Szakurapacifizmus vs. fontolva fegyverkezés: Japán védelempolitikájának (félre)értelmezései
Elméletek és interpretációk
[GLOBPOL]
« Ez a bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »
Cikkünkkel az eddigi helyzetelemző írásaink mellett tudományos eredmények közvetítését is szeretnénk előtérbe helyezni — vagyis olyan elemzéseket is olvashattok a Világ Aktuálon, amelyek elméletekkel, könyvekkel, szakcikkekkel, kutatásokkal kapcsolatosak. Célunk, hogy a világ történéseinek szisztematikusabb megismertetésén túl az akadémiai világ eredményei is elérhetők legyenek közérthetőbb formában — egyúttal rávilágítsunk arra, mennyire sokat segíthetnek akár aktuálpolitikai események megértésében is. Mostani cikkünkben Japán védelempolitikáját szemlézzük Jennifer Lind 2004-ben megjelent Pacifism or Passing the Buck? Testing Theories of Japanese Security Policy című cikke alapján, amely a nemzetközi kapcsolatok két nagy iskolája alapján ad eltérő értelmezést Japán védelempolitikájáról. Ezzel pedig egy cikksorozatot, a [Háború és béke] témáját is felvezetjük, amely a konfliktuskutatás eredményeit és kérdéseit járja majd körül elméletek és esettanulmányok oldaláról. Ennek megfelelően nem célunk a témában megjelent számtalan további szakkönyv és -cikk árnyalta kép átfogó bemutatása, most Lind szempontjai alapján mutatjuk be a kérdést. Ezt azért is fontos szem előtt tartani, mert természetesen számos tudományos munka látott napvilágot a japán védelempolitika alakulásának közel 70 évéről, számos érdekes meglátással és kiegészítéssel; bennünket azonban jelen esetben egy átfogóbb és hosszabb távon kirajzolódó kép érdekel.
Eredeti cikk: Lind, J. (2004): Pacifism or Passing the Buck? Testing Theories of Japanese Security Policy. International Security, 29(1), pp. 92–121.
Elméletek a világpolitika megértéséhez
A nemzetközi kapcsolatok elméletei (IR) az elmúlt egy évszázadban számos makroelméletet, iskolát, paradigmát és négy „nagy vitát” termelt ki, amelyek arra keresték a választ:
Hogyan lehet szisztematikusan, elméletekre alapozva megérteni a világpolitika működését?
Vannak-e rendezőelvek, törvényszerűségek háború és béke, konfliktusok és együttműködés kialakulásában?
Miért vannak államok közötti és feletti nemzetközi együttműködések és miért maradtak továbbra is meghatározók a nemzetállamok?
Mi az oka, hogy a nemzetközi jog nem tud egységesen elfogadott normává válni?
És egyáltalán kell-e keresni nagy magyarázatokat, keretrendszereket, vagy inkább a regionális, egyedi jellemzők a fontosak?
Van-e objektíven leírható politikai valóság, vagy pedig egy újra és újra konstruált normák által szabályozott nemzetközi rendszert kell keresnünk, esetleg a hatalmi viszonyok kritikai feltárása lehet-e a megértés kulcsa?
A fenti, elvont és kusza felvetések azonban elsősorban akkor lehetnek csak érdekesek, értelmesek, ha ezekkel meg tudunk ragadni valamit a nemzetközi rendszer szövevényes viszonyaiból; ha meg tudunk magyarázni valamit a világpolitika jelenségeiből, akár egyedileg, akár általános érvénnyel. Ehhez pedig egy, ha nem is az egyetlen út, ha veszünk két nagy magyarázóelméletet, és egy jól definiált kérdésen teszteljük őket. Vagyis valójában nem egyik vagy másik paradigma állításának és prediktív erejének igazságáról, megerősítéséről vagy elutasításáról van szó, hiszen ezek maguk is sok-sok ellentmondásos elméletet és következtetést tartalmaznak, esetről esetre változó relevanciával. Sokkal inkább arról, hogy elméletekkel kitágulhat az értelmezési horizont, és egy határozott, ám sok esetben félrevezető, leegyszerűsítő válasz helyett pontosító kérdések, új nézőpontok, alternatív leírások jöhetnek létre. A világpolitika ingoványos kérdéseiben pedig nem árthat, ha nem fogadjuk el kritika nélkül egy általunk meggyőzőnek tartott álláspont tálcán kínált megoldását. És ha tudatosan azonosítjuk ezeket a gondolatmeneteket azok korlátaival, rájöhetünk arra is: bizony nap mint nap használjuk, alkalmazzuk ezeket a feltevéseket anélkül, hogy azonosítanánk őket. Következzen hát a konstruktivizmus és a realizmus összevetése Japán második világháború utáni védelempolitikáján keresztül!
Az elméletek itt alkalmazott formában kerülnek elő, de tervezünk majd bevezetőt nyújtani magukról az iskolákról is különálló cikkekben — a mostani cikkből tehát nem az elméleteket magukat, hanem az alkalmazásuk hasznosságát vagy éppen korlátait kívánjuk bemutatni.
A háború utáni anomália: megszakadt militarizmus?
Íme a feladvány, az eset: Japán a Meiji-restauráció óta (vagyis az 1860-as évektől kezdve) nemcsak a regionális kelet-ázsiai politikai rendszer részeként értelmezhető, hanem kilépett a világgazdaság és a világpolitika színterére is. A nyugatosító reformok és a modernizációval párosuló növekvő gazdasági erő a századfordulóra a hagyományosan bezárkózó szigetországot beágyazta a kiépülő diplomáciai és szövetségi rendszerekbe, sőt, Japán egyre kiterjedtebb katonai akciókba és gyarmatépítésbe kezdett — mind az első világháború előtt, mind azt követően. Az akkori hatalmi elit részben a nyugati kolonializmussal szembeni alternatív, japán központú kelet-ázsiai birodalomépítéssel, részben ezzel összefüggésben a japán gazdasági és kulturális felsőbbrendűséggel támasztotta alá a terjeszkedést, természetesen a japán gazdasági és politikai érdekek szem előtt tartása mellett. Ez a politikai vezetés egy militarizált, volt tábornokokból lett miniszterelnökök által irányított, jobboldali-nacionalista autoriter rendszert alakított ki, ami a második világháború végén, már-már apokaliptikus körülmények között — két atombomba ledobásával, illetve nagy áldozatokat követelő városi bombázásokkal és csendes-óceáni súlyos harctéri veszteségekkel— omlott össze.
Japán háborús vereségét egy tízéves amerikai megszállás követte, amelynek erőltetett reformfolyamatai a társadalom minden szintjét igyekeztek pacifikálni, többek között a militarizmushoz kötött bizonyos harcművészetek átmeneti betiltásától a hadiiparban is érdekelt családi vállalatkonglomerátumok (zaibatsu) felszámolásáig. A háború után reformok eredményeképp lett Japán ma a világ talán egyetlen gazdasági nagyhatalma, ahol a nemzeti hadsereg létrehozását egy alkotmányos norma teszi lehetetlenné (alkotmány 9. cikke) — igaz, és erre a fontos mozzanatra hamarosan kitérünk még: a hadsereg hiányát az ún. „önvédelmi erők” (Self-Defense Forces, SDF) pótolják.
A háború utáni japán külpolitikai és katonai doktrína kérdésköre, az ezt övező bel- és külpolitikai viták, változások önmagukban is könyveket töltenek meg, ezekre most nincs mód kitérni. Viszont nagy általánosságban elmondhatjuk: a legtöbb értelmezés szerint a világháború előttihez képest merőben más, az offenzív kapacitásoktól és stratégiáktól mentes védelempolitika jellemzi éppen azt az időszakot, amelyben a távol-keleti szigetország néhány évtized alatt visszaemelkedett a gazdasági nagyhatalmak közé, a 80-as évekre már az USA-hoz való felzárkózás is felmerült a GDP nagysága tekintetében. És ami még fontosabb: ebben az időszakban a Japán felemelkedésével kapcsolatos amerikai jövőkép a mostani kínai narratívákhoz nagyon hasonlított; Japánt nemcsak gazdasági kihívásként, versenytársként, hanem akár a nemzetközi politika színterére hamarosan kilépő katonai hatalomként látták — katonai szinten szövetségesként, a popkultúra és a közvélemény sokszor potenciális veszélyforrásként. De nemcsak Washingtonból nézve tűnhetett elkerülhetetlennek, de legalábbis nagyon valószínűnek a japán külpolitika aktivizálódása és esetleges relatív militarizálódása, hanem a szomszédos államok, mindenekelőtt Kína és a két Korea szemszögéből is — értelemszerűen itt az újabb ellenük irányuló militarizmustól tartva. Ugyan az amerikai nemzetközi hegemóniát veszélyeztető szcenáriót a 90-es évek „elveszett évtizede”, a japán gazdasági csoda megtorpanása levette az asztalról, a szomszédos országok — részben a korábbi japán gyarmatosítás történelmi emlékezetével — továbbra is, egyre növekvő mértékben fejezik ki aggályukat a japán alkotmányreformmal kapcsolatban.
És jóllehet érzékelhető egy önállóbb és a hadsereg kérdését újragondolni szándékozó diskurzus és politikai akarat — a japán belpolitikáról szóló írásunkat lásd itt — , és időközben létesült is Dzsibutiban egy külföldi katonai bázis (főképp a kőolaj-útvonalak ellenőrzése céljából), mégsem következett be az a paradigmatikus változás, amit a gazdasági felemelkedéssel együtt jósoltak. Vagy, éppen az államokat a nemzetközi struktúrák által meghatározott, önmaguk létét és biztonságát fenntartani igyekvő államokra építő realista elméletekből kiindulva: gazdasági erejéhez és a korábbi magatartásához képest várható volt.
Ha valóban helytállók azok a feltevések, melyek szerint az anarchikus világpolitikát konfliktusok, illetve az azoktól való fenyegetettség érzete, a védelmi és támadó kapacitások (önvédelem, self-help) és a szövetségépítés (külső biztonság) határozzák meg, amelyek különböző polaritásokat eredményeznek regionális és világszinten is; ha vannak a világpolitikának törvényszerűségei (tehát feltételezhetjük, hogy helyt álltak Thuküdidész idején is, és alkalmazhatóak lesznek 50 év múlva), és ahogy ez a neorealizmusból következni szokott, ezek a nemzetközi rendszer strukturális tényezőiből (a hatalom és erőforrások megoszlása, polaritás, szövetségi rendszerek) erednek, a szereplők pedig racionális önérdekkövetők, akkor vagy rosszul értékeljük Japán kapacitásait, vagy pedig valami anomália van az érvelésben. Japán konfliktuskerülése és a nemzetközi szervezetekre, szimbolikus ügyekre támaszkodó külpolitikája szembetűnően nem illik bele abba a képbe, amit a világ egyik legnagyobb gazdasági hatalmától várnánk — sem a hidegháborús bipolaritásban, sem az azt követő uni- vagy multipolaritásban nem látszik nagy változás. Másban sem mutatkozik meg klasszikus nagyhatalmi erődemonstráció vagy önérdekkövetés: Japán GDP-arányosan szisztematikusan keveset költ a hadiiparra (1% körüli érték), hivatalos doktrína szerint nem vezethet támadó hadjáratot területen kívül (maroknyi, bár növekvő kivétellel), és jóllehet az iraki és afganisztáni háborúkban nyújtott logisztikai támogatást a koalíciós csapatoknak, ez jóval korlátozottabb volt a többi szövetséges állam szerepvállalásánál, és részben az öbölháborúból való távolmaradás miatti amerikai diplomáciai nyomással is magyarázható.
A pacifizmus normája: a konstruktivizmus válasza
Mi magyarázza mindezt? Az elterjedt konstruktivista magyarázat szerint a választ nem a fegyverekben, a népességszámban, a gazdasági erőben (egyszóval: végső soron katonai erővé transzformálható kapacitásokban) kell keresnünk, hanem sokkal inkább a japán politikai és társadalmi normák szintjén, amely felülírja a realisták mechanikus és a kulturális-társadalmi sajátosságokat jobbára figyelmen kívül várakozásait. A gyarmatosító, kvázi-katonaállami múlt, az ezt követő világháborús vereség és megszállás okozta sokk, a nukleáris fegyverek bevetésének politikai és kulturális hullámai, az első háború utáni évtizedben megteremtett pacifista államkép (akár maga az önvédelmi erők elnevezés is, hiszen a konstruktivizmus a diskurzusokra, beszédaktusokra, konstruált fogalmakra építkezik) olyan sajátos antimilitarista társadalmi mozgalmakat és politikai ideológiákat, formációkat hívtak életre, amelyek a kezdetektől blokkolták és a mai napig akadályozzák a „normális” Japán hadsereg, védelmi politika és önvédelmen túlmutató hadsereg kiépülését, mi több, a japán külpolitika szervezetébe és elveibe is mélyen beépültek.
Míg a japán militarizmus újjáéledésétől, illetve az esetleges kommunista hatalomátvételtől tartva az amerikaiak számára egyértelműen célkitűzés lehetett a hadsereg visszavágása, realista szemszögből az 50-es évektől kezdve már egyre inkább egy erős, önmagát megvédeni képes és a térségbeli amerikai érdekeket is kiszolgálni képes szövetséges lett volna Washington szempontjából a kívánatos. A koreai, vietnami és más háborúk miatt az amerikai adminisztrációk egyre inkább abban váltak érdekeltté, hogy Japán “felnőjön” katonai értelemben is, és ne csak gazdasági, hanem katonai támogatást is nyújtson. A két ország közötti biztonsági rendszert szavatoló szerződés és az ezt megalapozó, gazdasági erőre építő felemelkedést előtérbe helyező Yoshida-doktrína ugyan kiszélesítette a japán önvédelmi erők szerepét, azonban Tokió még így is sikeresen kimanőverezte magát az amerikai nyomás alól, és egészen az afganisztáni és iraki háborúkig elutasította az amerikai konfliktusokban való aktív részvételt. A stratégia tehát realista szempontból egyfajta bandwagoning lett, amiben Japán szövetségi védelmet költséghatékonyan kihasználva, kvázi free-riderként követte az amerikai szövetségest, és a lehető legkisebb költséggel igyekezett a legnagyobb (gazdasági) hasznot kinyerni ebből a “kiszervezett” biztonságból (ennyit Trump újszerűségéről). Yoshida miniszterelnök nyomán hosszú évtizedekre a japán politika számára prioritás maradt a visszafogott, gazdasági fejlődésre építő nemzetközi politika és az amerikai védőernyő megőrzése.
Azonban mindez egy nagyhatalom esetén inkább anomália, vagyis a társadalmi nyomás és az ezzel összefüggő pacifista külpolitika miatt nem úgy viselkedik, ahogy az erejéből, érdekeiből realista alapon következne, és itt jön be a konstruktivizmus mint magyarázat. Az 1960-as években meglepően erőszakos, az 1968-as amerikai és európai tüntetésekhez képest is kiemelten brutális összecsapások alakultak ki a tüntetők és a rendvédelmi erők között. A tüntetések és társadalmi mozgalmak hajtóereje pedig sok más mellett éppen a pacifista mozgalmakból eredt, és még az atomerőművek építésével szembeni akciókban is megmutatkozott Hiroshima antimilitarista öröksége. Azóta pedig valahányszor felvetődik a hadsereg „normalizálódása”, vagy akár konkrét katonai szerepvállalás, tömegek vonulnak utcára. Bár a kormánypártok hagyományosan nem megkérdőjelezhető parlamenti dominanciával rendelkeznek, sőt — mint cikkünkben bemutattuk — a baloldali ellenzék kudarcát részen a Yoshida-doktrínánál is radikálisabban antimilitarista hozzáállás okozta évtizedekig, a közvéleményt továbbra is erősen megosztja a kérdés. (Szimbolikus, hogy a ma használatos japán lobogót csak 1999-ben foglalták törvénybe, addig a történelmi teher miatt csak de facto jelképezte a japán nemzetet hivatalos szinten.) Abe Shinzo, az aktuális alkotmánymódosítás-párti miniszterelnök határozott szándéka ellenére sem volt képes keresztülvinni az alkotmány pacifista 9. cikkelyének reformját. Ez az értelmezés tulajdonképpen jól illeszkedik a német visszafogottság társadalmilag gyökeret vert háborúellenességében és a külpolitika internalizált pacifista normáihoz. A nézet támogatói gyakran érvelnek az ország hagyományosan hangsúlyos multilaterális diplomáciai szerepvállalásával: Japán nukleáris fegyverkezéssel szembeni diplomáciai lépései, békemissziókban való részvétele, a nemzetközi diplomáciában vállalt közvetítői szerepe — és a külvilág felé vetített békeorientált, szimbolikus diplomácia (szakuradiplomácia, „cherry-blossom diplomacy”) — szerintük a háború utáni status quo sikerét bizonyítja.
Realizmus visszavág: és mégis fegyverkezik Japán…
E majdnem konszenzusos képbe érkezik Lind cikke és érvelése (természetesen nem egyedüliként, de mindenképp figyelemreméltó érvekkel), amely egyenesen a fundamentumokat vitatja: helytálló-e a kiindulópont, hogy a háború utáni Japán realista szemszögből egy atipikus, békére törekvő, legfeljebb bandwagoning külpolitikát folytató, katonai értelemben szinte teljességgel szövetségeseire utalt gazdasági nagyhatalomként értelmezendő? Lind elveti ezt a választ, pontosabban egy alternatív olvasatot is bemutat.
Először is, a GDP-arányos hadiköltségvetést vásárlóerő-paritásra és árfolyamokkal átszámolva Japán ma már korántsem marad el a legtöbb nyugati államtól, többségüket meg is előzi. Ám maga a mérési eszköz is problémás: a GDP-arányos költés (csakúgy, mint maga a GDP) egy jól összevethető leképezése egy összetett folyamatnak, amiről azt gondoljuk, nagyjából magába sűríti az adott ország védelmi kapacitásainak éves dinamikáját, a mennyiségi ráfordítás pedig feltételezhetően közelíti a minőségi kapacitásokat is. Csakhogy az eszközök és erőforrások felhasználásának hatékonysága nagy eltéréseket mutathat országonként (elég csak megnézni néhány GDP-arányosan “éltanuló” államot és feltenni a kérdést, mennyire tartjuk őket katonai hatalomnak…). És nem is feltétlenül tükrözi azt a nehezen megfogható koncepciót, hogy egy ország számára mekkora haderő és ehhez szükséges költségvetési forrás biztosítja optimálisan a biztonságot a nemzetközi rendszerben. És ezt még az olyan kumulatív mutatók sem oldják meg önmagukban, amelyek a már meglévő fegyveres kapacitásokat mutatják.
A kulcs — írja Lind — a védelmi-támadó szükségletek és kapacitások összhangba hozása, elemzői oldalról pedig figyelembe vétele. Például miért feltételezzük, hogy egy szűk, megszállásra nem készülő szigetországnak milliós nagyságrendű szárazföldi haderőre, ehhez tartozó járművekre lenne szüksége? És egy tengeri támadásoktól elzárt, vagy inkább kontinentális irányból jobban kitett államnak miért kellene ugyanannyit költenie haditengerészetre, mint az USA-nak — vagy éppen Japánnak? Japán valóban alacsony szárazföldi (offenzív) potenciállal rendelkezik, azonban a légvédelmi képessége, légierője kifejezetten fejlett, a haditengerészete pedig az USA után második helyen áll — a növekvő kínai fegyverkezés ellenére is. Igaz ez folyó kiadásokra és fegyverekre, járművekre is — miközben a nukleáris ernyőt az USA biztosítja számára. A költségvetés pedig a hidegháború elmúltával még növekedett is, ellentétben a nyugati országok többségének tendenciáival és az USA és néhány nagyhatalom kivételével a nemkonvencionális fenyegetések (terrorizmus, szervezett bűnözés, kibertámadások stb.) felé történő fordulás. Ha pedig a nehezebben mérhető minőséget, hatékonyságot, ütőképességet nézzük, az USA-val közös hadgyakorlatok vagy éppen a haderő felkészültségét jelző mérőszámok (pl. éves berepülési idő) nem mutatnak anomáliát, viszonylag magasnak mondhatók.
Ha áttekintjük az elmúlt évtizedek japán katonai stratégiáit és bevetési pontjait, jellemzően haditengerészeti és légvédelmi, illetve azokon belül is hangsúlyosan védelmi és nem offenzív szerepek jelennek meg hangsúlyosan: az észak-koreai rakétakísérletekkel szembeni védelem vagy éppen a területi viták miatti haditengerészeti missziók (Senkaku/Diaoyu-szigetek) is a szigetország területének és deklarált kizárólagos gazdasági övezetének védelmét szolgálják. A területen kívüli missziók pedig vagy az amerikai védelmi szövetség fenntartásának költségeként értelmezhetők (korlátozott iraki és afganisztáni missziók), vagy a békefenntartással kapcsolatos diplomáciai részvételt erősítik, vagy pedig a kőolajszállítmányok védelmét szolgálják (Dzsibuti körüli missziók). (Utóbbi még akkor is meggyőző bizonyíték lehet, ha a kalózkodást az elmúlt években sikerült visszaszorítani, jó példa erre az iráni-amerikai konfliktussal kapcsolatos friss bevetés.)
Lind ezután arra jut, hogy a japán külpolitika és katonai viselkedés egyértelműen nem jellemezhető offenzív stratégiaként: nem törekszik hegemóniára hódítóként, és valójában nem is követ „nyerészkedő” bandwagoning stratégiát egy agresszív, erős állam árnyékában , ahhoz csatlakozva. Viszont a defenzív realizmus koncepciójába már beleilleszthető: ha nem is a klasszikus kiegyensúlyozó, fenyegetés ellen fellépő, hanem az ennél jóval kevésbé költséges, ám megfelelő szövetséges jelenlétével katonai értelemben is kifizetődő pass the buck (felelősségáthárító) magatartás lehet a magyarázat. Az utóbbi kategóriába sorolt államok érzékelik a fenyegetést, lépnek is ellene, ám csak a szükséges mértékben, a védelmét pedig lehetőleg más államokra hárítják — ezzel jelentős védelmi költségeket megtakarítva.
Lind nézőpontja azért is érdekes, mert hosszabb távon kínál lehetséges alternatív magyarázatot, így a “normalizálódást” folyamatként értelmezőkkel ellentétben nemcsak az elmúlt évtizedek tendenciáit, hanem a korábbiakat is be lehet illeszteni egy racionális realista magyarázó keretbe. Ezzel együtt pedig a konstruktivista nézőpont gyengeségére is rámutat — hiába a társadalmi békepreferencia, békealkotmány, az “önvédelmi erők” elnevezés, a hadihajók és a légvédelem végső soron ugyanúgy felhasználhatók háborúban. Márpedig Japánnak, mint a szerző bemutatta, van mit bevetnie.
Konklúzió
Mit vonhatunk le konklúzióként? Természetesen a pass the buck logika önmagában nem írja felül a konstruktivizmus magyarázatait, Japán modern kori pacifista hagyományait, hiszen tény: az intézményi kötöttségek és a társadalmi ellenállás alighanem valósak voltak, ezek pedig alapjaiban határozzák meg a japán külpolitika mozgásterét és ideológiai, normatív kontúrjait is, az önvédelem helyett a szövetségesekre támaszkodásra építve. Hiába vannak bevethető fegyverek, ha sokkal élesebb a társadalmi, politikai és jogi ellenállás, mint máshol— szólna a konstruktivista ellenérv. De vajon számítana mindez egy éles helyzetben, a világpolitika strukturális tényezőinek szorításában, és nincs-e túlhangsúlyozva az antimilitarizmus ideológiája, ami békeidőben egybeesik a visszafogottsággal, ám háborúban gyorsan változhat?— így a realizmus képviselői.
Viszont Lind érvelése — és a realizmus ilyen „visszavágása” — azt mutatja, hogy a japán védelempolitika ezzel együtt is lehet egy logikus, racionális és önérdekkövető stratégia, amely a realizmus pesszimista, konfliktusok és potenciális egzisztenciális fenyegetést tartogató világában hatékony lehet. Tokió egyáltalán nem tűnik védtelennek, sőt a kulcsfegyvernemekben kifejezetten erős is, akár van effektív normatív-intézményi visszatartó erő, akár nincs. Sőt, a kettő nem feltétlenül mond ellent egymásnak: a felszínen gyenge, a kulcsterületeken viszont önvédelemre képes fegyvereserők Japán közelmúltjában hatékonyan tudtak megfelelni úgy a belföldi pacifista politikai igényeknek, mint az ország védelmi szükségleteinek és költségvetési korlátainak. Így kerülhette el Tokió mind az USA-vezette intervenciók kapcsán, mind a kelet-ázsiai biztonsági teherviselésben a kényes bel- és szomszédságpolitikai helyzeteket, többletforrásait pedig hol a felzárkózásban szárnyaló, hol a most kifejezetten gyengélkedő gazdaságra fordíthatta.
A fellángoló viták, a 90-es évek óta látható lassú, de egyértelmű eltolódás a politikai elit körében pedig jelezheti: akár a normák “fogsága”, akár felelősségáthárítás racionalitása felől közelítjük meg a kérdést, az elmúlt fél évszázadban több-kevesebb változtatással fenntartott japán védelempolitika és tágabb külpolitikai irányvonal változás alatt áll. A japán belpolitikai és társadalmi attitűdök változása éppúgy előidézheti az átalakulást, mint az USA szövetségesi politikájának új elvárásai, Kína a blogon később szintén tárgyalni kívánt felemelkedése és általánosságban a multipolaritás kiépülése a nemzetközi rendszerben. Tehát realista és konstruktivista alapon sem egy feltétlenül statikus és stabil állapotról beszélhetünk, és ez nemcsak a jövőre vonatkozik, hanem az elmúlt évtizedek, itt nem tárgyalt változásaira is.
Keleten a helyzet változatlan — avagy a japán demokratikus egypártrendszer anatómiája->>> cikkünk a japán belpolitika logikájáról
Felhasznált irodalom
Totman, Konrad (2005): A History of Japan. Blackwell Publishing.
Iokibe, Makoto & Minohara, Tosh (2017): The History of US-Japan Relations — From Perry to Present. Palgrave MacMillan.
Kingston, Jeff (2013): Contemporary Japan — History, Politics and Social Change since the 1980s. Wiley-Blackwell.
Shinichi, Kitaoka (2018): The Political History of Modern Japan Foreign Relations and Domestic Politics. Routledge