Elméleti fejtegetés az egészségügy finanszírozásáról (#1)
A vita 1. része
Szerző: Zsiros Egon
« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »
[PRO-KON] [KORMGAZD]
Hétvégi vitacikkünkben az egészségügy finanszírozása, az ezt meghatározó elvek és kérdések állnak a középpontban, szerzőink pedig 2+2 vitacikkel érvelnek a piaci alapú, illetve társadalombiztosításon alapuló egészségügy mellett. Szakkollégiumi szellemiségünkből is kiindulva hiszünk abban, hogy az érveken alapuló vitázás nemcsak fontos értéket jelent, hanem segíthet jobban megérteni a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseket is. A vitaformátum mellett a téma interdiszciplináris jellege is egy új formátumot vezet be a blog történetében, úgy gondoljuk, hogy a nemzetközi politika folyamatainak megértéséhez szélesebb körű, más területeket is érintő szemléletmódra is szükség van. (A szerk.)
A vita további cikkei:
„Az egészségügy nem lehet üzlet.” — hallatszik az oly sokszor ismételgetett politikai frázis. Az „ingyenes” közszolgáltatások ígérete rendre kampánytémává válik Európában és az óceán túloldalán is. Nem volt ez másképp az idei amerikai elnökválasztási kampánnyal sem, ahol is az önmagát demokratikus szocialistának valló Bernie Sanders „Medicare for All” javaslata alapján az összes amerikait egy egységes, államilag fenntartott egészségügyi biztosítási rendszerbe terelték volna, ami effektíve a magánbiztosítók megszűnését jelentené. A következő részben kitérünk az amerikai egészségügyi rendszer hiányosságaira és problematikáira, azonban elsőként tekintsük át az egészségügyi finanszírozásának elméleti kérdéseit.
Az egészségügy pont ugyanolyan szolgáltatás mint a fodrászat, közlekedés, vendéglátás, telekommunkáció, stb. Elengedhetetlen, hogy a szolgáltatás nyújtásához szükséges eszközöket, a dolgozók bérét, az adminisztráció költségeit valamilyen úton-módon a társadalom finanszírozza. Alapvetően a finanszírozás két mechanizmusát különíthetjük el: az ún. állami és a piaci alapú finanszírozást.
Először tekintsük az előbbit. Az állami finanszírozás lényege, hogy az állampolgárok adókon (vagy járulékokon) keresztül befizetnek az állami költségvetésbe, melyet aztán az állam saját belátása szerint az egészségügyi rendszer finanszírozására fordít. Ennek a rendszernek számos fontos karakterisztikája van. Az első, hogy a befizetés mértékét, azaz implicite az egészségügyi ellátás költségvonzatait az állam határozza meg, központilag, adminisztratív úton. Ez azzal is jár, hogy a szolgáltatásnak igazodnia kell a központilag meghatározott költségtervekhez, attól nem szakadhat el. Ennek egyenes következménye, hogy az államilag meghatározott költségszint bekorlátozza az egészségügyi szolgáltatások minőségét. Ha a szolgáltatás minősége nem megfelelő, akkor hangzik el az oly gyakran ismételgetett frázis: az egészségügy durván alulfinanszírozottá vált. Az állításom az, hogy a közszolgáltatások jellemzően krónikus alulfinanszírozottsága az ún. állami finanszírozás szükségszerű következménye, hiszen a központ aligha lehet teljesen tisztában a megfelelő egészségügyi biztosítás költségvonzatával. Persze erre is találhatunk kivételt (jellemzően a skandináv országokat szokták emlegetni), azonban nem véletlenül használtam a kivétel szót.
Mi a megfelelő? Mennyit költsünk az egészségügyre? Mindez milyen költségvonzattal jár? Az első, amit rögzítenünk kell, hogy ezekre a kérdésekre nem léteznek olyan válaszok, melyek mindenki számára elfogadhatók lennének. Mindenki máshogy ítéli meg, számára mennyit ér az egészségügyi szolgáltatás, mennyit szeretne erre fordítani jövedelméből, mekkora kockázatot hajlandó vállalni. Az állami finanszírozás nem tesz mást, minthogy egy központilag feltételezett igény alapján megszervezi az egészségügyi szolgáltatást mind költség-, mind tényleges szolgáltatásoldalon.
Mi ezzel a gond? Jellemzően az, hogy az állami tippverseny a feltételezett fogyasztói igényekről igen gyenge eredményeket produkál. Lesznek, akiknek az állami egészségügy színvonala bőven alacsony, illetve olyanok is lesznek, akik úgy gondolják, az így szervezett egészségügyi ellátás közel sem ér meg annyi hozzájárulást, amennyit az állam ezért cserébe elvár. A befizetés kötelező, a szolgáltatás színvonala adott, az elégedetlenség általános. Azt gondolom, ez mind az egészségügy központi finanszírozásának szükségszerű következménye.
Mi hát a megoldás? Véleményem szerint egy olyan piaci alapú egészségügyre van szükségünk, ahol mind az ellátói, mind a biztosítási oldalon adottak a verseny feltételei. Egy ilyen rendszerben a biztosítás árát, az egészségügyi szolgáltatások színvonalát a piac határozza meg, melyben tükröződnek a fogyasztók preferenciái és a költési hajlandóságok. Mindenki olyan biztosítást köt, amilyet szeretne, mérlegelve annak költségvonzatait és a szolgáltatás várható/elvárt minőségét.
Persze rögtön felmerül a kérdés, mit tegyünk abban az esetben, ha a szegénységben élő embereknek nem áll módjában elég forrást áldozni egészségügyi ellátásukra, vagy netán egyáltalán nem tudnak egészségügyre költeni. Azt gondolom, hogy ilyen esetben az államnak felelőssége egy olyan alapszolgáltatást biztosítani, mely fedezi ezeknek az embereknek az egészségügyi ellátását. Egy ilyen rendszerben érvényesülnek a szociális szempontok, azonban nem lehetetlenül el a piaci alapú finanszírozás, mely a társadalom igényeihez igazodva képes lenne megszüntetni az egészségügy krónikus alulfinanszírozottságát.
Sok mindenről nem esett szó terjedelmi korlátok miatt, azonban zárásul vázolom a dilemmát. Egy olyan egészségügyi rendszert szeretnénk, melyben az állami akarat, központi tervezés és feltételezett fogyasztói igények határozzák meg a szolgáltatás minőségi és költségvonzatát, azonban az állami egészségügyi biztosítás mindenkire, általánosan kiterjed VAGY egy olyan egészségügyi rendszert szeretnénk, melyben a piac és a szabad verseny biztosítja a fogyasztói igények megfelelő tükröződését mind a minőségi, mind a költségdimenzióban és a szociális alapon rászorulóknak az állam biztosítja az ellátást. Én a második rendszer mellett teszem le a voksom.