Kinek az egészség(ügy)e? (#2)
A vita 2. része
[PRO-KON] [KORMGAZD]
Szerző: Cohen Áron
« A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »
Miről vitázunk, amikor egészségügyről vitázunk? Ki a főszereplője a vitának, kinek az érdekeit tesszük a középpontba? E hétvégi cikkeinkben arról vitatkozunk, hogy az egészségünket biztosító társadalmi rendszereket ún. piaci alapon vagy köztulajdoni ernyő alatt érdemes-e megszervezni.
Hétvégi vitacikkünkben az egészségügy finanszírozása, az ezt meghatározó elvek és kérdések állnak a középpontban, szerzőink pedig 2+2 vitacikkel érvelnek a piaci alapú, illetve társadalombiztosításon alapuló egészségügy mellett. Szakkollégiumi szellemiségünkből is kiindulva hiszünk abban, hogy az érveken alapuló vitázás nemcsak fontos értéket jelent, hanem segíthet jobban megérteni a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági kérdéseket is. A vitaformátum mellett a téma interdiszciplináris jellege is egy új formátumot vezet be a blog történetében, úgy gondoljuk, hogy a nemzetközi politika folyamatainak megértéséhez szélesebb körű, más területeket is érintő szemléletmódra is szükség van. (A szerk.)
A vita további cikkei:
Egy piaci alapú egészségügyi rendszer feltételei (#3)
·[PRO-KON] [KORMGAZD] Szerző: Zsiros Egon « A bejegyzés eredetileg a Világ Aktuál korábbi felületén jelent meg. »
Miközben világszerte tombol a koronavírus-járvány, domborítva és brutálisan felerősítve társadalmaink egyenlőtlenségeit, számos helyen kezd kiélesedni egy vita az egészségügyi rendszereink funkciójáról és finanszírozásáról. Az amerikai demokrata előválasztási kampányt már a járvány előtt teljesen leuralta az egészségügyi reform kérdése: a széttöredezett, drága és kevesek szükségleteit kiszolgáló amerikai rendszert elutasítja a közvélemény, a balra hajló jelöltek és politikusok a társadalombiztosítás bevezetésével és a gyógyszeripar sokkal erősebb szabályozásával kampányolnak. Nagy-Britanniában az állami egészségügyi rendszer állapota és a lopakodó privatizáció szinte egy évtizede dominálja a politikai napirendet, még ha nem is mindig van nevén nevezve a gyerek. Példa gyanánt: még a Brexit-népszavazásban is kapott egy mostoha mellékszerepet a töretlenül népszerű NHS finanszírozása. Az egészségügyi rendszer körüli diskurzusnak a magyarországi magaspolitikai közeg egydimenziós jellege ellenére itthon is szinte állandó helye van úgy a közbeszédben, mint a politikai kampányokban.
Az egészségügyről szóló diskurzusok “ragadóssága” persze józan ésszel tisztán érthető: ha nincs gyógyszer, nincs kórház, nincs klinika, vagy nincs mentő, azt szinte azonnal és szinte mindannyian érezzük. Ha pedig a tágabb egészségügyi rendszer finanszírozása fenntarthatatlan, az a tulajdonosi-finanszírozási modelltől függetlenül kiütközik és “üggyé válik”. Ez egyaránt igaz a társadalmi szinten irgalmatlanul drága, mégis keveseket ellátó amerikai piaci rendszerre; a sokakat ellátó, de gyakran hosszú várólistákkal operáló brit állami rendszerre; vagy éppen a névlegesen univerzális, de majdnem minden szintjén alulfinanszírozott magyar társadalombiztosítási rendszerre.
Felháborodni egy rosszul működő egészségügyi rendszeren ösztönös, zsigeri, mondhatni “egyszerű” reakció, de teljesen racionális. Az idei koronavírus-járvány pedig egy mélyen leledző, mindig is az egészségügyi viták alatt lappangó igazságra hívja fel a figyelmet: egy társadalom egészségének végső fokmérője a leggyengébb tagjainak egészsége. Nincs hosszú távon jólét és stabilitás mindenki fizikai és lelki egészsége nélkül; egy pusztító járványban pedig magától értetődő, hogy ha nem vigyázunk mindenkire, senkinek sem biztosított a túlélése. Az egészségügyi rendszerek folyamatos újravitatása és az egészségügyről szóló politikai harc makacs ragadóssága állandó illusztrációi annak, hogy a történelem nem lineárisan halad előre.
A népegészségügy politikai kérdés; az egészségpolitika ideológiai vita terepe. Ilyetén jellegét nehéz felülírni, és még a konzervatív akadémikusok, piacpárti szakpolitikusok és jobboldali szószólók is gyakran hosszú oldalakon keresztül erőltetnek nyakatekert metaforákat, hogy emberek tömegeinek egészségét sikeresen modellekre redukálják, az egészség-gazdasági diskurzust csak a maguk eszközeivel feloldható dilemmákba kényszerítsék. Az 1970-es évek óta stabilan beékelte magát az európai és észak-amerikai egészségpolitikai diskurzusok fősodratába azon nézet, amely szerint az átlagember egészségét és a közegészségügy színvonalát kellő távolságból, tanult hideg racionalitással, az örök szűkölködés realizmusával illendő szemlélni. Azonban az egészségügyi, “szakpolitikai” vitákban képesnek kell lennünk igazságosságról és ideológiáról beszélni. Meg kell haladnunk azt a szűkös elemzési keret, melyben kiválasztunk egy, kettő, öt vagy tíz mutatót, és a politikai alternatívákat — függetlenül azok morális, ideológiai vagy politikai-stratégiai tartalmától — ezekhez mérjük. A deskriptív gazdasági elemzésen túl arról is beszélnünk kell, hogy az egészségügyi rendszer egyáltalán miért szolgáltat, kit szolgál, és végső soron kié.
Központi állításom ebben a vitában az, hogy az univerzális és feltételek nélküli egészségügyi ellátás egy békés, jólétben élő társadalom fennmaradásának és fejlődésének előfeltétele. Ennek megfelelően az elsődleges és minden más szempontot megelőző kritériumom az lesz, hogy a vitatott modellek biztosítják-e ezt az ellátást.