatív Párt Boris Johnsont, London volt polgármesterét, May egykori külügyminiszterét és a kilépésért kampányoló tábor egyik vezéralakját ültette a Downing Street 10-be.
Bár a Brexit már eddig is érdekes folyamat volt, 2019. augusztus vége és ősze az előző három évnél is nagyobb meglepetéseket tartogatott. Ez a kaotikus, a brit politikai élethez képest villámgyors változásokkal és rengeteg meglepetéssel tarkított időszak akkor indult útjára, mikor Boris Johnson augusztus 28-án bejelentette: a királynőt a parlament felfüggesztésére fogja kérni.
Az ezt követő események mutatják talán a legszebben, hogy a londoni parlamentben mennyire elválik a kormány és a parlament — mindezt annak ellenére, hogy a kormány tagjai jellemzően egyben alsóházi képviselők is, a miniszterelnök pedig a legerősebb parlamenti frakcióból kerül ki.
A parlament felfüggesztésére korábban is volt már példa, sőt, bizonyos időközönként hagyomány is a parlament ülésezésének szüneteltetése, a felfüggesztés azonban sokakban azt az érzést keltette, hogy Boris Johnson nem akarja, hogy a parlament megakadályozza, hogy október 31-én “vagy megcsináljuk, vagy meghalunk”-jelleggel kivezesse az Egyesült Királyságot az EU-ból.
Bár ezt a brit kormány és Johnson is vehemensen tagadták, a képviselők nem bízták véletlenre a dolgot: a felfüggesztésig hátralévő pár napjukat arra használták fel, hogy törvényben kötelezzék a miniszterelnököt, hogy október 19-e után kérjen haladékot az EU-tól — már megint. Ez azóta meg is történt, Boris Johnson pedig még eggyel növelte Brexittel kapcsolatos parlamenti vereségeinek számát (pedig eddig sem szűkölködött ezen a téren).
A fenti történések alatt a Brexit tervezett időpontját háromszor kellett kitolni — egyszer március 31-ről április 12-re, majd április 12-ről október 31-re, most pedig október 31-ről január 31-re.
Pártfegyelem? Az valami ritka növényfaj?
De miért lehet ilyen nehéz eset a brit parlament két egymást követő miniszterelnök számára is? Erre az egyik választ a brit, illetve még korábban az angol politikai hagyományok és a politikai berendezkedés adják. Magyarországon, ahogy Európa legtöbb országában is, a frakciófegyelem intézménye egyfelől stabilabbá teszi a parlamentáris demokráciát, másik következménye viszont, hogy a parlamenti vitákat a legtöbb esetben a pártok vezetői döntik el.
A brit parlament ezzel szemben választókerületek képviselőiből áll össze — minden választókerületet a legerősebb jelölt nyer. A választókerületi rendszer hosszú múltra tekint vissza és talán éppen ennek köszönhető, hogy a képviselők egyszerre tartoznak felelősséggel a választókerületüknek és a pártjuknak is. Ráadásul ez a felelősség 2015 óta formálisan is jelen van a brit politikában: a választókerületek akár választások között is visszahívhatják parlamenti képviselőjüket amennyiben elégedetlenek a munkájával. A visszahívás eddig egyszer sikerült, de több alkalommal majdnem megtörtént.
A választókerület felé meglévő felelősség azonban nem magyarázza meg teljes egészében azt, ami Nagy-Britanniában, pontosabban a brit parlamentben történik. A magyarázat másik feléhez azt kell látnunk, hogy milyen hatással volt a Brexit a brit közéletre és politikára.
Az egyértelmű álláspont a gyengéknek való
Ezt a hatást röviden talán egy földrengéshez lehetne hasonlítani, amit nagyon jól mutat az is, hogy könyvesboltokban külön Brexit-szekcióval is találkozhatunk, ráadásul rögtön a bejárat mellett. A könyveken túl azonban lényegesen többről van szó, a Brexit kérdése alapjaiban írta át a pártok közötti és a pártokon belüli erőviszonyokat is.
A Brexit három éve tartó politikai és diplomáciai állóháborúja alapjaiban formálta át a brit politikai életet: az utóbbi 3 év választási eredményeit böngészve úgy tűnik, hogy a két hagyományosan erős brit párt (a Konzervatív Párt és a Munkáspárt) folyamatosan veszít a támogatóiból. Ennek fő nyertesei a Nigel Farage által gründolt Brexit Párt és a jelenleg Jo Swinson vezette Liberális Demokraták. Hogy mi okozta ezt?
A brit politikai életet hagyományosan két nagy párt, a jobboldali konzervatív/tory párt és a baloldali whig/munkáspárt váltógazdasága határozta meg, a két párt kormányai legalább 1–2 ciklusonként váltogatták egymást. 2016-tól kezdődően a brit belpolitika legfontosabb kérdésévé a Brexit vált, a két legnagyobb párt azonban már a népszavazás előtt sem fogalmazott meg egységes, a párt minden tagja által képviselendő üzenetet.
Ez nyíltan azóta sem történt meg, a fő politikai törésvonalak azonban egyre inkább a Brexit mentén húzódnak és háttérbe szorítanak egyéb gazdaságpolitikai és/vagy világnézeti szempontokat. Erre remek példa, hogy a Konzervatív Párt vezető politikusai közül is találunk abban a 21 képviselőben, akik elvesztették párttagságukat amiért a Johnson-kormánnyal szembementek. Nem azért, mert teljesen különböző a világnézetük, nem azért, mert Johnsonnak hagyományosan politikai ellenfelei, hanem a Brexit miatt. Soraikban megtalálunk több korábbi pénzügyminisztert, államtitkárt, de Winston Churchill unokáját is.
A két hagyományos nagypárt hiányzó, vagy éppen nem kellően egységes Brexit-álláspontja következtében az utóbbi évek üstökösként szárnyaló két pártja a Brexit Párt és a Liberális Demokraták lettek, legalábbis ha hinni lehet az EP-választások eredményének. Nem véletlenül, hiszen ez a két párt a Brexit kérdésében a politikai spektrum széleit jelenti: a Brexit Párt (amely gyakorlatilag a népszavazás után összeomlott UKIP reinkarnációja) minden áron ki akar lépni az EU-ból, míg a Liberális Demokraták programjának egyik sarokköve lett a Brexit leállítása.
Mindkét állásponttal akad bőven vitatkoznivaló, például hogy megér-e egy esetleges kizuhanást a Brexit beteljesítése, vagy hogy mennyire jogszerű nyíltan elvetni egy népszavazás eredményét, azzal azonban sem Nigel Farage, sem Jo Swinson nem vádolható, hogy nincs kristálytiszta üzenetük a Brexittel kapcsolatban.
Mit hoz a jövő?
A jelenlegi állás szerint a Brexit újabb három hónapot csúszik, 2020. január 31-ig, addig azonban az Egyesült Királyságnak addig új összetételű parlamentje és kormánya lesz. Az elmúlt közel egy év túlnyomó részében a brit parlamentnél pattogott a labda, ahogy most is: az EU és a londoni kormány közötti egyeztetések lezárultak, a brit parlamentnek kell megszavaznia valamilyen megegyezést.
Az előrehozott választástól Boris Jonhson, Theresa Mayhez hasonlóan, parlamenti pozícióinak erősödését várja. A közvélemény-kutatások alapján azonban egy új választás feltehetően nem a hagyományos két nagy pártnak kedvez, a Liberális Demokraták 15–20%-os és a Brexit Párt 10–12%-os támogatottságával már szinte esélytelen, hogy egy párt önállóan többséget szerezzen a brit parlamentben.
Hogy az egyéni választókerületekben a Liberális Demokraták és a Brexit Párt előretörése mennyire fog érződni, az nem eldöntött kérdés: ez a támogatók eloszlásától függ. A választókerületi rendszer logikája szerint ha a két párt támogatói néhány kerületre korlátozódnak, akkor sokkal több fejtörést okozhatnak a decemberi választáson, mint ha minden kerületben megcsípik a 2–3–4. helyet, a parlamenti helyet érő győztest azonban a két nagy párt valamelyike adja.
Bár a közvélemény-kutatások sok mindent megmutatnak egy választás lehetséges kimeneteléről, december elején élesben mérhetik fel az erőviszonyokat a pártok. Az eddigiek alapján az a forgatókönyv a legvalószínűbb, hogy a választások után sem lesz a Brexit-dilemma feloldásához elegendő többséggel rendelkező frakció.
Ami viszont nem is valószínű, hanem egészen biztos, hogy a december 12-i parlamenti választás nem esetleges adóreformokról, az egészségügy átalakításáról, a klímaváltozásról, vagy bármilyen más témáról fog szólni: teljes egészében a Brexit fogja meghatározni.