Pro: Csúcsjelölti rendszer
Vox populi, vox nyeh… Avagy az EU demokráciadiétája
« Ez a poszt a Világ Aktuál korábbi oldalán volt olvasható. »
Az utolsó pillanatos tagállami háttéralkukkal elbukott csúcsjelölti rendszer minden tökéletlensége és kiforratlansága ellenére az unió demokratikusabb, átláthatóbb működése irányába vezethetett volna, és még akár a közös európai ügyek iránti állampolgári érdeklődés és ezzel együtt megversenyeztetett programok és víziók normává válását is előidézhette volna. A mostani csúcsvezetői jelölésnek nem Weber vagy a Parlament (és pártjai), hanem az EP-választáson szavazók, valamint végső soron a tagállami érdekek hálójában vergődő, egységes vezérlő program nélküli EU a vesztese.
Ezt a blogot egy olyan közösség tagjai írják, akik mélyen hisznek a sokszínűség teremtő erejében, és abban, hogy a konstruktív vita, diskurzus az önkifejezés egyik legfontosabb eszköze, hovatovább, célja.
Éppen ezért mi mással is indíthatnánk a blogot, mint két, az EU-t és a demokráciát tárgyaló, egymással vitában álló cikkel.
A téma az elmúlt hetek uborkaszezonját tzatzikibe aprító folyamat az Európai Bizottság új elnökének megválasztásáról. Avagy a kérdés: a Spitzenkandidat rendszer látszólagos halála árt-e az EU önazonosságának és jövőképének, vagy éppenhogy szükségszerű és akár építő lépcsőfok.
Vitát természetesen csak valamelyest szélsőséges álláspontok között lehet indítani, így most kifejezetten kerüljük az egyrészt-másrészt gondolatokat, és inkább két, vonalas, de koherens koncepciót tálalunk szíves megrágásra.
“Gyere EU, adok egy Tanácsot!” — A KONTRA részt erre kattintva találod. >>>
„Német, nő, hétgyermekes családanya, melegházasság-párti, konzervatív, föderalista, visegrádofíl” — mindenki talált valami hazavihetőt, lelkesítőt, szavazói számára eladhatót a tagállami kormányfők közül Ursula von der Leyen Európai Bizottság (EB)-elnökjelölti meglepetése után, ahogy az Európai Tanács (EiT)-kompromisszumok után lenni szokott. A német belpolitikában kevésbé jártasabbak kezdhettek kutakodni a neten, mégis ki ő és honnan jött nagy hirtelenjében, a többiek pedig elgondolkozhattak azon: vajon mit üzen a Merkel-lojális, plágiumbotránytól és sokak szerint (egyre feljebb történő) bukással felérő miniszteri teljesítménnyel, nulla EU-integrációs tapasztalattal bíró politikus jelölése az EU irányáról? Formailag egy újabb gyenge, karakterhiányos, nemzetállami alkuk között lavírozó EB sejlik fel. Tartalmilag, uniós víziót tekintve, még ennyi sem — leginkább semmi, egy hét elteltével pedig lényegében csak a kötelező beszédpanelek. Mindezekkel együtt is lehet olyan jó (vagy rossz) elnök, mint a Goldman Sachs-forgóajtós Barroso, vagy az adóbotrányba keveredett Juncker, csak éppen ettől még az EP-választás egyik meghatározó, íratlan, viszont minden párt (és sok vezető, köztük Merkel) által is előzetesen támogatott elve változott nevetséges cirkusszá.
A demokratikus deficit, vagyis a képviseleti demokrácia uniós szintű hiányosságainak irodalma alapvetően négy irányzatot különböztet meg, amiből az Európai Parlament (EP) kapcsán az intézményi és a strukturális deficit koncepciója releváns. (A másik kettő egyrészt a deficit problémáját tagadó, ehelyett hatékony kormányközi jellegről író neofunkcionalista érvelés, Moravcsik-kal az élen; a másik pedig a bármilyen nemzeti hatáskör-szűkítést legitimitásproblémaként megjelölő irányzat) (Kröger, 2015).
Az (1) intézményi deficit kritikája egyrészt az EP szerepének növelését és az uniós vezetők minél közvetlenebb, átláthatóbb választását szorgalmazza, másrészt pedig az intézményrendszer összetettségét, átlag választó által kiismerhetetlen részletszabályok, mechanizmusok szövevényes és nehézkes működését rója fel. (Kröger, 2015; Kende — Szűcs — Jeney, 2018) Önmagában tehát a bizottsági elnöki szék — és vele együtt a többi poszt osztogatása — csak egyik komponense azoknak a kritikáknak, amelyek rendszerszinten találják aggályosnak az unió döntéshozatali szisztémáinak működését. Azonban a mostani osztozkodásban éppen az a rendkívül problematikus, hogy a tulajdonképpeni legközvetlenebb képviseleti demokráciát megtestesítő EP is a tagállami alkuk zárt ajtós játékszabályaira kényszerült, amikor a parlamenti elnök lényegében a csúcsvezetői “csomag” részeként “landolva” került elő váratlanul a kalapból Sassoli — bár még lehetnek kellemetlen meglepetések a hivatalos szavazáson, a Renew (egykori liberális ALDE) frakció Macron-befolyásoltsága alapján úgy tűnik: még az EP sem képes ellenállni akár a saját vezető tisztségeinek betöltésénél.
A (2) strukturális deficit pedig az európai szintű közös identitás, diskurzus és civil társadalom hiányát jelenti, ami az EP-választási kampányok hagyományosan kiemelt problémája, vagyis hogy az állampolgárok nem európai ügyekben, európai polgárként szavaznak, hanem továbbra is tagállami szinten és érvekkel (Kröger, 2015). A mostani megoldás ennek még a csíráját is kiirtani látszik hosszabb távon.
Miért kell buknia a Spitzenkandidatnak? A legkézenfekvőbb kifogás a csúcsjelölti rendszer ellen a tagállami vezetők döntéshozatali kontrolljának potenciális csökkenése, másodsorban pedig az az érv, hogy így is elég legitim a megválasztott kormányfők klubja.
Az első problémánál azonban érdemes látni, hogy az EiT szerepe akkor sem csökkenne érdemben, ha az EP-vel valódi kompromisszum és átlátható mechanizmus vezetne a jelölésig. Stratégiai döntésekben továbbra is tényező maradna, ha pedig az EB-re úgy tekintünk, mint az EU legfüggetlenebb, legszakértőibb, „legbürokratább” szervezete, akkor elméletileg egyébként sem lenne keresnivalója mindenféle tagállami érdekeknek, lobbizásnak körülötte. Hivatalosan, alapszerződés szerint az egész bizottság semleges, pártatlan, technokrata munkát kell, hogy végezzen, ami az egyre erősebb átpolitizáltság miatt (lásd 7-es cikkely, jogállamiság feltételekhez kötött kohéziós támogatások, menekültügy) egyre kevésbé tartható — itt pedig teljesen átláthatatlan belső alkuk helyett nyilvánosságra és elszámoltathatóságra lenne szükség. A kormányfői lavírozás maradjon az EiT terepe. Természetesen nem várható, hogy a tagállami vagy bármilyen más lobbitevékenység megszűnne ezzel (és ez nem is feltétlenül baj minden esetben), azonban a transzparens kiválasztási mechanizmus, a párthovatartozáson keresztüli elszámoltathatóság átláthatóbbá tehetné az elnöki működését is, nemcsak a megválasztását.
Aki pedig egy karakteres politikus vezette EB szakmai hitelvesztésétől tartana, annak a nagyobb transzparencia mellett kontrollként a bizottság szakmai apparátusa és a továbbra is megmaradó EP-Miniszterek Tanácsa társjogalkotása állhatna garanciául. A demokratikus legitimáció szükségességét pedig jelzi az is, hogy az apró részletszabályok mellett az EB-nek van széles körű joga dönteni a kizárólagos uniós hatáskörű kérdésben, így például a nagy vitát kiváltott kereskedelmi megállapodások vagy éppen a szintén erős tagállami lobbiérdekeknek kitett, ugyanakkor gazdaságilag meghatározó belső piac, illetve versenyjog terén.
Ami a második kritikát illeti, több okból is problémás az érvelés. A két (parlamenti és EP-) voksolás közötti időbeli elcsúszások miatt leváltás előtt álló kormányok tudnak beleszólni potenciálisan fél évtized uniós folyamataiba, miközben EP-választáson felhatalmazott programok kerülnek a süllyesztőbe. A hazai frakcióstruktúrák jelentette abszurd helyzetekre pedig épp a német példa a legjobb, amelyben Merkel úgy tartózkodott miniszterének jelölésekor (és ezzel adott de facto jóváhagyást), hogy előtte nyíltan kiállt a csúcsjelölti rendszer mellett, a hazai koalíciós partner SPD és az ellenzéki pártok pedig lényegében kivétel nélkül elutasították a von der Leyen-alkut. Így még a legszuverenistább érveléssel sem lehet azt mondani, hogy a német állampolgárok többségének véleményét képviselő álláspont testesült meg.
Joggal merül fel a kérdés, hogy mégis miért kellene ebbe az irányba haladni azon kívül, hogy szobatudósok, virágmezőn rohangáló hippik vagy politikai aktivisták elégedettebbek legyenek? Hiszen — ahogy gyakran szól az érv — végső soron nem demokratikusnak, hanem hatékonynak kell lennie az uniós rendszernek, nem az egyszeri állampolgárnak kell tudnia négyötödös szabályokról meg többszörös keresztalkuk pókhálójáról, hanem működnie kell a gépezetnek. Ha a deficitirodalom legradikálisabb kívánalmaiból indulnánk ki, természetesen sok kérdőjel sorakozna egy szélsőségesen EP-központú unió körül — ennek léte azonban a nemzetállami szint meglétével eleve utópia/disztópia kategória. Viszont, maradva a fokozatosságnál, azon belül is az EB-elnöki kinevezés szintjén, jól látszik, hogy az EU (és elődszervezetei) elmozdulása a (vegyes, kezdetleges) föderalizmus irányába nem pusztán úri hóbort, hanem sokszor kemény szükségszerűség is. Egészen más például egy hatfős homogén klubban döntést hozni, mint egy 28 tagállamra, megannyi alrégiós kvázi-szövetségre bomló közösségben; a Miniszterek Tanácsa a többségi szavazási eljárás küzdelmes elfogadtatásával tudott valamennyire felmutatni életképes megoldást, azonban hosszabb távon az európai programok és ideológiák mentén felépülő, alulról jövő közvetlen felhatalmazást bíró fórumok ebben is alternatívát nyújthatnak több területen.
Hogy mennyire meg tudják bénítani a széttartó tagállami érdekek a fontos döntéseket, azt jól példázza az elvileg mindenki által legfontosabbnak tartott menekültpolitika megújításának sok éve húzódó parttalan vitája, vagy éppen a globális versenyképességhez szükséges kutatás-fejlesztés hazai agrárlobbi által védett mezőgazdasági forrásokhoz viszonyított kritikusan alacsony aránya. Ha pedig a Spitzenkandidatot vagy más, alternatív demokratikusabb mechanizmust feltételezünk, eleve egy másik intézményrendszer lenne a mai helyett, amiben jó eséllyel ki tudnának alakulni a hatékonyság irányába mutató normák, részletszabályok. Semmi sem bizonyítja, hogy a mostani a kiválasztási mechanizmusok legjobbika — sőt a többhetes nemzeti-hatásköri-ideológiai viták és politikai szkanderezés, valamint a megkérdőjelezhető kimenet éppen az ellenkezőjére utalnak.
És ha tényleg komolyan vesszük az EU-s szervek által sugallt képet a demokratikusság mintapéldájáról, és mindezt számon is szeretik kérni (különösen az EP, de más szervek is) külkapcsolatokban (és már egyes visegrádi tagállamokkal szemben is!), vagy éppen aggodalommal tekintünk az állampolgárok körében észlelhető az EU-val kapcsolatos apátiára, a növekvő euroszkepticizmusra, akkor talán jó lenne komolyan is venni ezt az üres szavak helyett, és valami tartalmi lépést is felmutatni. Jóllehet a Brexit és a hasonló kiválási törekvések aligha oldódnának meg pusztán Weber vagy Timmermans jelölésével, fontos látni, hogy a sok egyéb, tényszerűen komoly és komolytalan érv mellett éppen a legitim módon megválasztott vezetők hiánya, a demokratikus deficit problémája is felmerülő gyakori érv (a Brexit-kampányban mindenképp), mondván, a tagállami hatáskörből technokrata elitek kezébe kerül a hatalom, nem pedig a nép által választottakéba.
Öt éve valami elindult valami, ami csiszolódva, normává válva fokozatosan az unió demokratikusabb felhatalmazásának lépcsőfokát jelenthette volna. Nem a végét, nem a tökéletes állapotot, de egy jelentős, tovagyűrűző (spill-over) hatást ebbe az irányba, ahogy a már említett neofunkcionalista elmélet általában az egész integrációtörténetet értelmezi. (Még ha a neofunkcionalizmus leginkább éppen a depolitizált technokraták “bölcs uralmát” tartaná inkább kívánatosnak.) Az informális szabályok pedig igenis gyakran alapjául szolgálnak később kialakuló szokásjogoknak, majd akár alapszerződésbe foglalt mechanizmusoknak, amelyek jelen esetben a lassú demokratizálódást és a részvételi demokrácia percepcióját eredményezhetnék — végső soron az állampolgári bizalom visszaszerzésének ígéretét hozva. Lehet, hogy egy karakteresebb EB-elnök vitákat gerjesztene, ellenszenvet hozna, de ha mindez politikai vízióval (netán konkrét programmal) párosulna, és nem pofozkodásból vagy diplomáciai “performanszokból” építkezne, a szavazók potenciálisan többet foglalkoznának uniós dimenziójú kérdésekkel, és látnák is értelmét a szavazással járó fáradalmaknak, informálódásnak.
Az EP-csúcsjelöltek hazai diskurzusba is beszivárgó vitái, tagállami roadshow-i, és a bármilyen egyszerű üzenetek korábban nem látott érdeklődést és diskurzust váltottak ki tagállami szinten is, ami a strukturális deficit leküzdhetőségének jeleit mutatta. Lehet, nem most, nem 10 év múlva lennének egységes agendával induló európai listák (vagy legalábbis koherensebb üzenetű, a mostaninál rugalmasabb pártcsaládok), azonban egy konzekvensen betartott elv hosszú távon a csíráiban már most is látható pártverseny játékszabályainak kialakulásához vezethetne.
Viszont a mostani több hetes “casting” után vajon kinek lesz motivációja legközelebb nevét és akár komolyan vehető karrierjét adnia egy ilyen bohózathoz? És melyik választó veszi majd komolyan ezeket? Márpedig európai vízióról, akár csak általános üzenetek szintjén, igenis szükséges lenne szólni, nyíltan és az unió egészét érintően vitatkozni, a lehető legszélesebb körben. Mert akár tetszik, akár nem, bizonyos kérdésekben a tagállami politika önmagában kevés, nem elégséges. Hogy aztán a kialakult agenda alapján a szavazói preferenciák megfelelően, minél kisebb torzítással becsatornázódhassanak a döntéshozatali folyamatba.
Nem ártana egy ilyen szemléletváltás az általános belső bizalom- és lendületvesztés kómájában vergődő, valamint a világszinten gazdasági és politikai értelemben is marginalizálódó Uniónak.
“Gyere EU, adok egy Tanácsot” — A KONTRA részt erre kattintva találod.
Felhasznált források
Kende, T. — Szűcs, T. — Jeney, P. (2018) : Európai közjog és politika. Wolters Kluwer. 4. kiadás
Kröger, S. (2015): Political representation and democracy in the European Union. In: Richardson, Jeremy & Mazey, Sonia: European Union: Power and policy-making. Routledge. 5th edition.